Ha minden megvalósulhat… – A multiverzumfilmekről

Akárhogyan is nézzük, mindez túl van az ember befogadóképességén. Sokkal jobban éreztük magunkat addig, amíg csak azzal kellett foglalkoznunk, ami körülvesz bennünket, amíg csak az ember néhányezer éves történelméről kellett tanulnunk – bár ez is elég soknak tűnik, ha összevetjük a várható életkorunkkal –, és nem valami olyasmiről, ami több mint tizenhárommilliárd éves. Mindennek ellenére az ezredfordulóra eljutottunk oda, hogy egyeseknek már nem elég egy világ. Többet akarnak. Annyit, amennyi csak lehetséges. Úgy hívják őket, hogy filmesek.

Bár már korábban is foglalkoztatta az írókat és a filmkészítőket a multiverzum kérdése, az utóbbi két évtizedben egyre-másra születnek az olyan sorozatok és filmek, melyeknek hősei ide-oda járkálnak a lehetséges és a lehetetlen, a miénkkel párhuzamosan létező világok között. A Sliders című sorozat – melynek címe csúszkálókat jelent, lévén, hogy hősei egyik világból a másikba csusszannak – első évada 1995-ben készült. Quinn Mallory (Jerry O'Connell), a különösen tehetséges fizikushallgató megépít a pincéjében egy szerkezetet, amellyel egy féreglyukon keresztül képes eljutni a miénkkel párhuzamosan létező univerzumba: „ugyanaz az év, ugyanaz a Föld, csak más dimenzió”. Quinnt megpróbáltatásai során elkíséri barátnője, fizikaprofesszora és egy jobb napokat látott énekes is. Az egyik világban az Egyesült Államok szovjet kommunista uralom alatt áll, a másikban szinte teljesen kihaltak a férfiak, a harmadikban léteznek még dinoszauruszok, a negyedikben gyorséttermek háborúznak egymással, az ötödikben… Van, ahol a piroson kell átmenni az úton, máshol gyógyszerek helyett boszorkánypraktikákkal gyógyítanak, vagy éppen minden és mindenki visszafelé megy. Bár Quinn és társai mielőbb haza szeretnének jutni, nincs ellenükre mindaz, amit látnak. A Sliders csak egy kalandsorozat, arra jó, hogy az ember elgondolkozzon, esetleg ilyen is lehetne a világunk, ám egy-egy epizód végére úgy érezzük, ennyi pont elég volt. Ennek a sorozatnak nincs mélysége, csak szórakoztatni akar, kihasználva a témából adódó lehetőségeket – elvégre egy párhuzamos világban tényleg bármi megtörténhet –, összefüggéseket tehát ne is keressünk.

Ellentétben a Sötétség (Dark) című sorozattal, mely 2017 és 2020 között három évadot ért meg. A Baran bo Odar és Jantje Friese nevével fémjelzett széria történetét ugyanis csak úgy tudjuk követni, ha végig nagyon figyelünk. (Bár sokszor még ez sem elég.) Egy képzeletbeli német kisváros életét egy gyerek eltűnése kavarja fel. Az is kiderül, hogy nem ez az első eset, tizenhárom évvel ezelőtt már nyoma veszett egy fiúnak, akit soha nem találtak meg. Később azt is megtudjuk, hogy a városszéli erdőben lévő barlang egy átjárót rejt, amelyen keresztül egy – később több – másik világba lehet eljutni. Ennek a kapunak pedig köze van az itt található atomerőműhöz.

A Sötétségnek rendkívül komor az atmoszférája, az alkotók részről részre sűrítik a misztikus ködöt, de nem csak ezek miatt érdemes követni az eseményeket. Bár a sorozatnak vannak főszereplői, a középpontjában inkább családok állnak. A közöttük és a családtagok között húzódó, nemzedékeken átívelő titkok és rejtélyek az emberi természet bugyraiba vezetik a nézőt. A szereplők eltűnése – és felbukkanása –, a titokzatos kapu persze önmagában is érdekes, ám legalább ennyire fontos látni, kiből mit hoz elő a párhuzamos világok létezése és lehetősége. A kapcsolatok szövevényes hálózata egyrészt még kuszább lesz az átjárón ki-be közlekedők miatt, másrészt többet felfed személyiségükről és motivációikról. A kaput értelmezhetjük akár szimbólumként is, ezen keresztül jutnak a szereplők egyre közelebb valódi – sokszor sötétbe burkolózó – énjükhöz.

A Sötétség történetében fontos szerepet kap az univerzumok sokasága mellett az időutazás is; a multiverzumos filmeknél e kettő kéz a kézben jár. Richard Kelly Donnie Darko című 2001-es filmjében mindössze egy hónapra csúszik össze két világ, ám ez elég arra, hogy Donnie (Jake Gyllenhaal) életét jól összekuszálja. A kamasz fiút jó ideje látomás kínozza, melyben egy nyúlfejű lény beszél hozzá, ráadásul a valóságot sem úgy tapasztalja, ahogy mások. Egy nap éppen a pszichológusától jön, amikor látja, hogy a család háza romokban áll, egy repülőgép hajtóműve ugyanis pont ráesett Donnie szobájára.

Richard Kelly igazi kamaszfilmet készített. Mindenről szó esik benne, amit egy, a felnőttkor felé tartó emberpalánta gondol és megél: élet, halál és szerelem. A rendező mindezt a legkevésbé sem felszínesen tálalja, ennek köszönhető, hogy a Donnie Darko túlélte a korszak összes tinifilmjét. Ahogyan egy kamasz sem érti igazán, hogy ki is ő, mi a rendeltetése, és egyáltalán mi ez az egész, a már felnőtt néző is úgy érezheti, tulajdonképpen ő sem tud sokkal többet a világról, inkább arról van szó, hogy a hétköznapi, csip-csup ügyek elfojtották benne az élet nagy kérdéseit. A filmben a nyúl többféle formában is előkerül – látomásként, jelmezként vagy éppen irodalmi szereplőként –, az pedig megint csak a nézőre van bízva, hogy filmes-könyves párhuzamokkal bővítve milyen új asszociációs mezőket nyit az értelmezés számára. A nyúlon túl.

A Donnie Darko esetében az idősíkok egymásra csúszása igazából csak eszköz, míg Az egyetlen című 2001-es filmnél fontos eleme a történetnek. Számtalan párhuzamos világ létezik, amelyek között egy hatóság igyekszik fenntartani az egyensúlyt. Gabriel Yulaw (Jet Li) azonban mindent elkövet azért, hogy ezt megbolygassa: elteszi láb alól a különböző világokban élő alteregóit, remélve, hogy azok életereje átszáll majd rá. Már csak egyetlen ismert hasonmása maradt, ő azonban nem adja meg magát olyan könnyen, ráadásul úgy tűnik, ő is részesedett az elhunytak erejéből.

Az egyetlen akciófilm, méghozzá nem is a legjobb fajtából, rágódni rajta tehát felesleges. A Mr. Nobody (2009) azonban igazi entellektüeleknek való csemege. Bugyuta slágerek szoktak arról énekelni, milyen jó is volna, ha az embernek nem csak egy élete lenne. Pedig legalább egyszer biztosan mindenki eljátszott már a gondolattal egy valamikori súlyos döntésre visszaemlékezve: mi történt volna, ha akkor másként választok. Lehet, hogy az már nem is ez az élet lett volna, hanem egy másik. Jaco van Dormael Senki úr életei (Mr. Nobody) című alkotása főhősének minden lehetséges életét megpróbálja bemutatni.

Valamikor a 21. század végén Nemo Nobody (Jared Leto) a média érdeklődésének homlokterébe kerül, ugyanis ő az utolsó ember, aki természetes halállal fog meghalni. Megjelenik nála egy riporter, akinek a több mint százéves Nemo elkezdi mesélni az életét. Vagyis az életeit. A történet ugyanis minden – vagy majdnem minden – választás lehetséges következményeit nyomon követi. Mi lett volna, ha a három gyerekkori szerelme közüp Jeant választja? Vagy Elise-t? Vagy Annát? Dormael nem a választás etikai hátterét keresi. Esetlegesnek tartja az emberi döntéseket, pont azért, mert nem láthatjuk előre a következményeiket. Mindezt azzal is hangsúlyozza, hogy a különböző lehetőségeket egymásba fűzve mutatja be, jelezve, valahol a végtelenben a szálak mégis összefutnak. És melyik lesz a helyes a választott életek közül? Lehet, hogy mindegyik.

Két döntéshelyzet mégis kiemelkedik a többi közül a történet során. Az egyik, amikor a kilencéves Nemónak választania kell: válófélben levő anyjával vagy apjával tart-e. A másik, amikor annak kell kiderülnie, létezik-e az igaz szerelem. Az első a lehetetlen döntés kategóriája, amikor képtelenség jól választani. A második helyességéről az ember csak az élete vége felé szerezhet bizonyosságot. Ebben a filmben a párhuzamos világok megidézései nem a sci-fi világába kalauzolnak, hanem az emberi élet drámaiságát mutatják meg.

A Doctor Strange az őrület multiverzumában című, 2022-es film – melyet Sam Raimi rendezett – viszont nem akar mondani semmit. Csak szórakoztat, mégpedig egészen elképesztő képi világgal. Azt is mondhatnánk, hogy elég, ha csak a szemünket és a fülünket visszük el a moziba, az agyunkat akár otthon is hagyhatjuk. Dr. Stephen Strange (Benedict Cumberbatch) éppen egykori asszisztense esküvőjén szomorkodik, amikor egy óriási egyszemű polip – octopus giganticus cyclopsiensis, más néven garganthos – randalírozni kezd az utcán. Strange a legfőbb varázsló, Wong (Benedict Wong) segítségével elintézi a szörnyet, mellékesen pedig megmenti America Chavez (Xochitl Gomez) életét. A lány képes az univerzumok között közlekedni, ezért akarja őt elfogni különféle bűbájok alkalmazásával Wanda Maximoff, alias Skarlátboszorkány (Elizabeth Olsen).

A Bosszúállók történetének végén úgy tűnt, a Marvel akár csomagolhat is, hiszen a nagy finálé után már nem lesz érdekes egy-egy szuperhős magántörténete. És egyáltalán, mi újat lehet még kitalálni? Így jött a multiverzum ötlete, amelynek segítségével bármi bármivel összekapcsolható, ismét elő lehet venni a rég elfeledett gonoszokat, vagyis úgy össze lehet keverni mindent, hogy a legmegátalkodottabb néző is lemondjon az összefüggések kutatásáról. A Pókember: Nincs hazaút című, 2021-es filmben így találkozhattunk nem kevesebb, mint három pókemberrel – mindegyik másik világból jött –, akik magukkal hozták az ellenfeleiket is. Az új Strange-film az alapkonfliktust is egy másik történetből emelte át: a WandaVision című sorozatban Wanda egy egész várost uralt az elméjével azért, hogy Vízióval családot alapíthasson. A 616-os univerzumban élő Wandának nincsenek gyermekei, ezért szeretné átvenni az uralmat a 838-as univerzumban élő Wanda felett, akinek viszont van két fia. Eközben a 717-es, a 636-os, a 929-es és a 333-as univerzumokban Vargáné Kissnével beszélget, többek között arról, hogy…

A Minden, mindenhol, mindenkor, szintén 2022-ben bemutatott mozit akár a Doctor Strange ellenpárjaként is értelmezhetjük. Mégpedig azért, mert szinte mindenben eltér a marveles szuperfilmtől. Azaz mégsem mindenben, de erről majd később. Evelyn Wangot (Michelle Yeoh), aki egy mosodát üzemeltet Amerikában, ezernyi gond gyötri. Holdújév ünnepséget kell szerveznie az apjának – aki nemrég érkezett Kínából –, férje éppen válni akar tőle, a lányával sem jó a viszonya, ráadásul az adóhatóság vizsgálja a cég ügyeit. Evelyn nem beszél jól angolul, így nem csoda, ha az adóhivatalnál kissé összezavarodik. Nem segít a helyzetén, hogy Waymond (Ke Huy Quan), a férje az irodaház liftjében egy pillanatra elváltozik, univerzumok sokaságáról magyaráz, és bizarr dolgokra utasítja. Kiderül, hogy egy nagyhatalmú lény, Jobu Tupaki akarja átvenni az univerzumok feletti uralmat, ezt pedig éppen Evelynnek kellene megakadályoznia. Jobu nem más, mint a lánya, Joy (Stephanie Hsu), aki képes egyszerre összekapcsolni az univerzumokban létező variánsainak elméjét.

Míg a Doctor Strange az őrület multiverzumában című film az eredetiségről teljesen lemondva, csupán a látványvilágával akarja lenyűgözni a nézőt, addig a Minden, mindenhol, mindenkor igyekszik meglepni bennünket. Az alapötlet szerint az univerzumok között egy statisztikailag lehetetlen cselekedettel – például leharapjuk egy ragasztóstift végét – lehet közlekedni, ez pedig tényleg váratlan – olykor kissé obszcén – tettekre készteti a szereplőket. Ennek megfelelően különböznek egymástól a világok is: az egyikben virsliujjú emberek élnek, a másikban nem beszélünk, hanem csipogunk, van gyerekrajzvilág is, de olyan is akad, ahol ki sem alakult az élet.

Evelyn a legrosszabb énjét valósítja meg ebben az univerzumban: kaotikus az élete, nincsenek céljai, de ha vannak is, nem követi őket, vagyis igazi antiszuperhős. Azért alkalmas a feladatra, mert teljesen alkalmatlan rá. Ebben a filmben is, mint a Strange-ben, az ember az, aki beavatkozásával káoszba taszítja a világot – ráadásul nem csak a sajátját, hanem az összes többit is –, és az ember az, akinek mindezt helyre kell hoznia. Ám míg a Strange-filmben a szuperhősök ereje nem függ a többi világtól, a Minden, mindenhol, mindenkorban Evelyn és Jobu-Joy ereje egyenes arányban növekszik azon világok számával, amelyekkel kapcsolatot létesítettek. Dan Kwan és Daniel Scheinert filmje a Mátrix és Jacky Chan-filmek ötvözete, mondanivalója kicsit mélyebb, mint marveles párjának, ám a trendek itt is megjelennek. America Chaveznek két anyja van, míg Joy problémája legfőképpen az, hogy elfogadtassa másságát a családjával.

A multiverzum tudományos elméletével e filmek szinte egyáltalán nem foglalkoznak, ez alól egyedül a Senki úr jelent kivételt. Nem csoda, hiszen ez egy erősen vitatott feltevés, bizonyítani nagyon nehéz, ha egyáltalán lehetséges. De vajon miért kerül elő egyre többet? A válasz lehet az is, hogy végtelen számú variációra ad lehetőséget, ráadásul magyarázgatni sem kell egy amúgy sem létező univerzum belső összefüggéseit. „Ha minden megvalósulhat, semminek nincs jelentősége” – mondja a Minden, mindenhol, mindenkor egyik jelenetében Jobu-Joy. Persze ebben is van igazság, ám e filmeket és sorozatokat nézve inkább úgy tűnik, a világok sokasága nem elfedi, hanem inkább kiemeli az ember felelősségét. Ez pedig igen fontos akkor, amikor az általunk ismert egyetlen világban a kötelesség és a felelősség szavak szép lassan kimennek a divatból.

Szerző: Baranyai Béla

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. augusztus 28-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.