Hogyan tovább a keresztelő után?

Jocelyne Saint-Pierre a Nantes-tól keletre fekvő douloni Szent Mária Plébánián dolgozik, feladata a 7 évesnél kisebb gyermekek fogadása a plébánián. Jocelyne éppen a teológiai szakdolgozatát írja, melynek címe: „Fenntartani a fényt”. A dolgozat témája pedig: „Mit kell tenni ahhoz, hogy azok a szülők, akik megkereszteltetik gyermeküket, aktív keresztény életet éljenek?”

Mielőtt még bonyolult dolgokra kezdenénk gondolni, Jocelyne leszögezi: „A fogadtatás a legelső benyomás, amit a szülők a plébániával kapcsolatban szereznek, így elsősorban ez által lehet kedvet csinálni nekik ahhoz, hogy visszatérjenek.” A Szent Mária Plébánián a keresztelőre felkészítő munkatársak személyes látogatást tesznek a családok otthonában. „A szülők gyakran meglepődnek, hogy az egyház ennyi időt szentel rájuk. És épp erre a figyelemre van a legnagyobb szükségük.” – folytatja a 46 éves, háromgyermekes családanya, aki nyolc éve teljesít szolgálatot a douloni plébánián.

A szülők elvárásai persze függnek az adott település társadalmi szokásaitól is. A plébániák munkatársai általában nyitott hozzáállást tapasztalnak, ami azonban rendkívül gyenge vallási ismeretekkel társul. Lyon egyik külvárosi plébánosa, Régis Charre atya tapasztalatai szerint „a szülők gyakran meglepődnek, amikor megtudják, hogy a keresztség szentség. A szentségek fogalmát általában nem ismerik. Miután a szülőket meghallgatom, miért szeretnék megkereszteltetni a gyermeküket, tíz esetből kilencszer azt tapasztalom, hogy Jézus nevét meg sem említik.”

Arról van szó, amit a jezsuita Christoph Theobald „félreértésnek” nevez: a keresztség igazi jelentése nem (mindig) az, amit a család gondol. „Világosan meg kell értetni velük, hogy a keresztségre való felkészülés az első találkozás a hittel, az első lépés a vallásos élet felé vezető úton, ezért komolyan kell venniük.” „Sok család zavarban van, mert nem tudják, milyen szavakat használjanak, ha a hitről beszélnek – folytatja Jocelyne. El szoktam nekik mondani, hogy a gyermekük keresztelője nekik is lehetőség arra, hogy közelebb kerüljenek a valláshoz.”

Marie Giffo, aki egy másik nantes-i plébánián teljesít szolgálatot, hasonló tapasztalatokról számol be: „A családok többsége hagyománytiszteletből keresztelteti meg a gyermekét, és számukra a történet ezzel véget is ér. A mi dolgunk, hogy életre keltsük bennük a kapcsolatot Istennel. Mert a hit átadása nem képességek fejlesztéséről szól, hanem arra kell rávezetnünk az embereket, hogy személyes tapasztalatot szerezzenek Istenről. A gyermek legelőször is azt fogja látni, hogy Isten jelent-e valamit a szüleinek vagy sem. Ezért nekünk is erre kell a hangsúlyt helyeznünk.”

Kézzelfoghatóvá kell tenni Istent, mert ez a fogalom az emberek számára gyakran elvontnak, és a mindennapi élettől távolinak tűnik. A szülők többségének már a gyerekkorban – az elsőáldozás vagy a bérmálkozás után – megszakad minden kapcsolata az egyházzal, és a valláshoz kötődő emlékei a nagyszüleit idézik. „Már a bevezetésnél megállnak, mintha a keresztség már az út vége lenne, és egyáltalán nem találnak rá Istenre – folytatja Marie. Pedig gyakran érzem úgy, hogy nem is állnak olyan távol a hit felfedezésétől. Próbálom megértetni velük, hogy ugyan nem mindig veszik észre, de Isten jelen van az életükben.”

A másik nehézség maga az intézmény, ami sokak számára távoli és idegen. „Elmondom nekik, hogy az egyház elsősorban a plébániaközösségét jelenti” – mondja Marie, aki igyekszik fiatal szülőkből álló csoportokat szervezni, hogy mindannyian megtalálják a helyüket a plébánián. Az ott dolgozó segítők mind jól tudják, hogy a keresztelő az esetek döntő többségében magától nem vezet a családnak az egyház életében való aktív részvételéhez. Marie szavaival élve inkább csak „nyitott ajtót” jelent. „A szülőknek csupán 20%-át látjuk viszont rendszeresen, 60%-uk pedig soha többé nem jön el.”

Charre atya szerint „fokozatosan kell bevezetni a családokat a vallási életbe, és mindenkivel onnan kell elindulni, ahol tart.” Hubert Morel d'Arleux káplán atya pedig így fogalmaz: „A keresztelőt kérő családok többségét akkor látom először, de érzem, hogy a keresztelő megrendelésével a bizalmukat fejezik ki. Úgy tekintenek a plébánia közösségére, mint egy békés szigetre, ahol elfogadják, és nem ítélik meg őket.”

Magyar Kurír

Forrás: La Croix