„Hajt az idő gyorsan – rendes útján eljár…” – Korzenszky Richárd előadása Tihanyban

A filozofikus témát az atya az irodalom, a magyar líra legszebb alkotásainak tükrében elemezte. Babits Mihály Memento és Tóth Árpád Új tavaszig vagy a halálig című verseivel, majd Szent Ágoston Vallomások című munkájából vett részletekkel mutatott rá a végtelen időfolyamban születés és halál, fiatalság és öregség periodikusságára, s arra az érzelmi feszültségre, amely az ellentétpár között feszül, s amely felveti jelen-múlt-jövő megállíthatatlan, emberileg szabályozhatatlan, a teremtéssel kezdődött időfolyamát és egyúttal relativitását is. Azt, hogy az itt és most, vagyis a jelen, miként válik ott és akkor-rá, azaz múlttá, s miként válik az, ami ma még csak jövő, majdan jelenné és azután pedig múlttá.

Az ember benne él az időben, s néha szeretne kilépni ebből a múló időből, megállítani a múlékony pillanatot, a múlékony jelent, mutatott rá. Goethe művében, Faust második részében olvassuk: „Rászólnék a pillanatra: Oly szép vagy, ó, maradj velem!” Mert vannak az életnek olyan helyzetei, olyan eseményei, amikor megszűnik az idő, s amelyben az időtlenségbe kerül az ember. Ilyenek például a szeretet, a szerelem, de ide tartozik a játék is, valamint az ünnepek, amelyek kiemelik az embert a múló időből, a múlandóság szorításából, amelyek nyomán az ember fölött szinte megáll az idő… Az ember az örökkévalóságot nem tudja megtapasztalni, de az időtlenséget igen. Ezzel kapcsolatban a szentek életútját hozta fel példának, akik létezésükkel, tevékenységükkel kiléptek a múlandóság szorításából, és valamilyen módon jelenvalóvá tették-teszik számunkra a teljességet.

Az idő folyamát, változását kétféleképpen is szoktuk emlegetni: a múlik és telik szavunkkal, emelte ki. Ha csak múlik, elherdált, elszalasztott az idő, hangsúlyozta, arra kell törekednünk, hogy teljen, hogy a megélt időben bensőleg gazdagodjunk, az idővel jól gazdálkodjunk, lelkileg-szellemileg-érzelmileg töltekezzünk, teljesebbé váljunk. Ezzel kapcsolatban Babitsnak Õsz és tavasz között című versét hozta fel példának, amelyben a halandó embert a költő így figyelmezteti szimbolikus erővel az idő múlására, az elvesztett, visszahozhatatlan időre: „Akit egyszer én eleresztettem, / az a madár vissza sohse reppen. / Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki...”. Petőfi Szeptember végén című versének halhatatlan sorait idézve – „Elhull a virág, eliramlik az élet…” – mutatott rá: Sokan nem tudják, hogy valójában a költő itt Izajás prófétát idézi (Iz. 40, 6-8.), bár közvetve, Péter apostol első levele nyomán: „Minden test olyan, mint a fűszál – lehull a virág, de az Úr igéje örökre megmarad.” (1, 24-25.).

Végezetül Csanád Béla Szent Pál korintusziakhoz szóló első levele nyomán írott lírai gondolataival zárta a múlékony idő megragadásáról, méltó kitöltéséről szóló előadását: „Csak a szeretet marad meg, lelked egyetlen ékszere”.

Toldi Éva/Magyar Kurír