II. János Pál pápa üzenete a 2003. év Nagyböjtjére

1. A nagyböjt – az imádság, a böjtölés és a szükséget szenvedők felé fordulás „jellegzetes” ideje – minden kereszténynek lehetőséget nyújt, hogy életének komoly, kritikus megvizsgálásával készüljön fel a Húsvétra. A keresztény ember emellett különösen is elmélyülten foglalkozik ilyenkor Isten igéjével, amely a hívők mindennapi útját megvilágítja. Idén, a húsvét előtti bűnbánati időben az Apostolok Cselekedeteiből ezt a mondatot szeretném javasolni útmutatásként az elmélkedéshez: „Nagyobb boldogság adni, mint kapni” (ApCsel 20,35). Nem csupán egy erkölcsi figyelmeztetésről van szó, de nem is egy olyan parancsról, amely az embert kívülről éri. Az önátadásra való készség természeténél fogva adott az emberi szívben: Mindenki vágyódik arra, hogy kapcsolatba lépjen másokkal és hogy – miközben önként a másiknak ajándékozza magát – teljesebb önmegvalósításra jusson.

2. Korunkat sajnos egy olyan felfogás befolyásolja, amely különösen is fogékony az emberi szívben újra és újra felnövő önzés ösztönzésére. Mind a szociális területen, mind a média világában az embert gyakran befolyásolják olyan üzenetek, amelyek – nyíltan vagy burkoltan – folyamatosan dicsőítik a pillanatnyi élvezetek és a hedonizmus kultúráját. Még ha a természeti katasztrófáknál, a háborúk alatt és más szükséghelyzetekben nem is hiányzik a mások iránti figyelmesség, általában azonban mégsem könnyű a segítségnyújtás kultúráját kifejleszteni. A világ szelleme megváltoztatja a másoknak való önzetlen önátadás benső késztetését, és arra ösztönzi az embert, hogy saját külön érdekeit valósítsa meg. A földi javak gyarapítása utáni vágy egyre erősebben izzik. Kétségtelenül természetes és jogos, hogy mindenki adottságai felhasználásával és munkájának teljesítményével fáradozzék, hogy megkapja mindazt, ami szükséges az élethez, de a túlzott birtoklási vágy megakadályozza az emberi teremtményt abban, hogy megnyíljék a Teremtő és saját embertársai felé. Mennyire érvényesek minden időben a tarzuszi Pál szavai: „Minden bajnak gyökere ugyanis a kapzsiság. Jó néhányan, akik hozzá szegődtek, eltévelyedtek a hittől, és sok gyötrelmet okoztak maguknak!” (1Tim 6,10) Az emberek kizsákmányolása, a másik szenvedése iránti közömbösség, az erkölcsi normák megsértése csak néhány gyümölcse a nyereségvágynak. A tartós szegénység szomorú helyzete láttán, amely a világ népességének nagy részét sújtja, miért nem ismeri fel az ember, hogy a mindenáron kívánt haszon és a közjó iránti tetterős és felelősségteljes gondoskodás hiánya hatalmas pénzmennyiséget koncentrál néhány keveseknek a kezébe, miközben az emberiség fennmaradó része a nyomortól és a lét-feladástól szenved? A hívőkhöz és minden jóakaratú emberhez intézett felszólításommal szeretnék kiemelni egy magától értetődő, mégis nem ritkán figyelmen kívül hagyott alapelvet: szükséges, hogy ne csupán néhány kevesek kivételezett körének a javáért, hanem minden ember életfeltételeinek jobbításáért fáradozzunk. Csak ezen az alapon tudjuk megvalósítani azt a nemzetközi rendet, amely valóban magán hordozza az igazságosság és a szolidaritás jellegzetességét, és amely után mindenki vágyódik.

3. Nagyobb boldogság adni, mint kapni. Ha a hívő követi belső indíttatását és odaajándékozza magát a másik embernek anélkül, hogy valamit is várna, akkor egy mély, benső megnyugvást fog megtapasztalni. Az erőt az igazságosság előmozdításáért, a leggyengébbek védelmezéséért, és a humanitárius cselekedetekhez, hogy az éhezőknek kenyeret adjunk, törődjünk a betegekkel és minden szükséghelyzetnél, valamint szorongattatásnál jelen legyünk, ezt az erőt a keresztény ember a szeretetnek azon egyedülálló és kifogyhatatlan kincséből meríti, amely Krisztusnak az Atyának való odaadásában rejlik. A hívő ember arra van ösztönözve, hogy Krisztus nyomában járjon, aki valóságos Istenként és valóságos emberként az Atya akaratával tökéletesen egyetértve kiüresítette és megalázta önmagát (vö. Fil 2,6 k.), ugyanakkor önzetlen és teljes szeretettel nekünk adta magát, hogy végül meghaljon a kereszten. A Szentháromságos Isten szeretetének üzenete a Golgota hegyéről indul el – minden kor és hely emberében mély nyomokat hagyva. Szent Ágoston megjegyzi, hogy egyedül Isten, a legfőbb Jó képes legyőzni a világ nyomorúságát. A felebarát iránti irgalmasságnak és szeretetnek az Istennel való élő kapcsolatból kell fakadnia, és állandóan erre kell figyelmeztetnie, mert Krisztushoz való közelségünkön nyugszik a mi örömünk (vö. De civitate Dei, Lib.10, Cap.6).

4. Isten Fia előbb szeretett minket, „amikor még bűnösök voltunk” (Róm 5,8), anélkül, hogy előzetesen valamit is elvárt vagy valamilyen feltételt szabott volna nekünk. E megállapítást figyelembe véve, miért is nem látja meg az ember a nagyböjti időben a kedvező lehetőséget, hogy bátran döntsön az önzetlenség és a nagylelkűség mellett? Az önzetlenség és a nagylelkűség a böjtölés és az alamizsnálkodás gyakorlati és hathatós eszközeit kínálják nekünk, hogy küzdjünk a pénzhez való túlzott ragaszkodás ellen. Az önmegtagadás nélkül – amely nem csupán a feleslegesről, hanem valami többről való lemondás azért, hogy azt továbbadjuk a rászorulóknak – nincs igazi keresztény élet. Az állandó imádságból táplálkozó megkeresztelt ember világosan kifejezi, hogy Isten valóban elsőbbséget élvez az életében. Isten szívünkbe kiáradó szeretetének kell ösztönöznie és átalakítania létünket és cselekedetünket. A keresztény ember ne áltassa magát azzal, hogy akkor is tud testvérei igazi javáért fáradozni, ha nem él Krisztus szeretetében. Még ott is, ahol sikerülne a negatív szociális vagy politikai tényezőket lényegesen megváltoztatni, a szeretet nélkül minden eredmény csak rövidéletű volna. A másiknak való önátadás lehetősége önmagában Isten ajándéka és az Õ kegyelméből fakad. Ahogy Szent Pál apostol tanítja: „Isten maga ébreszti bennetek a szándékot, s hajtja végre a tettet tetszésének megfelelően” (Fil 2,13).

5. A mai embernek, aki gyakran beteljesületlen üres és felszínes léte által keresi az igazi örömöt és szeretetet, Krisztus saját példáját nyújtja, és követésére hívja. Aki Õt hallgatja, azt felszólítja, hogy testvéreiért éljen. Az ilyen odaadásból teljes önmegvalósítás és öröm származik, ahogyan ezt annak a számtalan férfinak és nőnek a példája mutatja, akik a világ különböző részein biztonságukat feladva és habozás nélkül, misszionáriusként erre áldozzák életüket. De erről tanúskodik azoknak a fiatalembereknek a döntése is, akik a hittől lelkesülten elfogadták a papi vagy a szerzetesi hivatást, hogy az isteni üdvözítés szolgálatába álljanak. És végül ezt bizonyítja azoknak az önkénteseknek a növekvő száma, akik önmagukat azonnali készséggel a szegényeknek, az időseknek, a betegeknek és minden, szükséghelyzetben lévőnek szentelik. Az utóbbi időben az európai árvizek, a latin-amerikai és itáliai földrengések, az afrikai járványok és a Fülöp-szigeteki vulkánkitörések áldozataiért érzett szolidaritás szellemének értékes versengését tapasztalhattuk meg, de nem akarunk megfeledkezni a világ más, gyűlölet vagy háború sújtotta területeiről sem. Ezekben a helyzetekben fontos szolgálatot nyújtanak a közszolgálati kommunikációs eszközök, mert hozzájárulnak a szenvedésekkel és a nehézségekkel küzdők felé a közvetlenebb segítségnyújtáshoz és az elevenebb együttérzéshez. Olykor nem a keresztény szeretetparancs, hanem egy egészen természetes részvét miatt növekszik meg a másik javára való fáradozás. De aki a rászorulókon segít, az mindig élvezi Isten jóakaratát. Az Apostolok Cselekedeteiben olvashatjuk a Tabita nevű tanítvány feltámasztását, aki jót cselekedett felebarátaival (vö.: ApCsel 9,36 köv.), és Kornéliusz százados történetét, aki jószívűségéért elnyerte az örök életet (vö. ApCsel 10,1-31). A szükséget szenvedők szolgálata a „távol állók” számára a Krisztussal való találkozáshoz vezető, a Gondviselés által előkészített út lehet, mert az Úr a felebarátnak nyújtott minden adományt bőségesen megjutalmaz (vö. Mt 25,40). Szívből kívánom, hogy a Húsvét előtti bűnbánati idő a hívők számára gyümölcsöző időszak legyen mindenütt a szeretet evangéliumának terjesztésére és az arról való tanúságtételre, mert a szeretetre való meghívás a sikeres evangelizáció szíve. Ehhez kérem Máriának, az Egyház Anyjának közbenjárását. Õ kísérjen minket nagyböjti utunkon! Ezzel a kívánsággal küldöm mindenkinek szívem mélyéből áldásomat.

Vatikán, 2003. január 7. II. János Pál pápa.

MK