Boldogságbuborék – Az életrevaló és pótolhatatlan Werner doktor

A tanítók és a doktorok valaha különösen fontos és köztiszteletben álló lakói voltak egy-egy kisvárosnak, falunak, emberi közösségnek. Még napjainkban is megvannak ennek a nyomai: megérint bennünket, amikor valakiben megérezzük a hivatása iránti elkötelezettséget, legyen szó akár gyermekünk tanulmányairól, akár a rendelő ridegségében megjelenő emberségről. A jó háziorvos aranyat ér, mégis az orvostársadalom egy különös csoportjába tartozik. Sok az üres praxis, ma nem népszerű háziorvosnak állni. Ez a pozíció nem kecsegtet világraszóló karrierrel, kutatási eredményekért járó kitüntetésekkel.

Thomas Lilti filmje napjaink Franciaországában játszódik, főszereplője Werner doktor, aki mindenki egyetlen és szeretett háziorvosa a vidéken. Az élete második felében járó férfi végtelen türelemmel és megszállottsággal végzi a munkáját. A hét minden napján szolgálatban van, éjjel-nappali műszakban dolgozik, s nemcsak a testi-lelki panaszokban nyújt támaszt, de akár a villanyszámlán is segít eligazodni. Nem véletlen, ha a vásznon számunkra is ismerősnek hat Werner doktor fizimiskája, hiszen a karakterét megformáló François Cluzet játékát az Életrevalók című film kerekes székhez kötött milliomosaként már megszerethettük.

Az azóta több francia filmben is megjelenő színész ezúttal is remekel a szerepében. Visszafogott gesztusai nagyszerű ellenpontot képeznek a doktor szívbéli jóságával, így téve hétköznapivá és szerethetővé a megformált karaktert. Werner úr otthonosan mozog páciensei körében, még a kutyák és a libák is jól ismerik lépteit. Ám egy nap a doktor is megbetegszik. Kezelőorvosa igyekszik rávenni, hogy lassítson a tempón, ha gyógyulni akar. Segítséget is küld neki a Wernernél fiatalabb Natalie doktornő (Marianne Denicourt) személyében, hogy az a későbbiekben esetleg átvegye majd tőle a praxist, ha úgy hozza az élet. Natalie ugyan nem pályakezdő, hiszen az orvosi egyetem előtt évekig nővérként dolgozott, de a városi kórház sürgősségi osztályán szerzett tapasztalatai csak részben elegendőek ahhoz, hogy megbirkózzon a vidéki háziorvosi munka mindennapi kihívásaival. Nem csak a betegségét titkoló, magányos doktor nem örül a fiatal nő érkezésének. A páciensek is ragaszkodnak megszokott orvosukhoz. Egyesek szóba sem akarnak állni a doktornővel, ám idővel olyanok is akadnak, akik számára rokonszenves Natalie fiatalos lendülete, frissessége. Érdemes megjegyezni, hogy a rendező, aki egyszersmind a film forgatókönyvírója is, maga is jártas az orvoslás világában. Eredetileg egészségügyi pályára készült, és a Hippokratész (2014) című filmje után most ez a második mozi, amelyben a gyógyítással kapcsolatos személyes tapasztalatait is megosztja a nézőkkel.

A filmet remekül működtetik a bájosan ábrázolt helyzetkomikumok, miközben a doktor úr titka a háttérben lappang. Nem könnyű megélni, „amikor a hóhért akasztják” – Werner doktor furcsán érzi magát a várótermekben és a kivizsgálások során, ám a diagnózist és a kezeléseket a szakmabeli méltóságával fogadja. Senkinek nem akar csalódást okozni, és szeretné betartani ígéreteit is, ám eközben tudja, akkor cselekszik a leghelyesebben, ha megpróbálja elősegíteni a rendelőben a zökkenőmentes átmenetet. Szerencsére a csinos doktornőt is kemény fából faragták, így a két magányos ember lassacskán kiegyezik egymással. A két főszereplő egyszerű és pontos játéka ráirányítja figyelmünket a mindennapok örömének fontosságára. A kisközösség életének eseményei újabb és újabb fordulatot jelentenek a filmben. Otthonosak ezek az apró emberi drámák, amelyek a humort is megfelelő mértékkel adagolják a cselekmény fősodrához. A történet végére kiderül, valóban pótolhatatlan-e Werner doktor. S mindeközben megértjük: elfogadással, megbecsüléssel a közösség tagjai is sokat tehetnek azért, hogy az értük dolgozó gyógyító (tanító) megtalálja valódi helyét az övéi között. A boldogságbuborékot mi töltjük meg tartalommal, s rajtunk áll, szebbé teszi-e az életünket.

A film valószínűleg nem fogja díjak tucatjait besöpörni, és várhatóan a mozik sem tartják majd hosszú ideig műsoron, ezért érdemes igyekeznie annak, aki arra vágyik, hogy egy vidám, szerethető emberi történetet lásson a mozivásznon.

Az írás az Új Ember karácsonyi számában jelent meg nyomtatott formában.

Hajnal Gergely

Magyar Kurír