Ferenc pápa beszéde Assisiben: Itt az ideje, hogy a szegények ismét szót kapjanak!

Az alábbiakban Ferenc pápa teljes beszédének fordítását közreadjuk.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Köszönöm, hogy elfogadtátok meghívásomat – én voltam a meghívott! –, hogy itt Assisiben, Szent Ferenc városában ünnepeljük meg a szegények ötödik világnapját, mely holnaputánra esik. Ennek a világnapnak az ötlete tőletek származik, egyre jobban kibontakozott, és immár az ötödik világnaphoz érkeztünk. Assisi nem olyan város, mint bármelyik másik: magán hordozza Szent Ferenc arcát. Ha belegondolunk, hogy ezeken az utcákon élte nyugtalan ifjúságát, itt kapott meghívást arra, hogy az evangéliumot szó szerint megélje, ez alapvetően fontos tanítás számunkra. Persze, bizonyos szempontból az ő szentsége megrémít bennünket, mert lehetetlennek tűnik, hogy utánozzuk őt, de amint felidézzük életének bizonyos részleteit, azokat a „fiorettiket”, amelyeket azért gyűjtöttek össze, hogy megmutassák hivatásának szépségét,

úgy érezzük, vonz bennünket szívének és életének az egyszerűsége: ez magának Krisztusnak, az evangéliumnak a vonzása.

Ezek az élet valós eseményei, melyek többet érnek minden prédikációnál.

Szeretnék felidézni a Fiorettiből egy fejezetet, amely jól kifejezi Isten Szegénykéjének személyiségét (vö. 13. fejezet: Fonti Francescane, 1841–1842). Ő és Masseo testvér elindultak Franciaországba, de nem vittek magukkal semmilyen ennivalót. Egyszer csak el kellett kezdeniük alamizsnát kéregetni. Ferenc az egyik irányba ment, Masseo testvér pedig a másikba. De ahogy a Fioretti elmondja, Ferenc alacsony termetű volt, és akik nem ismerték, „csavargónak” tartották, míg Masseo testvér „magas termetű és jóképű ember volt”. Így történt, hogy Szent Ferenc alig tudott összekoldulni néhány száraz kenyérdarabkát, míg Masseo testvér szép nagy és jó minőségű kenyérdarabokat kapott.

Amikor újból találkoztak, leültek a földre, és egy kőre tették, amit összegyűjtöttek. Amikor Ferenc látta a Masseo testvér által gyűjtött kenyereket, így szólt: „Masseo testvér, nem vagyunk méltók erre a tömérdek kincsre.” Ő viszont csodálkozva kérdezte: „Atyám, hogy beszélhetsz kincsekről, amikor akkora itt a szegénység, hogy még a legszükségesebbeknek is híjával vagyunk?” Ferenc így válaszolt: „Éppen ez az, amit én fölbecsülhetetlen kincsnek tartok, mert ami itt van előttünk, azt nem emberi kéz, hanem az isteni Gondviselés készítette elő számunkra.” Ez az a tanítás, amelyet Szent Ferenc nekünk ad:

meg kell tudnunk elégedni azzal a kevéssel, amink van, és meg kell osztanunk másokkal.

Itt vagyunk a Porciunkulában, az egyik olyan kis templomban, amelyet Szent Ferenc helyre akart állítani, miután Jézus azt kérte tőle, hogy „állítsa helyre a házát”. Akkoriban nem gondolta volna, hogy az Úr arra kéri majd, hogy életét ne a kövekből épült ház felújításának, hanem az emberekből, férfiakból és nőkből épült Egyház felújításának szentelje, amelynek ők az élő építőkövei. És ha ma mi itt vagyunk, akkor pontosan azért vagyunk itt, hogy tanuljunk abból, amit Szent Ferenc tett. Ő szeretett sokáig imádkozni ebben a kis templomban. Itt elcsöndesedett, magába mélyedt, hallgatta az Urat, arra figyelt, mit akar tőle Isten. Mi is ezért jöttünk ide:

kérni akarjuk az Urat, hogy hallja meg kiáltásunkat, hallgassa meg kiáltásunkat, és siessen segítségünkre.

Ne felejtsük el, hogy az első háttérbeszorítás, amelytől a szegények szenvednek, a lelki háttérbeszorítás. Például sok felnőtt és sok fiatal szakít időt arra, hogy segítsen a szegényeknek, hogy ételt és forró innivalót vigyen nekik. Ez nagyon jó, és hálát adok Istennek a jószívűségükért. De mindenekelőtt akkor örülök, amikor azt hallom, hogy ezek az önkéntesek megállnak beszélgetni az emberekkel, és néha együtt imádkoznak velük… Tehát az, hogy most együtt itt vagyunk a Porciunkulában, az Úr társaságára emlékeztet bennünket, arra, hogy ő sosem hagy magunkra bennünket, mindig mellettünk van, mindig kísér életünk minden pillanatában. Az Úr ma itt van velünk! Kísér bennünket, amikor figyelünk egymásra, amikor imádkozunk, amikor tanúságot teszünk: ő itt van velünk!

Van még egy fontos tény: Szent Ferenc itt, a Porciunkulában fogadta Szent Klárát, az első testvéreket és a sok szegényt, akik eljöttek hozzá. Egyszerű körülmények között fogadta őket, fivéreiként és nővéreiként, és mindent megosztott velük. Ez a legevangéliumibb kifejezés, amelyet magunkévá kell tennünk: a befogadás.

A befogadás azt jelenti, hogy kinyitjuk az ajtót, a ház ajtaját és a szív ajtaját, és beengedjük azokat, akik kopogtatnak.

És ezt úgy tesszük, hogy otthon érezzék magukat, nem alárendelten, nem, hanem otthonosan, szabadon. Ahol jelen van a testvériség valódi érzése, ott a befogadást is őszintén megtapasztalják. Ahol viszont félnek a másiktól, és megvetik az életét, ott elutasítás, vagy ami még rosszabb, közömbösség születik: elfordulás. A befogadás az összetartozás, a közösség érzését kelti, az elutasítás ezzel szemben saját önzésünkbe zár. Teréz anya, aki életét a vendégszeretet szolgálatába állította, szerette azt mondani: „Mi a legjobb fogadtatás? A mosoly.” A mosoly! Ha rámosolygunk egy rászorulóra, az mindkettőnknek jót tesz, nekem és a másiknak is. A mosoly mint a rokonszenv, a gyengédség kifejezése. És a mosoly bevon téged, már nem tudsz eltávolodni attól, akire rámosolyogtál.

Köszönöm nektek, hogy oly sok országból eljöttetek ide, hogy átéljétek ennek a hívő találkozásnak a tapasztalatát. Szeretnék köszönetet mondani Istennek, aki a szegények napjának az ötletét adta. Az ötlet meglehetősen furcsa módon, egy sekrestyében született. Éppen misézni készültem, amikor egyikőtök – Étienne-nek hívják; ismeritek? Ő egy „fenegyerek”… tehát Étienne javasolta nekem: „Vezessük be a szegények napját!” Kimentem, és éreztem, hogy a Szentlélek belül azt mondja nekem, hogy vezessem be. Így kezdődött: egyikőtök bátorságából, akinek van bátorsága előrelendíteni a dolgokat. Köszönöm neki az évek során végzett munkáját, és annak a sok embernek a munkáját, akik mellette állnak. És bocsásson meg, szeretném megköszönni [Barbarin] bíboros úrnak a jelenlétét: ő is a szegények között van, ő is elszenvedte – méltósággal – a szegénység, az elhagyatottság, a bizalmatlanság tapasztalatát. Ő pedig hallgatással és imával védekezett. Köszönöm, Barbarin bíboros úr, az Egyházat építő tanúságtételét. Azt mondtam:

azért jöttünk, hogy találkozzunk egymással: ez az első teendőnk, hogy nyitott szívvel és kinyújtott kézzel egymás felé menjünk.

Tudjuk, hogy mindannyiunknak szüksége van a másikra, és még a gyengeség is, ha együtt éljük meg, erősséggé válhat, mely jobbá teszi a világot. A szegények jelenlétét gyakran bosszankodva nézik és csak eltűrik az emberek; néha azt halljuk, hogy a szegények felelősek a szegénységükért: még egy sértés! Hogy ne kelljen alapos lelkiismeret-vizsgálatot tartani saját tetteikről, bizonyos törvények és gazdasági intézkedések igazságtalanságáról, képmutatásukról, miközben mértéktelenül meg akarnak gazdagodni, hárítanak és a legkiszolgáltatottabbak vállára teszik a felelősséget.

Itt az ideje, hogy a szegények ismét szót kapjanak, mert követeléseik túl sokáig nem találtak meghallgatásra. Itt az ideje, hogy felnyíljon a szemünk, hogy észrevegyük az egyenlőtlen körülményeket, melyek között oly sok család él. Itt az ideje, hogy nekiálljunk, és munkahelyteremtéssel visszaadjuk az emberek méltóságát.

Itt az ideje, hogy újra felháborodjunk az éhező gyermekek, a rabszolgasorba taszított gyermekek, a hajótörést szenvedett és hullámok dobálta gyermekek, a sokféle erőszakot szenvedett ártatlan gyermekek láttán.

Itt az ideje, hogy véget érjen a nők elleni erőszak, hogy a nőket tiszteljék, és ne árucikkként kezeljék. Itt az ideje, hogy megtörjük a közömbösség körét, és felfedezzük a találkozás és a párbeszéd szépségét. Itt az ideje találkozni. Itt az ideje, hogy találkozzunk. Ha az emberiség, ha mi, férfiak és nők, nem tanuljuk meg, hogy találkozzunk egymással, akkor nagyon szomorú vég felé haladunk.

Figyelmesen hallgattam tanúságtételeiteket, és köszönetet mondok mindazért, amit bátran és őszintén elmondtatok. Bátran: mert meg akartátok osztani ezeket mindannyiunkkal, jóllehet személyes életetekhez tartoznak; őszintén: mert olyannak mutatkoztatok, amilyenek vagytok, és megnyitottátok szíveteket azzal a vággyal, hogy megértsünk benneteket. Van néhány dolog, ami különösen tetszett, és amit szeretnék valamiképpen kiemelni, hogy még inkább magamévá tegyem, és hagyjam, hogy a szívembe költözzön. Mindenekelőtt azt láttam, hogy a remény erős érzése él bennetek. Az élet nem mindig volt kegyes hozzátok, sőt gyakran a kegyetlen arcát mutatta felétek. A kirekesztettség, a betegség és a magány okozta szenvedés, a sok szükséges dolog hiánya nem akadályozott meg benneteket abban, hogy hálás szemmel tekintsetek az apró dolgokra, amelyek lehetővé tették számotokra, hogy kitartsatok.

Kitartás. Ez a második benyomásom, és ez épp a remény következménye. Mit jelent kitartani? Azt, hogy van erőnk folytatni mindennek ellenére, hogy képesek vagyunk az árral szemben úszni. A kitartás nem passzív cselekvés, épp ellenkezőleg, bátorságot igényel, hogy új útra lépjünk, annak tudatában, hogy ez gyümölcsöt fog hozni.

A kitartás azt jelenti, hogy okot találunk arra, hogy ne adjuk fel a nehézségekkel szemben, tudva, hogy nem egyedül, hanem együtt éljük át őket, és hogy csak együtt tudjuk legyőzni őket.

Ellenállni annak a kísértésnek, hogy feladjuk, s magányba és szomorúságba zuhanjunk. A kitartás ragaszkodás ahhoz a kicsiny vagy kevés gazdagsághoz, amink van. Az afganisztáni lányra gondolok, a lapidáris mondatával: a testem itt van, a lelkem ott. Ellenállás a memóriánkkal, ma. A román anyára gondolok, aki a végén beszélt: fájdalmak, remény, és nem lát kiutat, de erős a reménye a gyermekeiben, akik mellette állnak, és visszaadják neki a gyengédséget, amit tőle kaptak.

Kérjük az Urat, segítsen nekünk, hogy mindig megtaláljuk a derűt és az örömöt! Itt, a Porciunkulában, Szent Ferenc megtanít bennünket arra az örömre, amely abból fakad, ha a körülöttünk élőkre úgy tekintünk, mint útitársakra, akik megértenek és támogatnak bennünket, ahogyan mi is őket. Ez a találkozó nyissa meg mindnyájunk szívét, hogy egymás szolgálatára álljunk!

Nyissuk meg szívünket, hogy gyengeségeinket erősséggé tegyük, mely segít továbbhaladni az élet útján, hogy szegénységünket megosztandó gazdagsággá alakítsuk, és így jobbá tegyük a világot!

A szegények napja. Köszönetet mondok a szegényeknek, akik megnyitják szívüket, hogy nekünk adják gazdagságukat és gyógyítsák sebzett szívünket. Köszönöm ezt a bátorságot. Köszönöm, Étienne, hogy tanulékonyan figyeltél a Szentlélek sugallatára. Köszönöm a többéves munkádat; és azt a „makacsságot” is, hogy a pápát Assisibe hozd! Köszönöm! Köszönöm, Bíboros úr, a támogatását, a segítségét, melyet az Egyház eme mozgalmának nyújt – azért mondjuk „mozgalomnak”, mert mozgolódnak –, és köszönöm a tanúságtételét. Köszönetet mondok mindnyájatoknak! A szívemben hordozlak benneteket! És kérlek, ne feledkezzetek el imádkozni értem, mert nekem is megvannak a szegénységeim, méghozzá sok! Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír