ÉVKÖZI 13. VASÁRNAP, JÚNIUS 27. „C”-ÉV

Minden vallás, vagy eszmerendszer alapítója fontos feladatának tekinti, hogy legyenek követői, akik magukévá teszik tanaikat, és vállalkoznak annak hirdetésére. Az ő felkészítésük komoly feladat. Ma ennek leszünk tanúi Jézus eletében. Azonban mielőtt ezzel foglalkoznánk, az evangélium bevezető sorai másról is szólnak, amelyek még jobban megvilágítják a további részleteket.
Szent Lukács evangéliumában a történtek idejét határozza meg. Így számol be erről: amikor már közel voltak Jézus szenvedésének és megdicsőülésének napjai. Az tűnik ki, hogy Jézus teljes mértékben a küldetése felé fordul. A két kifejezés erről szól. Szenvedésének ideje – hányszor beszél Jézus arról, hogy nem érkezett el még az ő órája, aztán a végső befejezés előtt kinyilvánítja, hogy ezért az óráért jött. Azonban az ő sorsa nem a szenvedéssel és kereszthalállal fejeződik be. Ezért is említi az evangélista megdicsőülése napjait. Jézus ezért indul Jeruzsálem felé.
Útközben azonban érdekes események történnek. Jézus követeket küld maga előtt azzal, hogy keressenek számára szállást. A szamaritánusok földjén haladnak keresztül, ahol kérésüket elutasítják. Oka nagyon messzire nyúlik vissza, még az asszír (Kr. e. 722) támadás idejére. A szamaritánusok, bár felvették Izrael vallását, azonban Garizim hegyén külön templomot építettek és ezzel kifejezték, hogy nem osztoznak mindenben Izrael népével. Az apostolok nagyon gyorsan reagálnak a történtekre, és a villámot akarják lehívni az égből. Jézus elutasítja ezt a bosszúálló lelkületet, és ismét saját küldetésére utal. Az Emberfia nem azért jött, hogy az embereket elpusztítsa, hanem, hogy megmentse. Elég világosan beszél ezekkel a szavakkal a saját küldetéséről, amiért Jeruzsálem felé tart.
A következő részben három apró eseményt beszél el az evangélista. Az emberekben részvétet, sajnálatot vált ki Jézus elutasítása. Ezt leginkább az első önkéntes ajánlkozásán lehet látni, amikor azt mondja az Úrnak, hogy mindenhová kész őt követni. Jézus válaszában arról szól, hogy az ő követésének komoly következményei vannak: az Emberfiának nincs hová fejét lehajtania. Az őt követőnek is ebben kell osztoznia.
A másodikat maga az Úr hívja követésére. A meghívott válasza: hadd temessem el apámat. Jézus válaszával nem a szülő iránti tiszteletet becsüli le, hanem itt is az ő követésének teljes elkötelezettségéről szól. A felszólítás: Menj, és hirdesd az Isten országát!
A harmadik is önként jelentkezik, de rögtön egy feltételt szab: engedd, hogy elbúcsúzzam családomtól. Jézus válasza nagyon határozott: Aki kezét az eke szarvára tette, és mégis hátratekint, nem alkalmas az Isten országára. A kép elég beszédes hallgatói előtt. Közismert volt, hogy a palesztinai ekével nagyon nehéz volt szántani, hát még a Genezáreti-tó közelében a talaj minősége miatt. Tehát Jézus nem elégszik meg akármilyen követéssel, hanem csak a teljes elkötelezettség vállalása fogadható el számára.
Az olvasmány (1Kir 19,16b. 19-21) egy ószövetségi meghívásról szól. Illés próféta élete vége felé megbízást kapott az Úrtól, hogy kenje fel prófétává Elizeust. Elmegy, és megtalálva az éppen szántó Elizeust, ráteszi köpenyét. Elizeus otthagyva mindent, Illés nyomába szegődik. A prófétának is mindent el kell hagynia, hogy szolgálatát teljesíteni tudja. A 15. zsoltár a hívást elfogadó ember válasza: Te vagy, Uram, Istenem, örökségem és osztályrészem.
Szent Pál apostol a meghívás (Gal 5,1. 13-18) feltételének tartja a szabadságot. Ez abban áll, hogy ellene tud mondani a keresztény ember a testnek, amely mindig a lélek ellen tusakodik. Állandó harc van a test és a lélek között, mert mindkettő maga szeretné irányítani az embert. Még cinikusan meg is jegyzi az apostol, hogy „ha egymást marjátok és rágjátok, vigyázzatok, nehogy felfaljátok egymást”. Ezért kell követni a Szentlélek indításait, mert segít, hogy a lélek diadalmaskodjék bennünk.
Hogyan találhatók meg a szentírási tanítások gondolatai a liturgikus szövegekben? A könyörgés alapvető háttere az istengyermekség ajándéka. A kegyelem által világosságban élünk. A világosság mindenkor biztonságot is jelent, mert mindent érzékelni tudunk, és annak megfelelően tudunk cselekedni. Az ellentét a tévedés, amely homályba vezet, az embert bizonytalanná teszi, és a tettei is kétségesek lehetnek. Ezt a homályt csak az igazság fényével lehet megszüntetni, amit biztonsága miatt kér az ember számára mindannyiunkat egybegyűjtő egyházunk.
A felajánló könyörgés az istengyermekség alapját fogalmazza meg: mindezt megváltásunknak köszönhetjük. Annak a nagy szeretetből fakadó tettnek, amelynek megvalósításáért Urunk Jeruzsálem felé indult. A liturgia szent jelei által figyelmeztet ennek megvalósulására, amelynek szolgáivá lettünk. Ez is egy sajátos küldetés végzése, amelyet méltó módon kell elvégezni.
Az évközi vasárnapok 7. prefációjában adunk hálát a megváltás ajándékáért. Olyan Megváltót küldött nekünk, aki hozzánk lett hasonló, minden bűn nélkül. Aki példát is mutatott – ahogy az evangéliumban hallottuk – a küldetése teljesítésében. Ezért méltó, hogy hálát adjunk, sőt engedelmességét példaként követve cselekedjünk és éljünk.
Amikor az eucharisztikus imában Urunk egyetlen, örök áldozata jelenvalóvá lesz köztünk, szeretetének legnagyobb jeleként találkozhatunk ővele. Bekapcsol életébe, éltet bennünket, kísér földi életünkben. De ez az életünkben való jelenlét túlmutat evilági vándorlásunkon, és elvezet az örök életre.
A keresztény embernek nem lehet más kívánsága, hogy a földi küldetését teljesítő Krisztus példája nyomán, a szentségi jelek által megerősödve teljesítse földi hívatását, és elérjen végső céljába. Ámen. Verbényi István/MK