Ferenc pápa a fogvatartottakhoz Veronában: Az életet mindig érdemes élni, mindig!

Az alábbiakban Ferenc pápa teljes beszédének fordítását közreadjuk.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Köszönöm Igazgató Asszonynak a fogadtatást és a humorérzékét! A mosoly nagyon jót tesz. Köszönöm mindnyájatoknak a melegséget, az ünneplést és a szeretetet, amit irántam tanúsítottatok. Köszöntöm továbbá mindazokat, akik ebben az intézményben dolgoznak: az őröket, a nevelőket, egészségügyi dolgozókat, az adminisztratív személyzetet, az önkénteseket. Szeretném köszönteni azokat is, akik az ablakokból figyelnek: üdvözlet mindnyájatoknak! Nagyon vártam, hogy találkozhassam veletek, mindannyiatokkal együtt.

Számomra a börtönbe való belépés mindig fontos esemény, mert a börtön egy nagy emberségnek a helyszíne. Igen, egy nagy emberség helyszíne. Egy megpróbált emberségé, nehézségektől, bűntudattól, ítélkezéstől, meg nem értésektől, szenvedésektől megfáradt emberségé, mely ugyanakkor tele van erővel, a megbocsátás és a megváltás iránti vágyakozással, ahogy Duarte mondta beszédében.

És ebben az emberségben, itt, mindannyiatokban,

mindannyiunkban jelen van ma Krisztus arca, az irgalom és a megbocsátás Istenének arca.

Ne feledjétek: Isten mindent megbocsát, és mindig megbocsát, ebben az emberségben, itt, mindannyiatokban. Érezzük az irgalmasság Istenének ezt a nézését.

Ismerjük a börtönök helyzetét, melyek gyakran túlzsúfoltak – az én hazámban is – az ebből fakadó feszültségekkel és nehézségekkel. Ezért szeretném elmondani, hogy közel állok hozzátok, és megismétlem felhívásomat, különösen azokhoz, akik cselekedni tudnak ezen a területen, hogy továbbra is dolgozzanak a börtönélet javításáért. Egyszer egy hölgy, aki börtönben dolgozott, és jó kapcsolatot ápolt a rabokkal – női börtön volt –, egy családanya, nagyon emberséges hölgy, azt mondta nekem, hogy nagy tisztelője egy női szentnek. „Melyik szentnek?” – „Szent Portának.” [A porta olasz szó kaput jelent.] – „Miért?” – „Ő a remény kapuja.” Mindannyiatoknak a reménynek erre a kapujára kell tekintenetek.

Nincs emberi élet jövőbeli távlatok nélkül.

Kérlek benneteket, ne veszítsétek el a távlataitokat, melyeket a reménynek ezen az kapuján keresztül látszódnak.

Intézményetek krónikáját követve szomorúan értesültem arról, hogy sajnos itt az utóbbi időben néhányan szélsőséges gesztussal lemondtak az életről. Ez olyan szomorú tett, amelyre csak az elviselhetetlen kétségbeesés és fájdalom késztethet. Ezért, miközben imádságban a családokhoz és mindnyájatokhoz csatlakozom, arra szeretnélek biztatni benneteket, hogy ne engedjetek a csüggedésnek, tekintsetek a kapura mint a remény kapujára.

Az életet mindig érdemes élni, mindig! És mindig van remény a jövőre, még akkor is, amikor minden kialudni látszik.

Létezésünk, mindannyiunké fontos – nem hulladékanyag vagyunk, a létezés fontos –, egyedülálló ajándék számunkra és mások számára, mindenki számára, és mindenekelőtt Isten számára, aki sosem hagy el bennünket, sőt ő valóban képes meghallgatni bennünket, ő képes együtt örülni és sírni velünk, és képes mindig megbocsátani. Vele az oldalunkon, az Úrral az oldalunkon le tudjuk győzni a kétségbeesést. És ahogy az igazgatónő mondta, Isten egy: kultúráink megtanítottak bennünket arra, hogy az egyik néven hívjuk, vagy a másikon, hogy különböző módon találjuk meg őt, de ő mindannyiunk számára ugyanaz az Atya. Ő egy. Az összes vallás, az összes kultúra eltérően tekintenek az egy Istenre. Ő sosem hagy el bennünket. Vele az oldalunkon le tudjuk győzni a kétségbeesést, és minden percet úgy élhetünk meg, mint az újrakezdés alkalmas idejét. Újrakezdés! Van egy szép piemonti dal, az alpesi katonák éneklik; megpróbálom lefordítani olaszra, így hangzik:

„A felfelé haladás művészetében nem az a fontos, hogy ne essünk el, hanem az, hogy ne maradjunk a földön.”

És mindannyiatoknak, akik ebben a börtönben dolgoztok, akár önkéntesként is, a családtagoknak, mindannyiatoknak szeretnék elmondani egy dolgot: csak egyetlen esetben szabad lenézni egy emberre: amikor segítjük, hogy felkeljen. Tehát a legzordabb időkben se zárkózzunk magunkba: beszéljünk Istennel a fájdalmunkról, segítsünk egymásnak hordozni azt, a sorstársakkal és az oldalunkon álló jó emberekkel. Nem gyengeség segítséget kérni, nem: tegyük alázattal, bizalommal és emberséggel! Mindannyiunknak szüksége van a másikra, és mindannyiunknak joga van remélni, minden történeten, minden hibán és kudarcon túl. Jogunk van a reményhez, mely nem csal meg! Soha!

Néhány hónap múlva kezdődik a szentév: a megtérés, a megújulás és a megszabadulás éve az egész Egyház számára; az irgalmasság éve, amikor letesszük a múlt terhét és megújítjuk a jövő felé való irányulásunkat; megünnepeljük a változás lehetőségét, hogy valóban önmagunk legyünk, és ahol szükséges, hogy visszatérjünk valódi önmagunkhoz, és a legjobbat adjuk magunkból. Ez is legyen olyan jel, amely segít, hogy újra felálljunk, és bizalommal kezünkbe vegyük életünk minden napját!

Kedves barátaim, köszönöm ezt a találkozást! Megmondom az igazat: jót tesz nekem. Ti jót tesztek velem, köszönöm! Menjünk együtt tovább, mert a szeretet minden távolságon túl is összeköt bennünket. Megemlékezem rólatok imáimban, és kérlek benneteket, imádkozzatok értem: értem, és ne ellenem! Imádkozzatok értem! És ne feledjétek: „A felfelé haladás művészetében nem az a fontos, hogy ne essünk el, hanem az, hogy ne maradjunk a földön.” Köszönöm!

A Szentatya rögtönzött szavai a börtönben az ajándékozáskor

Most pedig ajándékot adok a börtönnek. Az igazgatónőnek adom át. Ez az ajándék… Eszembe jutott egy olyan erény, amely megvan Istenben, és amelyet mi elfelejtünk, nemde? Mert Istennek három fő erénye van: a közelség, az együttérzés és a gyengédség. Isten közel van mindannyiunkhoz, Isten együttérző és gyengéd. És a gyengédségre gondoltam – nem beszélünk sokat a gyengédségről –, és erre az ajándékra gondoltam: a Szűzanya a kisdedet tartja, ami valóban a gyengédség gesztusa. És arra is gondoltam, hogy Mária alakja a kereszténység és a muszlimok közös alakja, közös alak, aki mindannyiunkat összeköt.

Most szeretnélek megáldani benneteket, de csendben fogom tenni, hogy mindenki úgy fogadja Istentől, ahogyan hisz benne. Egy perc csend, és áldást adok mindannyiatokra.

[Áldás]

Az Úr áldjon meg benneteket, segítsen mindig előrehaladni, vigasztaljon meg a szomorúságban, és legyen társatok az örömben! Ámen.
Jó étvágyat az ebédhez! Viszontlátásra!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír