A Budapesti Szent Ferenc Kórház

Az intézményt az Assisi Szent Ferenc Leányai Betegápoló Szerzetesrend építette 1937-ben. A kongregáció betegápoló katolikus szerzetesnővérek közössége volt, amelyet a Svájcból érkezett Anna Brunner alapított 1894-ben Budapesten. Ez volt az első Magyarországon alakult női szerzetesrend. A jelenleg 105 ágyas intézményben százan dolgoznak.

– A 2007. április 1-jén életbe lépett, ún. egészségügyi reform mennyire befolyásolta az önök működését? Hány osztály van jelenleg a Szent Ferenc Kórházban?
– A mi kórházunk kicsi, mátrix szerkezetben működik, vagyis nem osztályok vannak, hanem szakfeladatok. Idén április elsejéig működött a sebészet, a kardiológia, a belgyógyászat, a röntgen, a labor és a gasztroenterológia. Április elsejétől a kórház addigi 105 ágya megmaradt, ellenben az aktív ágyak száma 85-ről 45-re csökkent, az Országos Egészségügyi Pénztár (OEP) által finanszírozott sebészeti ellátás megszűnt, a kardiológiai rehabilitációs ágyak száma változatlanul húsz maradt, és az aktív ágyakból 40 ágy ún. konverzióra került, vagyis krónikus lett. Ez komolyan érintette intézetünket, mert az aktív ágyak forrásteremtő képessége sokkal nagyobb, mint a krónikus ágyaké. A kardiológiai rehabilitáció bevétele megközelíti az önköltséget, az aktív ágy másfél-kétszeresét hozza a kardiológiai rehabilitációnak, a krónikus ágy viszont az önköltséget messze nem fedezi. Az országban az aktív ágyakkal szokták fedezni a krónikus ágyak költségeit. Ez az egyik probléma kórházunkban, a másik a területi ellátási kötelezettség. A miniszteri határozat szerint kórházunktól elvették a II. kerület lakosságát, ami 84 ezer embert jelent, és helyette megkaptuk a korábban intézetünk által kiegészítésként ellátott három települést, Nagykovácsi, Budakeszi és Budajenő településeket, 18 ezer lakossal. Nyilvánvaló, hogy ebből fenntartani egy kórházat nem lehet. Szerencsére jelenleg még az egész országból vehetünk fel beteget, ha az illető beutalóval rendelkezik. Arra buzdítom a családorvosokat, hogy küldjék kórházunkba az arra rászoruló betegeket. A harmadik probléma a teljesítmény-volumenkorlát, ami azt jelenti, hogy havonta csak bizonyos számú aktív beteget szabad felvenni, annyit finanszíroz az OEP. Ez azt jelenti, hogy az eddigi 140-160 havonta felvett betegünkkel szemben mintegy 90 aktív, kivizsgálásra szoruló beteget láthatunk el. A kónikus betegek ellátását a teljesítmény-volumen korlát nem érinti, ápolásukért napi finanszírozásban részesülünk, de mint az előbb említettem, ellátásuk alig, illetve nem fedezi az ápolás költségeit. Az elmondottak miatt kórházunk állandó forráshiánnyal küszködik.

– A megszorítások következtében került-e sor elbocsátásokra?
– Sajnos igen, de most már a jelenlegi szám alá nem tudunk menni, anélkül, hogy az ne a gyógyítás rovására történjék. Megjegyzem, Amerikában egy ágyra két-három munkatárs jut, ami a mi százöt ágyunkra lefordítva azt jelenti, hogy száz helyett kétszáz-háromszáz munkatársnak kellene dolgoznia a kórházunkban. Magyarországon ez az arány eleve kevesebb, kivéve a sebészetet, idegsebészetet.

– Ön szerint mi az egészségügy legsúlyosabb problémája?
– Az alulfinanszírozottság, az egyre súlyosbodó munkaerő- és szakemberhiány, és részben az ellátórendszer struktúrája. Az alulfinanszírozottság rendkívül veszélyes pénzügyi és ezzel együtt humánpolitikai helyzetet teremtett. Az egyre csökkenő bevételek hátterében a teljesítmény-volumen korlát bevezetése, az egészségügyi intézetek áfa-visszatérítési hiánya és egyéb költségnövelő tényező (többek között az infláció, a gyógyszerek, közüzemi és energiaárak, az egyéb szolgáltatások árainak emelése) állnak. Az egyes eszközök amortizációját nem számolják el a teljesítmény-finanszírozásnál. Az ún. uniós munkaidődirektíva (a heti maximális munkaidő 48 óra úgy, hogy az ügyelet teljes egészében munkaidőnek számít, és naponta maximum 12 órát szabad dolgozni) a munkaerő-ellátottságot és a szakember-utánpótlást rendkívüli módon veszélyezteti. A súlyos szakemberhiány, a külföldi munkavállalás nagyon rövid időn belül katasztrofális helyzetbe hozza az egészségügyet.

– A kormányzat szerint 2010-ben túl leszünk a nehezén, és az egészségügy sikerágazat lesz…
– Nem vagyok próféta, de erős kétségeim vannak azzal kapcsolatban, hogy ez valóban így lesz. Vegyük csak a krónikus betegek helyzetét. Velük kapcsolatban tudni kell, hogy az ő ápolásuk az átlagosnál lényegesen nagyobb törődést, odafigyelést igényel. Nálunk a 40 krónikus ágyra jut négy nővér, a kórházak többségében viszont negyven-ötven ágyra csak egy-kettő, holott ezeket a betegeket pelenkázni, forgatni, etetni, fürdetni kell. Közülük sokan olyan rossz állapotban vannak, hogy beszélni sem tudnak, nemhogy felkelni. Egyházi kórházként erőnkhöz képest mindent meg kell tennünk, hogy a krónikus betegek ne kerüljenek teljesen méltatlan helyzetbe. Az ő ellátásukhoz sokkal több pénzügyi forrást kellene biztosítani. Kaptunk ugyan megfelelő eszközöket az ápolásukhoz, de ellátásukhoz elsősorban szeretet, megfelelő orvosi és ápolói személyzet szükséges. Ez pedig lassan hiánycikk lesz Magyarországon, mert mint az előbb említettem, egyre több orvos és ápoló menekül el az országból, az elképesztő forráshiány és a teljesen kilátástalan helyzet miatt.

– Melyek a Szent Ferenc Kórház szakmai specialitásai?
A non-invazív kardiológia minden területe, kardiológiai intenzív ellátás, szívbetegek intézeti és ambuláns rehabilitációja, belgyógyászati betegségek (kiemelten cukorbetegség, magas vérnyomás, zsíranyagcserezavarok), gyomor- és bélrendszeri panaszok kivizsgálása és gyógyítása, lelkigondozás, orvosok egyetemi (graduális) és posztgraduális oktatása, gyógytornászok főiskolai gyakorlati képzése és végül, de nem utolsósorban az apácák jelenléte a kórházban. Az „aktív” apácák mellett dolgoznak nálunk egykori apácák is, akik a legkülönbözőbb rendekhez tartoztak, de nem tudták elviselni a zártságot, ezért választották a gyógyító szolgálatot, világiként. Csodálatos emberek, sugárzik belőlük a derű, a remény, a szeretet, jelenlétüknek köszönhetően egészen más, közvetlen, barátságos nálunk a légkör, mint sok világi kórházban.

– Ez nyilván összefügg az Assisi Szent Ferenc Kórház hagyományával. Hogyan határozná meg a keresztény kórház jellemzőit?
– A keresztény kórház az, ahol Jézus Krisztus jelen van a gyógyításban, az ápolásban és az oktatásban is. Célunk, hogy új, különleges minőséget biztosítsunk az egészségügyi ellátásban, ahol a forrás Krisztus, ahol az ápolás, a gyógyítás és az oktatás Krisztushoz méltó és korszerű minőséget jelent. A kórházból ne maradjon ki Krisztus, aki a Jóisten alkotásához, az Emberhez ad útmutatót. Intézetünk gyógyító, ápoló, oktató feladatát hittel, remény adásával, szeretettel, tudással és alázattal végzi. Felelősségünk, hogy a ránkbízottakat szakmailag magas szinten, korszerű tudással gyógyítsuk és ápoljuk. Éreztessük, hogy Isten az embert saját képére és hasonlatosságára teremtette. Szolgálatunk révén a súlyos betegek, öregek, magányosok ébredjenek rá, hogy van értelme életüknek. Tartsuk szem előtt mindig az irgalmas szamaritánus történetét, Jézus utolsó vacsorán tett felszólítását, hogy tanítványainak és követőinek a szeretet legyen a megkülönböztető jegyük. Szent Pál apostol pedig a hit, remény, szeretet összefüggéseire figyelmeztet, legnagyobbnak említve a szeretetet. A katolikus katekizmus ezt a három erényt isteni erényeknek hívja. Azt szeretnénk, hogy a kórházunk tevékenységét meghatározó erények között a pax et bonum, a béke és jóság mellett ez a három erény nap mint nap jelen legyen. Felfogásunk szerint a sikeres gyógyítás és gyógyulás feltétele a hit és a remény, a gyógyítás eszköze a szeretet.

– Milyen szerepet tulajdonítanak az imádságnak?
– Közismert, hogy a hívő emberek lelki egyensúlyának megtartásában, személyiségének a fejlődésében sokban segíthet az imádság. Számukra az Istennel való kapcsolat csodákra képes. Nem hívő emberek, betegek számára az imádság nem sokat jelent, de talán az emberi érintés, a simogatás, a másik ember gyengéd átölelése nehéz helyzetben ugyanazt eredményezheti, mint a tiszta szívvel elmondott ima. Nem kell egyébként ahhoz feltétlenül hívőnek lenni, hogy valaki itt dolgozzon nálunk, de a munkatársaink jelentős része azért jött ide, hogy egyházi kórházban gyógyíthasson, ápolhassa a betegeket. Van egy kápolnánk is, az egyetlen Magyarországon, amely az ötvenes-hatvanas években is kórházi kápolnaként működött. Betegeink között gyakran voltak apácák és papok, így van ez most is, rendszeresen miséznek ebben a kápolnában, akár betegen is. A kereszt mindenütt kint van a falon a kórházunkban, de ez csak külsőség, ami igazán lényeges, az a szeretetteli légkör. Sokan vannak a betegeink közül olyanok is, akik nem keresztények, ismert politikusok családtagjai is fekszenek nálunk, rendszeresen ápoljuk és kezeljük őket. Õket nem a katolikus hit vonzza hozzánk, hanem a remény, hogy meggyógyulnak, s az, hogy itt szeretettel bánnak velük. Néhány évvel ezelőtt feküdt nálunk egy idős zsidó ember, aki meghalt. Még aznap este felhívott a fia, akit addig nem láttam, hogy szeretne velem beszélni. Mondtam, jöjjön be. Kicsit aggódtam, hogy szemrehányást fog tenni az édesapja halála miatt. Másnap megjelent a fiú, középkorú ember, elmondta magáról, hogy egy nagyvállalat vezérigazgatója, nem hisz Istenben. Édesapja mélyen hívő, zsidó vallású ember volt. A férfi könnyes szemmel köszönte meg nekem, hogy az édesapja ebben a kórházban lehetett, mert látta és érezte, hogy mindent megkapott itt, s ezt sehol máshol nem kaphatta volna meg. Ateista létére úgy érzi, hogy itt volt a Jóisten.

– A 2005-ben elhunyt boldog emlékű II. János Pál pápa írta egyik, a Betegek világnapjára küldött üzenetében: „A kórház az élet és a remény központja.” Hogyan valósul meg ez az önök intézményének mindennapjaiban?
– Kis kórházunk munkatársai is mindent megtesznek azért, hogy reményt és hitet adjanak a betegeknek – tudással, szeretettel és alázattal. A keresztény szemlélet szerint az élet Isten ajándéka, adomány, amelynek minden ember, így mi, egészségügyi dolgozók is csak gondozói, kezelői, őrzői vagyunk. Ez azt is jelenti, hogy a gyógyítás szakrális, azaz szent tevékenység. Sajnos manapság éppen ez a szemlélet teljesen eltűnőben van. Egyfolytában költség-hatékonyságról, gazdasági korlátokról, forráshiányról és pénzről beszélünk. Az egyházi felekezeti kórházaknak – legyen az katolikus, református, zsidó vagy egyéb felekezeti kórház – az is a feladatuk, hogy ezt a hibás szemléletet befolyásolják. Kevesebb szó essen pénzről és sokkal több a harmonikus emberről. A gyógyítás mellett ez is beletartozik küldetésünkbe.

Bodnár Dániel/Magyar Kurír