Elhunyt Kartal Ernő minorita szerzetes

Hazai – 2006. december 15., péntek | 10:56

December 13-án este elhunyt P. Kartal Ernő minorita szerzetes, az egri szeminárium egykori rektora. 1997 és 2004 között a magyarországi és az erdélyi minorita rendtartomány tartományfőnöke volt.

Kartal Ernő 1929. március 11-én született Budapesten. 1951. december 30-án szentelték pappá, 1991-ben tett minorita örökfogadalmat.

1953-ban Jászberényben, majd 1954-ig Kálban, utána Karcagon majd Erdőtelken, végül 1957-től 1961-ig az egri Főplébánián volt káplán. 1961-től 1973-ig Bükkszentkereszten, 1973 és 1975 között Mályiban. 1975-től 1984-ig Miskolc-Nagyboldogasszony Plébánián volt plébános. 1984-től 1990-ig az egri Papnevelő Intézet rektora. 1990-től élt a miskolci Minorita Rendházban, ahol 1990 és 1997 között plébánosként is szolgált. 1997 és 2004 között az Árpád-házi Szent Erzsébetről elnevezett Magyarországi és Erdélyi Rendtartomány tartományfőnöke volt.

Kartal Ernő temetése 2006. december 21-én, csütörtökön délelőtt 10 órakor lesz Miskolcon, a minorita templomban. A temetési szentmisét Seregély István egri érsek vezeti. Ernő atya kívánsága az volt, hogy a tisztelet virágai helyett az adományokat az általa létrehozott szegények konyhája javára a miseperselybe helyezzék.

* * *

Idézet Gróf Lajos Az ígéret gyermekei – papi életutak az ezredvégről című könyvéből, amelyben így nyilatkozott Ernő atya:

– Mennyit sikerült megvalósítani élete folyamán abból az ideálból, amit mint kispap, „pályakezdő” lelkipásztor elképzelt?

– Ehhez kellene a visszavonulás, hogy az ember mérleget tudjon készíteni. Azt a vágyat, hogy az Úristen szolgálatára adjam az életem, megőriztem. Látom, hogy sokkal többre kellene még törekednem. Tudom, hogy amit elértem, a Jóisten adománya volt. Nagyon kevés, amit az ember hozzátesz. Ami pozitívum van az életemben, azt a Jóistennek kell megköszönnöm. Nem a magam érdekei vezettek, hanem másoknak az igényei, szükségletei.

– Az említett lelkipásztori tevékenységek közül melyek a kedvesebbek?
– Lehet, hogy tudnék egy rangsort felállítani, de mindenben örömöt találok. Ha jól fel tudok készülni a beszédre, a tanításra, jól meg tudok valamit magyarázni, ha látom, hogy az embereket is érdekli a kérdés, az kimondott szellemi öröm. Az egyéni örömök között a gyerekekkel való foglalkozás az első, az mindig könnyen ment. A kicsikkel most is szót értek, a nagyobbakkal talán kevésbé – most ki is szorultam ebből, a rendfőnökség mellett nem tudom vállalni –, de úgy érzem, csináltam valamit, ami egyéni volt, jól is sikerült. A mocorgós miséket például.

– Talán Márai mondta, hogy nem a haláltól fél igazán, hanem a meghalástól…
– Azt hiszem, ez az a kérdés, amire valami szépet kellene mondani. Fiatalkoromban is szerettem és most is szeretem az öregeket. Bizony, sokszor megrendítő látni, hogy mivé lehet az ember. A halálra való felkészülésünkhöz az is hozzátartozik, hogy kimondjuk: Istenen, ezt is elfogadom, ha Te úgy akarod… A szociális otthon látogatása számomra mindig lelkigyakorlatos foglalkozás is. A végsőkig való állhatatosság külön kegyelem: azt jelenti, Isten segít, hogy az utolsó, a legutolsó szabad döntésemben is Õt válasszam. Tudom, hogy erőmön felül nem érhet kísértés, de egyfajta üdvös félelem nem szégyen. Ez ott van bennem, meg a várakozás, egyfajta kíváncsiság. És a remény is…

Pawel Cebula/bf/Magyar Kurír

Kép: www.eger.egyhazmegye.hu