Egy életen át tartó szolgálat – Találkozás az édesapa és nagyapa Sillye Jenővel

– Milyen apaképet látott maga előtt gyermekkorában?

– Az apa-fiú kapcsolat szempontjából nagyon nehézhelyzetbe kerültem gyerekként. Nem voltam még négyéves, amikor édesapám otthagyott minket: az édesanyámat, a két évvel idősebb bátyámat és engem. Az emlékeimben máig él ez a tragédia, kisgyerekként nagyon nehezen éltem meg, ami történt. Hazakerültünk az anyai nagymamámhoz. Édesanyám nagy szeretettel kezelte ezt a helyzetet, soha nem nevelt bennünket apánk elleni gyűlöletre, ellenségeskedésre. Inkább arra intett minket, imádkozzunk édesapánkért, hogy az Úristen megtérítse.

Mi pedig imádkoztunk édesanyámmal, de természetesen nehezen éltem meg az apahiányt.

Édesanyám figyelt arra, hogy legalább húsvétkor és karácsonykor felkeressük az édesapánkat, de a bátyám és én nem akartuk ezt. Féltünk, nem tudom, miért. Mindig bömbölve mentem be az ajtón, bár utána lehiggadtam. Apám kedves volt hozzánk, az apai nagymama viszont riasztó jelenség volt számunkra, ösztönösen féltünk tőle. Érdekes volt, hogy a szüleink évekig nem váltak el. Amikor aztán anyám hozzájárult a polgári váláshoz, apám újra megnősült, és attól kezdve nem akarta, hogy a lakására menjünk. A Murányi utcai lakhelyéhez közeli presszókban találkoztunk, üdítőt ittunk, sütit ettünk, átadta az ajándékait, ennyi. Semmiféle lelki kapcsolat nem alakult ki közöttünk. Ez nagyon nehéz volt így, idővel le is szoktunk erről. A bátyám különösen nehezen viselte a helyzetet. Amikor már középiskolás voltam, időnként felkerestem apámat a munkahelyén. A MÁV központjában dolgozott. Mindig kedvesen fogadott, elővette a pénztárcáját, pedig én nem ezért mentem be hozzá, hogy pénzt adjon, hanem mert anyám biztatott: látogasd meg néha apádat.

Anyámban biztosan benne volt, hogy a fiainak szüksége lenne apára. Az élet azonban más területen kompenzált minket. 

– Hogyan? 

– Édesanyánktól és a nagymamánktól vallásos nevelést kaptunk. Angyalföldön laktunk, a kármelita templom mellett, és édesanyánk rábízott bennünket az ottani atyákra. Elmondta nekik, hogy itt van ez a két, apa nélküli gyermeke, és ők nagyon nagy szeretettel foglalkoztak velünk. Ez óriási ajándék és nagy élmény volt nekünk. Szerettünk odajárni, egészen kicsi korunktól kezdve ministráltunk, otthon éreztük magunkat a templomban. Kármelita szerzetes volt a későbbi székesfehérvári püspök, Takács Nándor is. A Központi Szemináriumban kapott valamilyen feladatot, egyébként munkanélkülinek számított azokban az időkben. Édesanyám kérésére ő is foglalkozott, beszélgetett velünk; hittanpótló órák voltak ezek. A diktatúra éveit éltük, mégis nagy hitben és reménységben nevelkedtünk a bátyámmal. Nagyon jó volt, hogy a nagybátyáink, édesanyám fiútestvérei is hihetetlen szeretettel segítettek bennünket. Ferkó bácsi, édesanyám öccse Karcagon tanított, többször nyaraltunk nála, csakúgy, mint Jóska bácsinál, aki pedig Tamásiban volt általános iskolai tanár. Mindig nagy szeretettel fogadtak bennünket. A gyerekkorunkban gyógyító élmények voltak ezek. Egy harmadik nagybácsink pedig Budapesten, a Kandó Kálmán Műszaki Főiskolán tanított matematikát. Ha gyengén ment a tanulás, nagymama mindig elvitt hozzá, és ő segített. Amikor középiskolába jártam, egy piarista atya vette át velem a tananyagot, és magyarázta el, ha nem értettem valamit.

Apámmal sajnos nem alakult ki köztünk lelki kapcsolat, de talán jobb is, hogy nem egy hit nélkül élő édesapa próbált minket egyenesben tartani, hanem a hitet gyakorló atyák és nagybácsik, akik szeretettel törődtek velünk.

– Volt Ön előtt egy rossz apakép. Mennyire határozta meg ez a későbbi apafelfogását? Julcsival, a feleségével öt gyermekük van.

– A bátyám és én is tudatosan elhatároztuk, hogy mi nem fogjuk elrontani az életünket, ahogyan szegény apánk tette. Megfogadtuk, hogy hűségesek leszünk a feleségünkhöz, és sosem hagyjuk el a gyerekeinket, mert az szörnyű dolog.  Apaként és férjként mindig ott voltam a feleségem és a gyerekeink mellett. Amikor Julcsi várandós volt, mindig elkísértem az orvosi vizsgálatokra, vigyáztam rá, hogy ne legyen semmi gond. Amikor aztán jöttek a gyerekek, nagyon fontos volt számomra, hogy mellettük legyek, ha szükségük van rám. Ha kellett, munkaidőben is hazamentem. Soha nem akartam jó pontot szerezni a főnökeimnél azzal, hogy túlórázom; ha lejárt a munkaidőm, mentem haza a feleségemhez és a gyerekeimhez. Mindenben segítettem, amiben tudtam. Közben elkezdtem a zenei szolgálatot a megnyomorított magyar Egyházban, jártuk az országot, mentünk, ahová az atyák meghívtak minket, és a dalainkkal vittük az embereknek az örömhírt, a reményt.

Amíg a gyerekek kicsik voltak, havonta legfeljebb két fellépést vállaltam, a többi időt a családommal töltöttem.

Vittük a gyerekeket kirándulni a Börzsönybe, Visegrádra, nagyon élvezték. Foglalkozni akartam velük, mert tudtam, szükségük van rá, hogy együtt legyenek az apjukkal, főleg hétvégenként. Mindig úgy éreztem, hogy maga a mennyország a családi életünk, az, ahogyan a gyerekek születtek, növekedtek, ott voltak körülöttünk, megtanultak együtt játszani és segíteni egymásnak. Ha az ember nem figyel oda, könnyen elsikkadhatnak ezek a dolgok. Tudatosan kell végigcsinálni mindezt. Látom a házas gyerekeinken is, hogy törekszenek erre, mert ebben nőttek fel. 

– Eddig kilenc unokájuk született. Nagypapaként hogyan viszonyul hozzájuk? 

– Az unokákkal más világot él meg az ember, mint a gyerekeivel, nehéz erre szavakat találni. Látja bennük a jövőt, és az élete csodálatos ajándékaiként tekint rájuk. Julcsival mindig alig vártuk, hogy velük lehessünk, itt is alszanak sokszor. Az unokáink már kiskorukban is nagyon szerettek idejárni, a mamánál, papánál mindig szabadabb volt a világ. Gitároztam, énekeltem nekik, pont úgy, ahogyan annak idején a gyerekeinknek is. Az unokáink is nagyon élvezték a dalokat. Julcsival, a feleségemmel nem találtunk ki új dolgokat, csak a szeretetünket adtuk át nekik, éreztettük velük, jaj, de jó, hogy vannak. Mi ebben találtuk meg az örömünket, a boldogságunkat.

Amikor az unokáink nagyobbak lettek, elhatároztuk, hogy minden nyáron együtt töltünk egy-két hetet az egész családdal, elmegyünk valahová nyaralni.

Volt egy plébános atya, aki mindig hívott minket, már akkor is, amikor még kicsik voltak a gyerekeink, és most is, amikor már unokáink vannak.  Nagyon fontosak számunkra ezek az együttlétek. A szülővé vált gyerekeinknél ugyanazt láttam, ami nálunk is jellemző volt a családban: esténként imádságok, csendes beszélgetés a kicsikkel az ágyban, mesélünk az életünkről, énekelgetünk. A béke szigete így a családunk, és folytatódik az életformánk, az a szeretetteljes együttlét, amit próbáltunk megteremteni a gyerekeinknek annak idején. Szegények voltunk, de ilyen téren mérhetetlenül gazdagok. Ezért hálát adunk az Úristennek.

– Mária-tisztelete közismert, oratóriumot is írt a Szűzanyához. Hogyan viszonyul Jézus nevelőapjához, Szent Józsefhez? 

– Mint említettem, az angyalföldi kármelita templom mellett laktunk, a Szűzanya-tisztelet nagyon erős volt édesanyámban és a nagymamámban, s bennem is kialakult. Mivel apa nélkül nőttünk fel,

édesanyám sokszor imádkozott Szent Józsefhez, hogy ő legyen a közbenjárónk, minket pedig arra biztatott, hogy forduljunk hozzá segítségért.

Az igazság az, hogy nem ivódott bele mélyen a szívembe, de tudat alatt mégiscsak bennem volt, hogy mellettünk van, figyel ránk. Szent Józsefről keveset ír az evangélium. Nem sokat beszélt, de jelen volt, és amikor kellett, mindent megtett Máriáért és Jézusért. Nem okoskodott, nem szólt bele semmibe, hanem cselekedett. Én sajnos meg sem közelítem őt, de azért mondhatom, kicsit nálunk is hasonló volt a helyzet: dolgoztam és sokat törődtem a gyerekeimmel, de a személyes beszélgetésekben mindig a feleségem járt elöl. Ő volt a Mária-szerepben, ha kellett, szóvá tette a dolgokat, és tette, amire szükség volt. Én inkább a csendes jelenlétemmel voltam ott a családunkban, de mivel nyitott könyv volt az életem, és a gyerekeink minden zenei programunkra elkísértek, így ismerték minden gondolatomat. Amit átadtam másoknak a dalaimban, az mind ott volt az ő szívükben is. Amikor már felnőttek, sok minden visszacsengett a szavaikban abból, amit tőlem hallottak. Mindig nyíltan beszéltem a hitemről, az életemről, és úgy látom, ők is ezt követik. 

– A biztonságot adó, csendes jelenléten kívül milyen tulajdonságát emelné ki még Szent Józsefnek? 

– Mindig oda állt, ahol szükség volt rá, végig ott volt Mária és a gyermek mellett. Nem alkudozott, hogy Uram, ez most nagyon rosszul jön ki, hanem azonnal ment és tette a dolgát. Nyoma sincs annak, hogy bármikor is dühös lett volna valamiért, vagy húzódozott volna a feladat vállalásától, elvégzésétől. Ott volt, ahol dolog volt, mert egy férfinak ezt kell tennie. Ez a Szent József-i példa számomra a mai napig is. Lehet, hogy csak keveset tudok tenni, de gondolatban mindig legyek készen a cselekvésre. Ha másképp nem lehet, akkor az imádság legyen az első számú fegyverem, ezzel álljak a családom, a feleségem, a gyerekeim mellé, kérve az Úristen áldását, segítségét.

A család egy életen át tartó szolgálatot jelent, most már nemcsak apaként és anyaként, hanem nagyszülőként is látjuk.

A gyerekeink felnőttek, és bennük meg az unokáinkban folytatódik minden. Az életünkből ők hiányoznak most a legjobban, hiszen a járványhelyzet miatt hónapok óta nem lehetünk együtt. Így imádkozom: „Uram, te arra hívtál meg bennünket, hogy családban éljük az életet gyermekeinkkel, unokáinkkal. Kérjük, add meg a lehetőségét annak, hogy újra együtt lehessünk, és építhessünk az országodat, amíg erőt adsz hozzá, amíg lehetőségünk van erre. Uram, add meg nekünk ezt a kegyelmet.” A család az én szolgálatom, és ez így lesz mindig, egész életemben. Minden gyerekem, unokám az Úristen ajándéka, kincse, és én felelős vagyok értük, amíg élek. Ebben szeretném követni Szent Józsefet a magam egyszerű eszközeivel.

Fotó: Lambert Attila, Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2021. március 14-i számában jelent meg.