Henry Koster: A köntös

A film Lloyd C. Douglas „És köntösömre sorsot vetettek” című regényéből készült. Mind a könyv, mind pedig a film címe utalás arra az evangéliumi momentumra, amely szerint a kereszten szenvedő Jézus köntösére sorsot vetettek a római katonák (Mt 27,35; Mk 15,24; Lk 23,34; Jn 19,23-24), hogy beteljesedjék a Zsoltárok könyvének (19,22) jövendölése: „Elosztották maguk között ruháimat, és köntösömre sorsot vetettek.” 

A film főhőse Marcellus Gallio, római tribunus, aki  a társadalom legfelsőbb köreihez tartozó ifjak gondtalan és felelőtlen életét éli, kiváltva ezzel apja, Gallio szenátor rosszallását. Az uralkodásba belefáradt Tiberius császár Capri szigetére vonult vissza, így Rómában az őt kormányzóként helyettesítő, zsarnoki hatalom kiépítésére törekvő Caligula az úr. Az idős Gallio, az ellenzék vezéreként, a köztársaság vívmányait védelmezi vele szemben. A szenátor nem tartja sokra a fiát, szerinte Marcellust a nőkön és a szórakozáson kívül más nem érdekel, ráadásul könnyelmű életvitelével veszélyezteti az ő törekvéseit is. 

Marcellus valóban felelőtlen, nem méri fel cselekedeteinek a következményeit. A történet kezdetén rabszolgavásáron vagyunk. Marcellus csupán azért, hogy bebizonyítsa a belé kislánykorától szerelmes és rég nem látott Dianának, hogy milyen bátor, dacolva Caligula emberének, Quintus szenátornak a szándékával, a csillagos égig felsrófolva az árat, megvásárolja előle a művelt görög rabszolgát, Demetriust. E miatt a hiúságában vérig sértett Caligula a Római Birodalom legkilátástalanabb, leghírhedtebb helyére, Júdeába helyezi Marcellust, katonai parancsnoknak. Ez a kinevezés felér egy száműzetéssel. Poncius Pilátus parancsára Marcellus lesz annak a katonai osztagnak a vezetője, amely végrehajtja Jézus keresztre feszítését.

Jézus nem a szó klasszikus értelmében középponti szereplője a filmnek – a maga testi valójában egyszer sem látjuk közelről, csupán távolról. A főszereplők közül is mindössze ketten, Marcellus és Demetrius kerülnek Krisztus közelébe, de a néző nem látja Jézust, a kamera a két személy döbbenetet kifejező arcát mutatja. A krisztusi lelkiség alapvetően alakítja át a Jézust parancsra kivégző Marcellus és Demetrius személyiségét. Ők a társadalom két szélső pólusát – a legalsó és a legfelső réteg – jelképezik. Marcellus tribunus előkelő családból származik – ahogy az egyik római katona fogalmaz, ezért a címért semmit nem kellett tennie, beleszületett ebbe és az ezzel járó előnyökbe –, míg Demetrius a legkilátástalanabb sorsú réteghez tartozik, görög rabszolga, noha korábban szabad emberként megtapasztalhatta a felső réteg életvitelét is; művelt elme, egy hatalmas kultúra megtestesítője.

Marcellus végső megtéréséhez a döntő lökést Simon Pétertől kapja. Az egykori aranyifjú ekkor már tökéletesen tisztában van bűne nagyságával, s úgy érzi, Jézus keresztre feszítését maga a Megváltó sem bocsáthatja meg. Marcellusra azonban valóban áll, amit Jézus mondott a keresztfán – „Bocsáss meg nekik, Atyám, mert nem tudják, mit cselekszenek…” (Lk 23,34) –, hiszen az ifjú tribunus akkor még egészen más ember volt, nem mérte fel cselekedeteinek a súlyát, nem ismerte Jézus tanítását sem, ezért szinte természetes, hogy a világ elvárásainak megfelelően cselekedett. Péter azzal segít Marcellusnak, hogy bevallja gyengeségét: Jézus elfogásának éjszakáján, a rettegés óráiban háromszor tagadta meg Mesterét (Mt 26,69-75), de ő megbocsátott neki. Marcellusnál sincs ez másképp, ha pedig Jézus így döntött, ő sem mondhat nemet. Jézus valóban végtelen, határokat nem ismerő irgalma mutatkozik itt meg. A film alkotói a keresztény tanítás szellemében azt sugallják, nincs olyan bűn – legyen bár az a legszörnyűbb is –, amit Krisztus ne bocsátana meg, ha az elkövető őszinte lélekkel, tiszta szívvel megbánja tettét, és a továbbiakban Istenre bízza életét.

Marcellus ezt követően Jézus követője lesz, az Ige hirdetője. Demetrius szerepe rendkívül fontos a történet végkifejletében is. A közben császárrá választott Caligula elfogatja, embereivel kegyetlenül megkínoztatja. Marcellus azonban néhány társával kiszabadítja, és apja házába viteti a súlyosan sebesült egykori rabszolgáját. Ennél a jelenetsornál ismét Jézus követésének és/vagy elutasításának különböző módozatait láthatjuk: Marcellus nem érti, Isten miért veszi el leghívebb szolgáját. Tudjuk azonban, hogy ez nem ilyen egyszerű. A mennybe szállt Krisztus az Apostolok cselekedeteiben (9,16) egy látomásban ezt mondja a Sault meglátogató Ananiásnak: „...választott edényem ő (...). Megmutatom majd neki, mennyit kell nevemért szenvednie.” Ennek értelmében bár az orvos feladja a reményt, hogy Demetriust megmentse, Péter azonban, Jézus segítségét kérve, csodát tesz és meggyógyítja. Ugyanakkor Pétert a szakmai hiúságában mélyen megbántott orvos kuruzslással vádolja, Marcellust pedig a saját apja tagadja ki; számára az, hogy fia kereszténnyé lett, egyenlő azzal, hogy elárulta Rómát.

A filmbeli Marcellus Gallio a teljes hitetlenségtől és hedonista életszemlélettől jut el sokféle kínlódás, gyötrődés, tapasztalat során Krisztus teljes követéséig. Az ifjú tribunus története egy látszólag üres, élvezetekre vágyó, valójában tiszta lélek vergődése, aki végül felismerve az igazságot, mindent, a vértanúságot is vállalja Krisztusért, eljutva ezáltal a keresztény remény szerint az üdvözülésre. 

A köntös  [az IMDb adatbázisában a film A palást címmel szerepel - a Szerk.]
(Amerikai filmdráma, 135 perc, 1953).
Készült: Lloyd C. Douglas: „És köntösömre sorsot vetettek” című regényéből

Rendező: Henry Koster
Forgatókönyvíró: Philip Dunne, Albert Maltz

Főbb szereplők:
Marcellus Gallio: Richard Burton
Diana: Jean Simmons
Demetrius: Victor Mature
Péter: Michael Rennie
Caligula: Jay Robinson
Poncius Pilátus: Richard Boone
(Kiadja és forgalmazza: Kultúrbarlang Kft., 2015.)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír