Epizódok Chiara Luce Badano életéből

Lucia, egy akkori barátnője így mesél gyerekkori közös éveikről: „Sokat játszottunk és rengeteg mókát találtunk ki. Chiara csupa élet volt, csupa frissesség, egy kicsit bolondos kislány és nagyon szimpatikus játszótárs. Mindenkinek elmondta az örömét, és mindig mosolygott: a tisztaság sosem tűnt el a tekintetéből. Az életkedv volt a legtöbbre értékelt tulajdonsága.”

Tizenévesen gyakran találkozik barátaival, mint minden fiatal, összejönnek a helyi kávézóban, vagy szombat esténként elmennek pizzázni. Édesanyja, Maria Teresa mondja: „Egyik nap megkérdeztem tőle: 'De azért egy kicsit beszélsz a barátaidnak Jézusról, amikor együtt vagytok?' Rám nézett, és határozottan azt mondta: 'Nem, nem beszélek nekik róla. Nem beszélnem kell nekik Jézusról, hanem adnom kell Õt nekik.' 'De hogy csinálod, Chiara?' 'Először is úgy, hogy meghallgatom őket. Aztán meg azzal, ahogy öltözködöm, de főleg úgy, hogy szeretem őket.'”

17 éves, amikor megjelennek betegsége, a csontrák első jelei, majd hamarosan elkezdődnek a fájdalmas kezelések. Édesapja, Ruggero meséli: „Pietra Liguréban, a kórházban a fájdalmak és a láz ellenére sem tudott nyugton maradni. A szomszéd szobában lévő depressziós lányt kezdte ápolni. Mindenhova elkísérte, hosszan sétáltak a folyosón, akkor is, amikor pihennie kellett volna. Amikor óvatosságra intettük, ezt válaszolta: 'lesz még időm aludni később'.

Egy epizód Chiara utolsó karácsonyát idézi fel. Talán sejti is, hogy ez lesz az utolsó. Ajándékot készít a családnak és a barátainak. Fontos neki, hogy együtt ünnepeljen azokkal, akiket szeret. De a vérlemezkék gyorsan csökkennek, a láza pedig felszökik. „A kezelőorvos telefonon feltett néhány célzott kérdést – meséli az édesanyja –, majd megkérdezte, mennyi időbe telik, míg beérünk a torinói kórházba. A mentő ott állt a ház előtt, de Chiara nem akart beszállni: 'Én nem fogom a karácsonyt a kórházban tölteni – mondta –, ha meg kell halnom, Jézusom, azt szeretném, hogy otthon haljak meg.’ A fülébe súgtam, hogy el kell elindulni. Beleegyezett, de útközben egyetlen szót sem ejtett ki a száján, és rettenetesen szenvedett, testileg-lelkileg. A kórház kapujában az orvosok, akik nagyon-nagyon szerették, már készenlétben várták a vérátömlesztéssel. Megértettük, hogy az utazás alatt el is veszíthettük volna.”

Másnap, szenteste délutánján látogatja meg a kórházi osztályt Saldirini bíboros, torinói érsek. Megpillantja Chiara arcát, belép a szobába, és azt mondja neki: „Csodálatos fény árad a tekintetedből. Hogy csinálod?” És ő, egy pillanatnyi habozás után, ami a félénkségéből is adódik, így válaszol: „Megpróbálom szeretni Jézust”.

Ugyanazon a napon egy asszony, ennek a torinói kórháznak az alkalmazottja, mély egzisztenciális válságba kerül: hogyan létezhet Isten, ha a kórházban gyerekek halnak meg rákban? Míg édesanyja, lemegy a büfébe, a hölgy leül Chiara mellé. Nem tudjuk, miről beszélgetnek. De a beszélgetés végén, az asszony azt mondja, hogy ez volt élete legszebb karácsonya. „Mindannyiunk számára az volt” – erősíti meg az édesapa.

Édesanyja meséli: „Dr. Bach a kemoterápia előtt azt mondja neki: 'Figyelj, adok egy tanácsot, hogy ne kelljen szenvedned majd attól, hogy mindig egy csomó haj marad majd a kezedben. Ez tényleg szenvedés. Ha rám hallgatsz, már most levágatod nullásgéppel a hajad. Ez biztos, hogy nagyon fájdalmas lesz, de aztán többet nem törődsz vele.' A második kezelés utáni nap Chiara egy marok hajjal jön ki a fürdőszobából, és azt mondja: 'Azt hittem, hogy később kezd majd hullani a hajam, de nem, nézd anya, már milyen sok kihullott. Anya, azt fogom tenni, amit dr. Bach tanácsolt.' Lementünk a sógornőmhöz, aki fodrász; levágta kopaszra a haját, ott volt az egész a földön, aztán feljöttünk, és a tükörbe nézett. 'Tudod anya, minden hajtincsnél, ami a földre hullott, azt mondtam: 'Neked, Jézus.'