Cleonice Morcaldi: Életem Pio atya közelében – Lelki napló

Negyven évvel ezelőtt, 1968. szeptember 23-án adta vissza a lelkét Teremtőjének Pio atya, akit II. János Pál pápa 1999-ben boldoggá, majd 2002-ben szentté avatott. Az olaszországi San Giovanni Rotondo kolostorában ötven esztendeig élt kapucinus atya, az első stigmatizált pap neve immár fogalommá vált a katolikus hívők számára: története a XX. század misztikájának önálló fejezete.

A kilencgyermekes családból származó Cleonice Morcaldi tanárnő édesanyja egyike volt Pio atya első lelki leányainak. A család kezdetben jómódban élt, később azonban nagy szegénységbe zuhant. Cleonice édesanyja számára Pio atya volt a menedék, nála gyónt és a szentéletű szerzetes pap sokszor vigasztalta és beszélt neki a Gondviselő Istenről. Cleonice tehát az édesanyja által ismerte meg Pio atyát, s különlegesen mély lelki kapcsolat alakult ki közöttük. Már az is maga a misztérium, hogy Cleonice ugyanabban az évben, hónapban és napon született, amikor Pio atya szerzetesi fogadalmat tett: 1904. január 22-én. Lelki naplójában személyes élményeit idézi fel Pio atyáról, aki egyszer azt mondta neki: már akkor jelen volt a lelkében, amikor az első szentmiséjét bemutatta, 1910. augusztus 10-én.

Cleonice Morcaldi visszaemlékezései szerint kezdettől szentként tisztelte Pio atyát, aki imáival, lelki tanácsaival folyamatosan segítette, élete válságos pillanataiban erőt, hitet öntött belé, ha nem személyesen, akkor levélben. Cleonice szerint „Pio atya engem Istenben annyira szeretett, és annyit szenvedett azért, hogy engem újjáteremtsen Jézusban.”

Cleonice nem titkolja, hogy rajongva szereti Pio atyát, mivel Isten hiteles küldöttét, Krisztus alázatos követőjét látja benne. Az ő számára Pio atya „nem csupán próféta, szent… és a mi barátunk. Maga a csuhába öltözött Jézus, aki visszatért, hogy az emberek között éljen”. Cleonice szerint Pio atya szava maga volt a tűz, „amely lángra gyújtotta szívemet”. Ez a tűz annak a szenvedélyes szeretetnek volt a kisugárzása, amellyel Pio atya közeledett az emberekhez. Vallotta: „A szeretet a legnagyobb ajándék: ezáltal nyeri el a lélek a szentséget.” Ezzel az izzó szeretettel szemben senki nem lehetett közömbös, ez a szeretet viszonzást váltott ki másokból. Cleonice Morcaldi így ír erről: „Istenem, ki ez az atya, akit nekünk küldtél? Mi van a szívében, amely vonz, mint a mágnes, és olyan szeretetre lobbant, amely elfeledtet mindent, ami nem Isten, s oly nagy boldogságot és békét sugároz felénk?”

Cleonice mindennapi, személyes élményei alapján hittel vallotta, hogy Pio atyát Jézus küldte az emberek közé, a „boldogtalan” huszadik századba, „ő volt a példa, akit Isten elénk állított”. Pio atya tudatában volt annak, hogy minden kegyelem Krisztustól jön. Amikor Cleonice gyötrődik, mert úgy érzi, távol van lelkileg Jézustól, ezért nem tartja magát méltónak a sok csodára és jóra, amiben mégis részesül, Pio atya megnyugtatja. Jézus azért teszi mindezt, „mert jó, mert szeret minket; nem pedig azért, mert megérdemelnénk. Próbáljuk meg viszonozni a szeretetét úgy, hogy fenntartás nélkül szeretjük őt”.

A Krisztus és emberek iránti mérhetetlen szeretet mellett Pio atya tudatosan vállalta a szenvedést mások bűneiért, bánatáért, testi és lelki fájdalmaiért. Szíve meg akart menteni minden lelket, még ha ez rettenetes fizikai fájdalmakkal járt is. „Add nekem, Uram, testvéreim minden bánatát és szenvedését” – fohászkodott egyik alkalommal. Cleonice visszaemlékezéseiből egyértelművé válik, hogy Pio atya gyötrelmei nagyon is valóságosak voltak, így például sokat szenvedett a stigmáktól. Élete „állandó kálvária” volt, sokféle testi fájdalom kínozta, a legnagyobb szenvedést a szűnni nem akaró köhögés okozta neki, amely éjjel-nappal, télen-nyáron gyötörte. Élete utolsó hónapjaiban pedig annyira elgyengült, hogy már menni sem tudott egyedül. Szenvedései közepette kiderült: nem csupán Cleonicének volt szüksége az ő imáira, de Pio atyának is lelki leánya fohászaira. Amikor Cleonice azt mondta neki – „Atyám, ön azért szenved ilyen sokat, mert az egyik vállán az Egyházat cipeli, a másikon pedig ezt a romlott és felforgatott világot” – így válaszolt: „Imádkozz, hogy ne roskadjak össze!”

Pio atya lelkileg is szenvedett. Így attól, hogy volt időszak, amikor az egyházi hatóságok kényszerű magányra ítélték, nem engedték hívei közelébe, máskor pedig a „jónak ítélt” papoknak megtiltották, hogy együtt misézzenek vele. A Pio atya testi és lelki fájdalmaitól egyaránt sokat szenvedő Cleonice keserűen kérdezi: „De hát miért volt ez a nagy ellenállás azzal szemben, ami szent? Miért akadályozták egy igaz ember küldetését? Én mindig azt gondoltam: az igazi ok az volt, hogy valójában nem ismerték sem az atyát, sem pedig Jézust, aki a világba küldte őt. Ha ismerték és szerették volna Jézust, ismerték és szerették volna az atyát is: az Egyház legalázatosabb, legjóságosabb, legszentebb papját, aki minden reggel, napkelte előtt, felajánlotta magát mindannyiunkért.” Pio atya azonban nagy alázattal, krisztusi lelkülettel fogadta a személyét ért igaztalan támadásokat, abban a biztos hitben, hogy az igazság az ő oldalán áll. Így intette Cleonicét: „Hát nem mondtam neked mindig, hogy az igazság ellen lehet harcolni, de nem lehet megsemmisíteni azt? Imádkozzunk azokért, akik üldöznek minket, hogy belássák hibájukat és jóvátegyék a kárt, amit okoztak!” Pio atya szerint a fizikai és lelki szenvedés „Engesztelő áldozat, nem pedig cél.” Cleonice úgy emlékszik, hogy ha Pio atya szomorú volt, akkor ez nem a testi szenvedéseiből eredt. Élete végéig ismételgette: „A szenvedés az én mindennapi kenyerem; az én gyönyörűségem.” Cleonice szerint „A lelke, azok bűnei és végzete voltak a hóhérai annak a szívnek, amely mindannyiunkat el akart vezetni Istenhez. Az elviselhetetlent is elviselte, mert úgy érezte, nem háríthatja el a villámokat szeretett testvérei fölül.” San Giovanni Rotondo szent életű szerzetes papja szomorú a lelkek miatt volt, „Isten teremtményeinek hálátlansága miatt!” Gyakran könnyezett, „Mindenkiért, Isten elleni vétkek miatt, az elveszett lelkek miatt.”

A lelki napló tanúsága szerint Cleonice egész életében vívódó lélek volt, de mindig törekedett a szentségre. Csaknem húsz évig élte túl Pio atyát, 1987 októberében fejezte be földi pályafutását. Lelkiatyjához hasonlóan ő is rengeteget szenvedett, testi, de főleg lelki fájdalmak nehezítették meg a mindennapjait. Mindvégig igyekezett azonban megvalósítani azt, amit Pio atya válaszolt a kérdésére, hogy mi az ő küldetése? „Hogy példakép légy mások számára. Hogy mondj egy jó szót annak, akinek szüksége van rá, s szeresd Istent és embertestvéreidet.” Ezért őrá is igaz, ami Szent Pio atyára: „… élete nem ért véget a halállal…, az emberi és a keresztény erények fényes példaképe marad mindörökre.”

(Etalon Kiadó, 2008)

Magyar Kurír