Henri Boulad: A halálban ugyanis megszületünk

A jezsuita teológus szerint a halál nem probléma, hanem misztérium. A kérdés, hogy miért halunk meg, furcsa, de a válasz az, hogy a halál az élet természetes velejárója. Az emberben – még a hívőben is, ahogyan ezt a szerző édesanyja példáján keresztül bemutatja – egyfajta kettősség él a halállal kapcsolatban: egyszerre félelem és sóvárgás, kétség és bizonyosság, szorongás és vágyakozás. Boulad atya vallja, hogy az igazi halál spirituális, és nem annyira a test halála, mint inkább az Egóé. „Olyannyira, hogy a test feltámadása csak akkor történhet meg, ha előtte végbement a szív feltámadása, a lélek átváltozása: egy új, a szeretetre teljesen nyitott lény megszületése.”

Boulad atya kiemeli: a hívő számára Krisztus feltámadása nem fizikai és egyedi, hanem kozmikus és egyetemes jelenség, az emberiség és a világegyetem egészét érinti. „A teremtés alapvető változáson, metamorfózison megy keresztül benne; új dimenzióba lép át. Krisztus feltámadása magához vonzza az egész teremtést, hogy aztán fává magasítsa, templommá emelje. Feltámadása óta Krisztus egyetemes vonzást gyakorol a világegyetem valamennyi alkotóelemére, minden emberi molekulára. A világegyetem számára egyedül lehetséges egység az, amely a Középponton keresztül valósul meg.”

A kötet szerzője emlékeztet Jézus szavaira: „Aki szereti életét, az elveszíti, de aki gyűlöli életét ebben a világban, az megmenti az örök életre” (Jn 12,25). Kifejti: ebben a kijelentésben Jézus minden élet, minden önmegvalósítás törvényét fogalmazza meg. A másikkal való egyesülés egyben a másik által történő felemelkedés, de ehhez először fel kell áldoznunk autonómiánkat, függetlenségünket. „Minden egyesülés feltételezi, hogy meghalunk önmagunknak. De ezt a halált ellensúlyozza, hogy általa jóval magasabb szintű valóságra születünk meg.”

Aki ezt megértette, akarja, hívja a halált, mert miközben feláldozza magát, homályosan érzi, hogy továbbélésének ez az egyedüli feltétele. „Amikor úgy érezzük, elveszítettük magunkat, kiderül, hogy épp ellenkezőleg: kiteljesedtünk. Az egyesülésben felemelkedünk, kiszélesedünk, gazdagodunk. A halál valójában teljesebb élet!” – írja Boulad atya.

Hozzáteszi: a világegyetemben tehát két erő működik, egy atomizáló, centrifugáló erő, amely arra készteti az egyént, hogy egyedül önmagával mérje magát, és egy egységesítő, centripetális erő, amely épp ellenkezőleg, arra hív, hogy megnyíljunk a másik felé, hogy feláldozzuk magunkat érte. Ez utóbbi a Lélek teremtőereje, amely az evolúció tengelye körül igyekszik egybegyűjteni szétszóródásban lévő világunkat. Ez a Tengely pedig nem más, mint a teremtésben működő és a Názáreti Jézus személyében testi formában megjelenő Krisztus. Azért jött el, hogy „Isten szétszóródott gyermekeit egybegyűjtse” (Jn 11,52), utolsó imájában pedig azt mondta: „Hogy mindnyájan egyek legyenek!” (uo. 17,21). Boulad atya leszögezi: „Ez az evolúció és a teremtés kulcsszava. Az egység élet, az elkülönültség halál, szétszóródás, elforgácsolódás.” Krisztus azt is mondta magáról: „Én vagyok az alfa és az ómega, az első és az utolsó, a kezdet és a vég” (Jel 22,13). Megtestesülése tehát nem korlátozott és nem egyszeri, a teremtés kezdetével indul, és a teremtett világ végéig tart. „Vagyis összegyűjti magában a teljes történelmet, benne foglaltatik az egész történelem. Az evolúció a világmindenséget magában egyesítő Krisztus.”

A jezsuita szerzetes egyetért rendtársával, Karl Rahner német teológussal, aki szerint azzal, hogy meghalunk, a világ középpontjába jutunk. „A halál nem hanyatlás, hanem beteljesülés. Az élet soha nem hátrál meg. Ha az életnek van irányultsága, akkor a halál nem lehet ennek tagadása, csakis a megkoronázása.”

Boulad atya vallja: halálunk valódi oka nem fizikai, hanem metafizikai természetű; egyetlen, természetfeletti halálunk van. Az ember – legyen bár hívő, muszlim vagy hitetlen – Isten képmására teremtetett, és kezdettől fogva magán viseli az isteni bélyeget. Nem létezik számára természetes halál, amelyet a kereszténység emelne a természetfeletti szintjére. A hit nem új dimenziót ad hozzá, hanem valóságos dimenzióját tárja fel. Az ember természete természetfeletti. A könyv írója megállapítja: mindnyájan arra vagyunk meghívva, hogy istenivé váljunk, de hivatásunk és annak megvalósulása között szakadék tátong. Szenvedünk attól, hogy nem tudunk átlépni rajta. „A halál e szenvedés tetőpontja, az utolsó görcsbe rándulás, a végső összerándulás, amely által hozzáférhetővé válik hivatásunk.”

A Szent János által említett új ég és új föld (Jel 21,1–5) egy eljövendő világ reménye, „amely egy napon teljes ragyogásában” jelenik majd meg, és amellyel most vajúdik a mi világunk. Azt, hogy milyen lesz, senki nem tudja megmondani vagy elképzelni, de abban a világban nem lesz halál, nem lesz fájdalom, szenvedés, „Csak az Élet marad… Csak a Szeretet marad”.

Henri Boulad: A halálban ugyanis megszületünk
Fordította: Kiss Gabriella
Jezsuita Kiadó, 2017

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír