Great reset – Megmozdulnak a képek (5.)

Azoknak a korosztályához tartozom, akiknek a gondolkodását születésüktől fogva igyekeztek egy meghatározott irányba, a szocialista ideológia vágányára állítani. A rádióban, a tévében vagy az újságokban csak az egyetlen és tévedhetetlen, „tudományosan megalapozott” világnézetről lehetett hallani, olvasni. Nem beszélve az iskoláról, ahol részletesen elmagyarázták a dialektikus és történelmi materializmus lényegét. Ennek fontos része volt, hogy egyszer, a jövőben valakiknek majd jobb lesz. Már most sem olyan rossz, de a kommunizmus maga lesz a földi paradicsom. Ehhez azonban szükség van arra, hogy „a múltat végképp eltöröljük”. A szocialista forradalom hívei sok évtizeddel ezelőtt neki is kezdtek a megvalósításnak, átgázolva mindenen, maguk alá gyűrve több tízmillió embert. És ha valaki számonkérte rajtuk a vérontás, a pusztítás tébolyát, azt válaszolták: ahhoz, hogy felépüljön a jövő társadalma, a régit földig kell rombolni, és „ki kell dobni a történelem szemétdombjára”. À la Trockij.

Régen volt, igaz se volt. A rendszerváltásnak nevezett folyamat magát a kommunista ideológiát dobta a történelem szemétdombjára… Vagyis, bár ezt szerettük volna, végül nem így lett, a szocialisztikus eszmék napjainkban is fel-feltörnek, mint a rosszul elvezetett szennyvíz. A múlt eltörlése sem került le a napirendről. Az egyes ember egy trauma után megpróbál mindenről megfeledkezni, és a nem kívánt emlékeket igyekszik száműzni elméje hátsó fertályába. Van, aki szerint az emberiségnek is ezt kellene tennie. Tabula rasa, kezdjünk mindent újra.

Számítógépes analógiával egy big resetre vagy great resetre, vagyis totális újraindításra van szükség. E megoldás szellemi atyja a Világgazdasági Fórum és annak alapítója, Klaus Schwab. Ennek – csak nagyon röviden és leegyszerűsítve – az lenne a célja, hogy megszüntessék a dollárhegemóniát, leírják a visszafizethetetlen adósságokat, és egy igazságosabb és fenntarthatóbb gazdaságot hozzanak létre. A terv része a nemzetállami szuverenitás és a magántulajdon felszámolása mellett az automatizálás, elsősorban a mesterséges intelligencia segítségével. Nem véletlen, hogy leginkább a gazdasági hatalom birtokosai tartják ezt jó ötletnek. Önmagukat ugyanis kivennék ebből a rendszerből, hiszen ki lenne alkalmasabb a világ irányítására, mint azok, akik amúgy is irányítják?

Hugh Howey Siló című regénytrilógiájának sorozatadaptációja eljutott a harmadik évadig. A siker titka egyszerű: ez egy jól megírt és izgalmas disztópia, melynek története képernyőért kiált. A fordulatos cselekmény szerint emberek ezrei élnek a föld alatt, egy majd százötven emeletes, henger alakú építményben. Jules (Rebecca Ferguson), aki eredetileg az alsó szintek egyikén dolgozott gépészként, rábukkan egy titokra, ami arra készteti, hogy feltegye a tiltott kérdéseket: „Ki építette a silót és miért? Mi van odakint? Miért nem mehetünk ki?”

A sorozat első két évadában és a harmadik egy részében annak lehetünk tanúi, ahogy Jules és társai egyre közelebb kerülnek a válaszokhoz. Kiderül, hogy a 21. század közepére kifejlesztettek egy nanotechnológiát, amely fegyverként alkalmazva kipusztulással fenyegette az emberiséget. A Thurman szenátor (Laura Innes) vezette titkos csoport egy milliárdossal (Colin Hanks) szövetkezve éppen azért épített meg ötven silót, hogy a bekövetkező katasztrófa elől ide menekülhessenek majd az emberek. Legalábbis ezt mondták azoknak, akiket bevontak a játszmába.

Valójában ez egy great reset volt. A szenátor társaival tartott egy nagyszabású bemutatót a silóról, majd miután mindenki lesétált, elindították a világvégét. A bennrekedtek emlékezetét átmosták, így azok mindenről elfeledkeztek, amit az építők károsnak ítéltek. Teltek az évtizedek, a régi világ pedig szertefoszlott, csak egy-egy tárgy – melyet maradványnak neveztek, és szigorúan tilos volt megtartani – tanúskodott róla. A siló megálmodói azonban nem álltak meg itt. Azt tervezték, hogy ötszáz év elteltével kiengedik az embereket a felszínre abból a silóból, amelynek lakossága a legsikeresebben oldotta meg az új társadalom megalkotásának feladatát. Vagyis ők lennének azok, akik mindent újrakezdenek – múlt nélkül, történelem nélkül, bűnök nélkül.

Mindaz, ami a Siló regény további részeiben kiderül, azoknak is üzen, akik azt gondolják, hogy a múlt megsemmisítésével, nemzedékek kollektív amnéziájával megváltoztathatják az embereket, újrahuzalozhatják a társadalmat. Ezekben az óriási hengerekben nincs lift, és csak csigalépcsőkön lehet közlekedni bennük, a számítógépes levelezést pedig megfizethetetlenné tették. A gyors kommunikáció lehetőségét azért iktatták ki, hogy megakadályozzák a lázadásokat. Illetve a sikeres felkeléseket, hiszen az elégedetlenség időről időre szinte törvényszerűen vezet el a zendülésig. Mert az ember vágya a szabadságra, az igazságra azzal sem szűnt meg, hogy lekényszerítették a föld alá.

És láss csodát, az ötven silóból álló rendszer közepén van egy központi, ami az egyes számot viseli, mivel innen felügyelik a többit. Ha valami gond adódik, beavatkoznak a folyamatokba, és ha már semmi sem segít, jön a teljes kiirtás, amit egyszerűen csak biztosítéknak neveznek. Jules és silójának tagjai lassan mindenre rájönnek, és elhatározzák, kezükbe veszik a sorsukat, átveszik az irányítást – és kimennek a szabadba.

Nem mondom, hogy nem lehet megérteni a great reset híveinek észjárását. Ha feltételezzük, hogy nem csak a korlátlan hatalom megszerzése a céljuk, aggodalmukat meg is érthetjük. Ám amióta csak tudatosult bennünk a katasztrófa lehetősége, azóta vannak emberek, csoportok, mozgalmak, akik/amelyek úgy érzik, birtokában vannak a megoldásnak, és meg is akarják valósítani azt. Mindegy, hogy mi lesz az ára. Mindegy, hogy hány millió ember fog meghalni.

Hugh Howey-t többször is megkérdezték, hogy szerinte miért népszerűek a posztapokaliptikus fikciók, a világvége-történetek. Sokáig nem tudott válaszolni, ám végül arra jutott, hogy azért, mert nem maradt már olyan vadon a Földön, amit nem fedeztünk még fel, vagyis nincs már olyasmi szerte a földtekén, amitől félnünk kellene. Egyedül attól rettegünk, hogy mit hoz a jövő.

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. október 25-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.