„Felejtse el Martfűt!”

– A martfűi templom búcsúja alkalmából egy indiai püspök, Andrews Thazhath érkezett a városba. Minek köszönhető, hogy a távoli Kerala államból Martfűre látogatott a püspök úr?
– Régi álmom volt, hogy templomunkban egy indiai püspök mutasson be szentmisét. Thazhath püspök szívesen fogadta meghívásunkat, miután Majnek Antal, munkácsi püspök segítségével felvettem vele a kapcsolatot.

– A templom is indiai stílusban épült, ami egyáltalán nem szokványos Magyarországon. Hogyan született ez az ötlet?
– Templomunk Szent Tamás apostolról kapta a nevét. Marosi Gábor mérnök úr készítette el a terveit. A feladata az volt, hogy egy igazi Tamás-templomot álmodjon meg nekünk. Ezért az épület az apostol életének két legfontosabb helyszíne, Jeruzsálem és India jegyében született. Az alaprajza jeruzsálemi kereszt alakú, felépítményében és díszítésében pedig indiai jegyek az uralkodók.

– Miért éppen Tamás apostolt választották a templom védőszentjének?
– Az ő alakja óriási lelki erőt adhat mai világunkban. Furcsa módon éppen azért, mert Tamás nem hitte el, hogy Jézus feltámadt. Elgondolkodtató, hogy bár tíz társa mondta neki: „Láttuk az Urat” – ő mégsem hitte el. Gondviselésszerűnek tartom, hogy a tizenkettő között egy ilyen apostol is van. Tamás ugyanis mindannyiunk számára példa lehet. Hiszen lehet valaki negatív, vagy mondhatnám úgy, materialista… de egyszer csak mégis „leesik a tantusz”. Akkor az ember leborul, és Tamással együtt kiált fel: „Én uram, én Istenem!”

– Mit jelentett lelkipásztori munkája során az apostol alakja?
– Tiszaföldváron most már 22 éve vagyok plébános. Ez az ország legvallástalanabb területe volt. Ami errefelé az elmúlt ötven évben történt, az nagyon nehezen fordítható vissza. Innen, Szolnok megyéből indult útjára annak idején a kommunista párt, és itt törölték el először egyik tanévről a másikra az iskolai hitoktatást. Martfű pedig a megyén belül is szinte izolált terület volt. A múlt rendszerben az embereknek a párt biztosította a jólétet, kaptak lakást, házat, a bölcsődétől az öregek otthonáig mindent. Ahol pedig földi paradicsom van, ott irgalmatlanul nehéz a mennyei paradicsomról beszélni. Tiszaföldváron most már 22 éve vagyok plébános. Ez az ország legvallástalanabb területe volt. Ami errefelé az elmúlt ötven évben történt, az nagyon nehezen fordítható vissza. Innen, Szolnok megyéből indult útjára annak idején a kommunista párt, és itt törölték el először egyik tanévről a másikra az iskolai hitoktatást. Martfű pedig a megyén belül is szinte izolált terület volt. A múlt rendszerben az embereknek a párt biztosította a jólétet, kaptak lakást, házat, a bölcsődétől az öregek otthonáig mindent. Ahol pedig földi paradicsom van, ott irgalmatlanul nehéz a mennyei paradicsomról beszélni.

– József atya azért megpróbálta…
– Nagy-nagy ellenállásba ütköztem. Mikor idekerültem plébánosnak, és innen, Martfűről át akartam vinni egy-két gyereket hittanra Tiszaföldvárra, rögtön jött a szolnoki állami egyházmegyei hivatal vezetője, mondván: „Túl nagy itt a nyüzsgés, plébános úr” – ezt így szó szerint megjegyeztem. „Felejtse el Martfűt!” – mondták. Ez volt az ő elképzelésük. De hát természetesen nem lehetett elfelejteni, hiszen közel 9000 ember volt itt templom nélkül. Úgyhogy megpróbáltam a lelket tartani – először is magamban, hogy ne legyek elkeseredett – meg az itt élőkben is.

– Honnan merített erőt ehhez a kilátástalannak tűnő harchoz?
– Az erőt valamennyire a Jóisten humorának köszönhetően kaptam. Mert amennyire itt nem értem el sikereket, ugyanannyira sokat meríthettem abból, hogy évtizedek óta rengeteg lelkigyakorlatot tartottam, és nagyon sokszor hívtak és hívnak meg a legkülönbözőbb témákban előadást tartani. Az egyik legkedvesebb témám a torinói halotti lepel, amelynek – büszkén mondhatom – egyik másolata itt van Homokon, a mi egyházközségünkben.

– Hogyan indult el a martfűi közösség élete?
– Egy maroknyi nyáj mindig volt itt: az elején összesen heten voltunk. Aztán szép fokozatosan kiderült, hogy voltak itt „földalatti” keresztények is, akiknek el kellett titkolni a hitüket. Nekik sokszor beszéltem Tamás apostolról. És hát, a vezetéknevem is arra késztet, hogy egy kicsit „tamásos” legyek.

– Ennyi volt a kapcsolódás az apostol személyéhez?
– Nem, nem, ennél egy kicsit hosszabb a történetem. 1983-ban volt egy nagyon komoly karambolom egy orosz katonai teherautóval. Totálkáros lett a kocsim, és néhány csontom is eltörött. Tudni kell, hogy abban az időben az orosz katonaságnak nem volt listája a teherautókról, hogy a magyar állam ne tudja pontosan, hány autójuk, hadieszközük van az országban. Ezek az autók nem szerepelhettek sehol sem papíron, ezért el kellett kerülniük, hogy rendőrségi vagy bírósági ügy legyen a dologból. Ezért aztán, rendkívül gáláns módon, ötvenezer forint kártérítést fizettek. Már ezt megelőzően is nagy csavargó voltam, nagyon szerettem és szeretek utazni.

– A kártérítést tehát utazásra költötte…
– Úgy van. Pontosan egy évvel a karambolom után, december 8-án, Szeplőtelen fogantatás ünnepén Közép-Indiában, Haiderabadban mutathattam be szentmisét, egy gyönyörű kis katolikus templomban. Azután pedig délen, Madrasban imádkozhattam Szent Tamás apostol sírjánál. Ez egy Tamási Józsefet ez még inkább megerősített ebben a tamásos lelkületben. Igaz, akkor még egyáltalán nem gondoltam, hogy egyszer egy Tamás-templom fog épülni Martfűn. Azonban pár év elteltével jött a csoda: a rendszerváltozás. Addig hiába kopogtattunk, nem tudtunk templomot építeni, akkor viszont felkínálták a helyet a városközpontban. 1991-ben nekivágtunk az építkezésnek.

– 2001-ben pedig sikerült befejezni az impozáns épületet, amely biztosan nagy változásokat hozott a közösség életében.
– Így van, vasárnaponként most már 90 fő az átlag, tehát 15-ször annyian vagyunk, mint voltunk. Ez persze még mindig csak az összlakosság 1 százaléka. De hát csodálatos dolgok történnek. A közelmúltban volt egy bérmálás, amelyen 25 olyan személy vette fel a szentséget, akikről talán már el sem tudtuk volna képzelni, hogy rátalálnak a Jóistenre. A templomba járók között vannak fiatalok, fiatal házaspárok is. És ami különösen nagy örömmel tölt el: van egy martfűi srác, Pávai Nándi, aki idén szeptemberben elkezdi a szemináriumot. Most végezett a gödöllői egyetemen, de fiókba rakja a diplomáját, és újra tanulni kezd – most már kispapként. Úgy érzem, a Jóisten azzal nyilvánította ki felém a köszönetét, hogy ezt megadta nekem. Innen, Martfűről talán ki tudunk nevelni egy papgyereket. És ha a Jóisten segít, hat év múlva megcsókolhatom a krizmás kezét…

Bartoss Réka/Magyar Kurír