Czakó Gábor: Angyalok

Czakó Gábor regénye két bibliai részre épül. A Teremtés könyve szerint „Amikor azután az emberek sokasodni kezdtek a földön, és leányokat nemzettek, látták az Isten fiai, hogy az emberek leányai szépek, és feleségül vették közülük mindazokat, akiket kiszemeltek… Óriások voltak a földön azokban a napokban – azután, hogy az Isten fiai bementek az ember leányaihoz, és azok szültek –, s ezek az ősidők, erős, híres férfiai” (6,1-4). Az Isten fiai jelenthetik a bukott angyalokat, de Ádám és Éva harmadik gyermekének, Szetnek a jámbor utódait is, közéjük tartozott Hénok is. Ugyancsak a Teremtés könyve írja, hogy Hénok „összesen háromszázhatvanöt esztendeig élt. Az Istennel járt, és eltűnt, mert Isten elvitte” (uo.5,21-23).

A regény két fő alakja Azazaél-Szemjasza, az égben Isten ellen fellázadt angyalok fejedelme, és Isten barátja, Énok. A lázadó angyalok elfoglalják a földet, és várost alapítanak, Nód „messzi földjén, Hannókhot.” A Biblia szerint testvére, Ábel megölését követően Káin eltávozott az Úr színe elől, és bujdosóként élt Nód földjén, Édentől keletre (Ter 4,16), vagyis Istentől távol.

Szemjasza és angyalai, felhasználva az égben szerzett tudásukat, rendkívül magas fejlettségű civilizációt hoznak létre, amelyből azonban hiányzik a szeretet. Szemjasza nőül veszi Énok nővérét, Lilit, de nem szerelemből, hanem mert ez a szokás, ennek így kell lennie. Házasságát áldozatnak tekinti. Mindössze egyszer hál asszonyával, s a nászból megszületik egyetlen gyermekük, Hárám. Amikor Lili arra kéri, hogy szeresse őt, Szemjasza haragosan utasítja el, négymilliárd év óta gyűlöli a szót, hogy szeretet. Isten ellen is azért lázadt fel az őt követő angyalaival együtt, mert bár az „Ő” szeretete mindenki előtt nyitva áll, „éppen ettől csömörlöttek meg a lázadó Felvigyázók. Hermon hegyén úgy döntöttek, hogy vége, soha többé ők Eléje nem állnak. Előtte meg nem hajolnak…” A Szemjasza által megteremtett Hannókhi Birodalomban látszatszabadság van, de valójában zsarnoki uralom, mert ahogy Hamala, a régi világ egyik bölcs öregje mondja: a hatalom minden fajtája zsarnokság, „… az angyalfejedelmek uralma sem egyéb. Nincsen legitim hatalom Ádám Kadmón óta, mert uralkodni csak Ő jogosult.” Szemjasza birodalmában a pénz és az egyéni érdekek maximális érvényesítése határoz meg mindent. Látszólag mindenkinek egyenlő joga van, a legteljesebb mértékben érvényesül a szabadság és a demokrácia, de a valóságban rettenetes az élet, amit a gondolkodó és érzékeny lelkű egyének képtelenek elviselni, s pótcselekvésekbe menekülnek, rombolják magukat, s mindenkit maguk körül. Ezen pedig a lázadó angyalok sem tudnak segíteni. Ebből a világból hiányzik a költészet, a valódi értékek, a hagyományok tisztelete, a mindent felülíró szabadság nevében ledöntenek minden tabut, változnak a szexuális szokások, nincs jelentősége a családi kapcsolatoknak sem, az apa vérfertőző viszonyt folytat a lányával, a fiú nyugodtan megölheti az apját. Amikor Szemjasza fia, Haram beledöfi apjába a vadászgerelyét, a nép hősként ünnepli, mint akinek volt bátorsága lerombolni egy megdönthetetlennek hitt törvényt.

Szemjasza minden eszközt felhasznál, hogy a tömeg azt tegye, amit sugall neki, hogy tehetetlen bábként irányíthassa alattvalóit. Ő, aki az Égben a Teremtő közvetlen közelében volt, tudatosan hazudja, hogy Isten nem létezik. „Az Úr, gyermekeim… dajkamese. Elődeitek találták ki félelmükben. Természetesen igazuk volt, hiszen mi mást tehettek volna: Féltek és tudatlanok voltak. Mi, akik az égből jöttünk… biztosíthatunk benneteket arról, hogy az égben nincs semmi a hideg űrön és egymástól végtelen távolságban keringő csillagokon kívül…”
Az Isten-tudat nélküli világ megteremtésére törekvő Szemjasza azonban vívódó lélek, maga előtt ő is elismeri, hogy nem ilyen világ megteremtése volt a célja. Legbelül érzi, hogy a transzcendencia utáni vágy belé van kódolva a teremtménybe, s ez emberre, angyalra egyaránt vonatkozik. Szemjasza tisztában van azzal, hogy Isten mindenható, mindenütt jelen van, s keresi a fentről jövő hangokat: „Pontosan tudta, hogy az Ő szeme rajtuk van, és személy szerint rajta.” Ám „Ő” hallgatott, és „Hallgatott a Másik is” vagyis a sátán, a lázadó angyalfejedelmek fogadott gazdája, akinek Szemjasza ugyancsak gyakran érezte a jelenlétét: „Különösen csiklandós örömét és erőszakos kíváncsiságát, ám őt magát soha, sehol. Mintha bizalmatlan lett volna, mintha kevesellte volna a történteket, mintha az édeni átok egyelőre óvatosságra intette volna.”

A regényben hűen a Bibliához, Énok Isten választottja, „Már a bölcsőben megjelölte magának hímlővel, vérhassal, szelídséggel, csöndes derűvel.” Énok látszólag csak tétlenül ábrándozik, szemlélődik, pedig valójában az Úrral jár, látnoki képességekkel rendelkezik, az Istentől kapott adománya révén előre meglátja a majdan bekövetkező eseményeket. Mint említettük, nővére, Lili révén sógori viszonyban van Szemjaszával. A lázadó Égfiai uralta rendszer vezető rétegéhez tartozik tehát, de lelkéhez nem férkőzhetnek közel az angyalfejedelmek. Énok áldozatkész lélek, hiszen megmenti a kivégzéstől a saját lányát meggyilkolni szándékozó, részeges Utta életét, felismerve benne a kegyelemre szoruló embert. Szemjasza és angyalai nem akarnak ebbe belemenni, de döbbenten látják, hogy Énok „Emberfattyú létére fesztelenül mozog az Ő erőterében… Ott, ahol angyal se jár…” Ez Isten végtelen irgalmáról és mindenütt jelenvalóságáról tanúskodik. Egyúttal arról, hogy az ember lelkének legmélyebb rétegében lévő Isten-mag fölött a gonosznak nincs hatalma. Énok nőül veszi Uttát. Házasságuk küzdelem, „iránytalan, tehát vad.” Énok gyűlöli felesége ittasságát, de meghatódik nem múló bánatától, amit elvesztett leánya, Ezri miatt érez. Amikor a lány megkerül, koszosan, mosdatlanul, Énok, legyőzve undorát, magához öleli. Feleségébe pedig megpróbál erőt önteni, felkelteni benne az Isten utáni vágyat: „Ő mindenütt rád köszön. És ha kérsz tőle bármit, megadja.” Énok mindazonáltal gyakran érzi úgy, hogy csak tékozolja magát, s méltatlanná vált Isten bizalmára: ”Mit érdemel az az ember, aki a kegyelem biztonságát elhagyja, pöffeszkedik, élvezi a bőséget, jót sosem tesz, csak azt, ami látszik, a családját eltartja, de tovább nem törődik vele, nem neveli, nem szereti; aki elherdálja az Ő szeretetét? Aki kételkedik Benne, aki az önsajnálatban pancsol, mímeli a bűnbánatot, és ostobán azt képzeli, el lehet herdálni az Ő szeretetét!” Ám végül, amikor találkozik a legmélyebb szenvedéssel, Énok megtapasztalja Isten végtelen kegyelmét: „tisztán, világosan hallotta a hangot, amely gyermekkora óta zengett benne, s amelyet ő annyiszor elárult, elfeledett, hallatlanná tett… Uram, a te türelmed sosem fogy el! Mit tettem én, hogy ennyire, ilyen érdemtelenül szeretsz? Engem, az öncsalót, a feledékenyt, a te dicséretedben restet, a rossz házasságban nyűglődőt, a boldogtalant, a panaszkodót, a nemtörődömöt…”

Az Énokból áradó, Isten irgalmából származó nyugalom, derű pedig az Énokot gyakran gyűlölő Uttára is kiterjed, aki ettől kezdve reggel fölkelt és reggelit készített fiuknak, Matuselachnak és Ezrinek, „megcsókolta őket, ha jókedve volt, nevetett, ha rossz, nem erőszakolta a többiekre.”
A regény végén pedig, miután az Isten nélküli világ megteremtése totális kudarcot vallott, az anarchia és a nihil teljes, a természet kíméletlen kiszipolyozása miatt magának a földgolyónak a léte is veszélybe kerül, a lázadó angyalok, Szemjasza vezetésével Énokhoz könyörögnek, hogy járjon közbe értük az Úrnál. Kénytelenek belátni, hogy az általuk létrehozott társadalom hazug, életképtelen, „A Semmi uralkodik helyettünk és az értelem helyett…” Szorult helyzetükben rákényszerülnek a választásra, vagy „Ő”, vagy a „Másik”. Gőgjüket levetve, kétségbeesetten könyörögnek Énokhoz: „Írd meg, Uram, írd meg alázatos könyörgésünket Őneki, és vidd fel a színe elé… Tudjuk, hogy te vele jársz, hogy a barátja vagy… Ments meg bennünket, nem akarunk a Másik hatalmába kerülni!” Énok pedig látta, hogy önvádjuk igaz, mert „semmit teremtettek, nemvalót, hazugságot, amely úgy elborította a Földet, hogy bányásznia kell annak, aki valódi létezést kutat, és hiú reményt, kerget az, aki a dolgokat a maguk illő helyén keresi.” Ám aki Istent elhagyja, az törvényszerűen kerül a gonosz hatalmába, „Mert Őt elhagyni és a Másik szolgálatba lépni, egyazon dolog két megnevezése.”

Bár Czakó Gábor regénye a bibliai özönvíz előtti korban játszódik, játszódhatna bárhol, bármikor, amit az író azzal is érzékeltet, hogy az ősidőkre jellemző foglalkozások, szokások, tárgyak mellett szerepelnek a könyvben fotósok, újságírók, a szereplők fodrásszalonba járnak, kávé- és teaházba, egyesek decsi vörösbort isznak, mások elektronikus játékokkal játszanak, Európáról beszélnek, s felelőtlenül pusztítják a természetet. Mintha a bűnbeesés óta minden korra az lenne a jellemző, hogy az ember fokozatosan távolodna el Istentől, s ez a törekvés az utóbbi kétszáz évben félelmetesen felgyorsult. Pedig az Isten-tudat nélküli világ következménye a káosz, amelyben csupán részigazságok vannak, melyek nem állnak össze szintézissé, s ennek vége csak a pusztulás lehet. Az egyedüli kiút az „Ő” mindenkire kiterjedő szeretete lehetne, amelyről azonban az emberiség jelentős része nem akar tudomást venni.

Bodnár Dániel/Magyar Kurír