Dél-Afrika: az AIDS fogságában

Bongi Zengele tudja, mit mond, amikor a HIV vírusról mint „élet és halál kérdéséről” beszél: 1999 és 2001 között négy testvére halt meg AIDS-ben. Azóta ez a katolikus nő a Pietermaritzburgban működő KwaZulu-Natal Egyetem „Ujamaa” nevű ökumenikus programja keretében teljesen belevetette magát az AIDS elleni küzdelembe. KwaZulu-Natal tartomány a Dél-Afrikai Köztársaság AIDS által leginkább érintett területe, és 5,7 millió HIV-pozitív beteggel maga az ország is a legfertőzöttebbek közé tartozik. Ez az 5,7 millió ember a lakosság 11 százalékát és a 15–49 év közöttiek 19 százalékát teszi ki. Az utóbbi húsz évben az Ujamaa-val összefogva számos keresztény szervezet segíti KwaZulu-Natal tartomány fertőzött betegeit.

Bongi Zengele közel száz segítő csoport működését koordinálja, melyeket a Nelson Mandela Alapítvány, az Orvosok Határok Nélkül dél-afrikai szervezete és a helyi egészségügyi kormányzat közös intézménye: a Siyaphila tart fenn, és amelyek 3 ezer HIV-fertőzött beteg gondozását végzik Pietermaritzburg és Richmond szegény negyedeiben. Bongi ezen kívül személyesen is fogad AIDS-es embereket, akik hetente járnak hozzá beszélgetni, hogy erősebb lélekkel tudják viselni a betegségüket és a kezeléseket.

Dél-Afrikában az antiretrovírusos gyógyszerekkel való kezelés csak 2008-ban indult el, mert a Thabo Mbeki-kormány (1999–2008) az AIDS-et illetően makacs tagadásba burkolózott… Csak Jacob Zuma elnök hatalomra kerülése után következett be változás megelőző kampányokkal, 15 millió jelentkezőn elvégzett szűrővizsgálatokkal és 1,5 millió fertőzött részére kiosztott ingyenes antiretrovírusos gyógyszerekkel.

„De a kórházi várakozólisták a mai napig hosszúak, és van, hogy a páciensnek fél évet is várnia kell a kezelés megkezdésére” – mondja Mtuduzi Mshengu, szintén Siyaphila koordinátor. A háta mögött a „Save” program egy plakátja látható, melyet a Dél-Afrikai Egyházak Tanácsa indított 2008-ban a biztonságos szexuális kapcsolatok, a kezelésekhez való hozzájutás, a lelki segítség és a felvilágosító oktatás érdekében.

Bongi Zengele igyekszik rámutatni, hogyan függnek össze a dolgok: „Abban az esetben, ha az AIDS-et a társadalom szégyenletes tabuként kezeli, az emberek nem hajlandóak szűrővizsgálatra menni, és nem kíváncsiak az eredményre. Ha HIV-pozitívként megbélyegzettnek és kitaszítottnak érzik magukat, nem fogadják el a – sokszor igen hosszadalmas – kezelést.” Ezért a Siyaphila-csoportok résztvevőinek meg kell tanulniuk szabadon beszélni az AIDS-ről, elfogadni a betegeket, és – ami még nehezebb – rávezetni őket, hogy ők is fogadják el saját magukat… „Amint úgy érzik, hogy elfogadják és segítőleg állnak hozzájuk, a betegek sokkal pozitívabban viszonyulnak az orvosi kezeléshez, és ezáltal életkilátásaik is nőnek.”

Hogy elméleti hátteret biztosítsanak a Siyaphila-csoportok munkájához, a KwaZulu-Natal Egyetemen létrehoztak egy központot, Vallási és teológiai összefogás az AIDS ellen elnevezéssel. „Feladatunk, hogy eloszlassuk azt a negatív felfogást, miszerint aki AIDS-es, az egész biztosan valami elítélendőt követett el” – mondja Beverley Haddad anglikán teológus, a központ igazgatónője.

Vizsgálják az AIDS terjedésének társadalmi hátterét is. Dél-Afrikában a felnőtt népesség kétharmada nem házas, és vélhetőleg nem is lesz az soha. Mivel a férfiak állandó munkakeresésben élnek, és képtelenek lennének kifizetni egy hagyományos esküvő költségeit, általában rövidtávú kapcsolatokba bocsátkoznak. Az Ujamaa-program ezért beszélgetéseket szervez a férfilét megéléséről, ahol a férfiaknak – egymás történeteinek meghallgatásán és közös gondolkodáson keresztül – lehetőségük nyílik, hogy megváltoztassák a férfiasságról alkotott nézeteiket, és „túllépjenek azon a felfogáson, hogy a férfiasság mértéke a hódítások számától függ” – folytatja Beverley Haddad.

Az AIDS miatt a dél-afrikaiak férfiról és nőről alkotott képe az Ujamaa munkatársai szerint is változni kezdett: „egyre jobban megtanulják kezelni a szexualitásukat”. Az erkölcsi nevelést, az önbecsülést és a nők tiszteletét magában foglaló tanulási folyamat persze lassú: sajnos a mai napig Dél-Afrikában követik el a világon a legtöbb szexuális jellegű erőszakos cselekedetet. KwaZulu-Natal tartományban a várandós nők 36 százaléka HIV-pozitív, az árva gyerekek száma pedig több millió.

A keresztény segélyszervezetek természetesen ezen a területen is jelen vannak: a Thandanani Alapítvány például több mint 2 ezer árva gyereknek segít, akik egy részét 500 befogadó családnál helyezték el, a többieknek pedig fiatal önkéntes nők viselik gondját 16 árvaházban. „Ezeknek a gyerekeknek a legtöbbje úgy nő fel, hogy nem tudják, mitől haltak meg a szüleik, mert senki nem meri megmondani nekik az igazságot. Vannak, akik azt hiszik, hogy a szüleik a városban dolgoznak, és egy nap majd visszajönnek értük…” – mondja el Andrew Duncan, az alapítvány elnöke. Ezért az alapítvány közös munkába kezdett a KwaZulu-Natal Egyetem személyes történelemmel foglalkozó kutató csoportjával, és Sinomlando néven programot indítottak, melynek zulu jelentése: „nekünk is van múltunk”.

Philippe Denis vezetése alatt a Sinomlando 2002 óta a személyes múltra visszavezető foglalkozásokat szervez az árva gyerekek részére. A négynapos program során segítenek nekik megrajzolni a családfájukat, levelet írni eltűnt szüleiknek, és megrajzolni a saját életük „folyóját”. Összegyűjtik a családjukra vonatkozó emlékeiket, melyeket aztán a gyerekek egy „emlékező dobozba” gyűjthetnek. „Ez lehetővé teszi számukra – mondja Nokhaya Makiwane, a program vezetője –, hogy felfedezzék azt a képességüket, melyet reziliencia néven emlegetünk, és amely annyit jelent, hogy ha szembenéz a történtekkel, az ember képes komoly megrázkódtatás után is talpra állni.”

Magyar Kurír

Forrás: La Croix