Erdő Péter bíboros szentbeszéde a Magyarok Nagyasszonya-kápolna búcsúja alkalmából Rómában mondott szentmisén

Krisztusban Kedves Testvérek!

Magyarok Nagyasszonya ünnepén mindig újra és újra arról elmélkedünk, hogy nekünk, magyaroknak valóban különleges kapcsolatunk van-e a Szűzanyával? A történelem emlékezete úgy őrzi, hogy igen. Hiszen itt e kápolnában is láthatjuk azt a jelenetet, amikor a hagyomány szerint Szent István felajánlja a Szűzanyának a koronát, és a koronában, mint jelképben az egész országot, az egész népnek a sorsát. Okkal tehette ezt élete végén, hiszen tőle származó fiúörökös nélkül halt meg. Tudta, hogy vagy idegenre száll az ország, vagy olyan magyarok kezdik el újra igazgatni sorsát, akik az ő művét, a kereszténység, az európaiság kiépítésének a művét nem értik, vagy nem osztják teljesen.

Bízik tehát a Szűzanyában. Maga a legenda konkrétan azután bukkan fel először a forrásokban, amikor a Szentszék hangoztatni kezdi, hogy Szent István tulajdonképpen Szent Péternek ajánlotta a koronát. Erre lehetett akár válasz, hogy nem annyira Szent Péternek, hanem magának a Szűzanyának ajánlotta fel. Ebben láthatjuk Árpád-házi királyainknak komoly elhatározását arra, hogy minden szempontból, minden oldalról megőrzik az ország szuverenitását. Ha tetszik, ez nem csak a szent korona, a magyar szuverenitás gondolatának a jelképe a nehéz történelmi századokon keresztül, hanem Magyarok Nagyasszonyának a különleges tisztelete is. Egyébiránt a magyarság imádságában is kifejezte, hogy meg van róla győződve: különleges kötelékek fűzik a Szűzanyához.

Hogy is imádkozzuk az Üdvözlégyet? Az elején, aminek a szavait hallottuk a mostani evangéliumi szakaszban is, ugyanúgy, mint a világegyházban bárki. De a közepén, a későbbi hozzáfűzött könyörgésnél nem úgy kezdjük, hogy Szent Mária, nem úgy kezdjük, hogy Santa Maria, Heilige Maria, hanem azt mondjuk, hogy „Asszonyunk Szűz Mária”. Tehát szubjektív módon, saját magunkkal kapcsolatba állítva a Szűzanyát, ő a mi Asszonyunk, nem egyszerűen csak Krisztus Édesanyja, hanem nekünk is különleges pártfogónk.

Ez a gondolat az évszázadok során különösen nehéz időkben újra meg újra felmerült. Erőteljesen merült föl a töröktől való megszabadulás évtizedeiben. Az 1600-as évek végén, az 1700-as évek elején valamennyi magyarul író katolikus szerző, legyenek azok szerzetesek, püspökök, világi papok, vagy akár olyan világiak, mint Esterházy Pál nádor, mindenképpen hangoztatják, hogy ezt a felszabadulást is a Szűzanya közbenjárásának, a Szűzanya anyai szeretetének tulajdonítják. Nem puszta elmélkedésről van szó, hanem olyan embereknek az élménybeszámolójáról, akik személyükben tanúi vagy részesei voltak ezeknek az eseményeknek.

Ha Hevenesi Gábor jezsuitát olvasom, aki azt mondja, hogy „ott volt bent az ostromolt Bécsben” – tudjuk, Kollonich Lipót titkáraként –, amikor Sobieski legyőzte a török hadsereget és a vezérkarral együtt bevonulva a városba, első útja a Loretói Szent Szűz kápolnájába vezetett, hogy Szűz Mária különleges közbenjárásáért adjon hálát Bécs felszabadításáért. Egyébként ugyanezt tette közben Nagy Lipót császár is, aki Passauban imádkozott ugyanerre a szándékra. Tehát a Szűzanya csodájának hitték és vallották. És ebben az évben még Esztergom is felszabadult.

Nem véletlen, hogy ezeknek az éveknek és évtizedeknek a kísérői a könnyező Mária képek csodái Magyarországon. Még azt is firtatják a szerzetes szerzők, hogy miért pont nálunk történnek ezek, és miért könnyezik Szűz Mária? Sokféle választ adnak rá, mindenképpen könnyezhet az ország állapotán – mondják –, való igaz, a török után olyan országot találtunk, amelyben egyharmad annyi ember élt, mint Mohács előtt. Közép-Magyarországnak még a gazdasági hasznosítása is új közösségek betelepítését kívánta. Olyan országot találtunk itt, ahol bizony nem volt egyetértés. Nem volt egyetértés vallási, politikai elképzelések dolgában, és sok más tekintetben sem. Tehát kellett a Szűzanyának a szánalma is, kellett, hogy igyekezzünk ráhangolódni Isten akaratára, és közös utat keressünk.

Egy másik híres jezsuita, Csete István főleg Erdélyben működött, ugyanezekben az években Vizkeleti Zsigmond álnéven, mert akkoriban az Erdélyi Fejedelemségben a vallásszabadságnak bizonyos jelei ellenére a katolikusoknak természetesen nem volt teljes a vallásszabadságuk. Nos, ő is azt írja Pázmány imádságos könyvének 1701-es második kiadásában, az előszóban, hogy „nagy dolgokat élünk át napjainkban, a Szűzanya közbenjárására megújul az ország. Megszabadulnak egyre-másra az egyes vármegyék, és kezdődik a nagylelkű, nemes embereknek az áldozatos munkája”. És felsorolja, dedikálja a könyvét egy erdélyi arisztokratának, akinek köszönetet mond, név szerint több templomnak a romokból való újjáépítéséért, s megjegyzi: itt Rómában pedig a Szent István emelte magyar zarándokházat is ő állíttatta ismét helyre.

Tehát a török idők utáni újjászületésnek a külföldi zarándoklatokban, még az itteni magyar templom, kápolna és zarándokház ügyében is meg volt a hatása. Ma megint egyfajta újjászületésnek az idejét éljük. Megint ellentmondásos és nehéz folyamat ez, mint ahogyan a felszabadulás eufóriája és a kuruc kor háborúi is időben egybeesnek. Mégis arra kell néznünk, ami megújul, arra kell néznünk, amit mi a Szűzanya segítségével tehetünk ennek a megújulásnak az érdekében.

Talán egy korai kezdet ez a kápolna? Hiszen 30 évvel ezelőtt, amikor II. János Pál fölszentelte, ez is már egy kicsi lépés volt. Akkor nem nagyon beszéltek arról, hogy ezek a kis lépések milyen irányba kell, hogy vezessenek. Ma már jobban látjuk, a Gondviselés jobban tudta: a kis lépések nemcsak a saját erejükből, hanem az egész világ átalakulása folytán odavezettek, hogy sokkal nagyobb szabadságokat élvezünk, mint azelőtt, és valóban tehetünk egyéni erőfeszítéseinkkel is azért, hogy hitben, reményben, értelmes életben megújuljon az egész népünk.

Ehhez Istennek a kegyelme, a Boldogságos Szűznek a pártfogása kimeríthetetlen erőforrás. Ma is megkísérthet bennünket az emberi reménytelenség, ma is eszünkbe juthat, hogy mit tervezünk mi, amikor az ország lakossága évente 30-40 ezerrel csökken. Amikor a népességnek a kortáblája olyan elöregedést mutat, mint kevés más országban Európában. Nem csak mi tervezünk. A lehetetlenség ellenére is lehet reménykedni és ennek a reménynek a cselekedeteink számára is utat kell mutatnia. Ehhez kérjük a mai napon a magunk, és egész népünk számára is a Boldogságos Szűz Mária közbenjárását, Ámen.