Isten megvigasztal – könyvajánló

A hatgyermekes Hannelore Risch 36 éves volt, amikor lelkész férje váratlanul, rövid betegség után meghalt. A gyász szinte elviselhetetlen fájdalmat okozott számára, úgy érezte összeroppan, „Elvérzem ebből a sebből!” Az első időkben reakciói természetesen emberiek voltak, azt kutatta, mint mindenki más tette volna a helyében: ki lehetett a hibás férje halálában? Hibáztatta az orvosokat, mert nem fedezték fel időben a betegséget, s önmagát is: a betegség első jeleinek észlelésekor nem szorgalmazta, hogy a férje pihenjen többet, még ha ez egyet jelent a lelkészi hivatás részleges feladásával is. Krisztus-hívőként az özvegyen maradt asszony és hatgyermekes családanya arra is emlékeztette önmagát: „Senki nem betegségben, hanem Isten akaratából hal meg… Tehát Isten a hibás: megakadályozhatta volna a férjem halálát. Hányan könyörögtünk a gyógyulásáért! Nemcsak a gyerekek meg én, hanem mások is. Könnyen teljesíthette volna a kérésünket; de nem akarta.”

Fájdalmas töprengéseiben Hannelore eljut azon megállapításig, hogy Isten „megadta az engedélyt a halálnak, hogy hagyja a férjem testét meghalni.  A mindent elragadó halálnak!” Nem érti, hogy Isten miért vette el tőle a férjét, de továbbra is a gyermeke akar maradni. Istenbe vetett bizalma viszont megtört, mert nem hallgatta meg a férje gyógyulásáért szóló könyörgéseiket, de szerette volna, hogy a Teremtő ajándékozza meg újra ezzel a bizalommal.

A gyermekeivel egyedül maradt édesanya a Bibliából és férje prédikációiból merít erőt ahhoz, hogy feldolgozza fájdalmát, s közben megszilárdul benne a hit: a halál csak a földi élet végét jelenti. A keresztény ember túlvilágba vetett hitét fejezi ki a Szent Jeromostól idézett mottó: „Nem akarunk gyászolni, amiért elvesztettük szerettünket, hanem hálásak vagyunk azért, hogy velünk volt,  és  azért, mert most is a miénk, mert aki az Úrhoz hazatér, megmarad Isten népének közösségében, csak épp előrement.”

Hannelore Risch felidézi, hogy férje, ő és gyermekeik mennyi áldást, kegyelmet kaptak Istentől, s ezt szinte magától értetődőnek tekintették, mintha automatikusan járna nekik. Férje halálát követően viszont boldogsága romokban hever, ezért fölteszi a kérdést: „Most hol van Isten jósága?” Megkísérti a sátán, ugyanazt sugallva neki, mint a mindenét elvesztő Jóbnak a felesége: „Átkozd az Istent – és halj meg!” Az özvegy ennek tükrében teszi fel a kérdést: „Milyen a viszonyom Istenhez a sok szenvedés közepette?” Ebben a kilátástalannak látszó helyzetben vigaszt jelenthet a hívő közösség: „Vigasztal, hogy az istentisztelet végén a gyászolókért, özvegyekért és árvákért imádkozunk. Közben megértem,  hogy az isteni kereszthordozó az én terhem alá is odaáll.” A férjét elvesztő asszony friss szemmel tekint az evangéliumok beszámolóira Jézus szenvedéséről: „Korábban soha nem észlelt jelentősége van most ennek számomra. Személyes fájdalmam úgy kapcsolódik Jézus szenvedésébe, mint patak a tengerbe. Isten Fia velem együtt szenved és én Ővele… Az Úr nem tett meg mindent a halál megsemmisítéséért? Dehogynem! A döntő csatát megnyerte már akkor, amikor Krisztus a sírból feltámadt, és ezt a halálnak tehetetlenül kellett néznie.” A hat gyermekével egyedül maradt anya számára lassú, de folyamatos a gyász feldolgozása, míg végül képes elhinni: „Amputált családunk számára készen áll a halál árnyékának völgyéből kivezető csodálatos út.”

Hannelore Risch visszaemlékezéséből azonban az is kiderül: a gyógyulási folyamat időnként meg-megszakad, s amikor már vékony réteg fedi a sebet, „jön valaki, aki meggondolatlanul felszakítja, és megint vérezni kezd.” Így nagyon kényes a régi baráti kapcsolatokat illetően a házastársak és az egyedül maradt személy viszonya: „A házaspárok egoista egységmutatása a frissen megözvegyült embert depresszióba taszíthatja. A családi ünnepeken előforduló tapintatlanságok, a ’teljes’ családok kirakatba helyezése, a gyászoló ember háttérbe szorítása – mindez annyira szokványos,  hogy még csak lelkiismeret-furdalást sem okoz. A gyászoló ember mindig kihívást jelent a környezete számára: egyesek azonnal késztetést éreznek arra,  hogy jót tegyenek vele, mások önkéntelenül elutasítják, mint terhes tényezőt.” Ám a segítség a legváratlanabb és legegyszerűbb módon is érkezhet, pl. egy kenyeres asszony örömében, hogy újra látja őt. „Úgy hat ez, mint a balzsam.”

A könyv szerzője számára hatalmas erőt ad a Getszemáni-kertben szenvedő Jézus: „Megpróbálok Jézussal együtt kitartani az ’én’ Getszemáni-kertemben – napról napra – éjszakáról éjszakára. Meg tudom tenni, mert nem szenvedek egyedül! Ő velem van, hiszen azt mondta: ’Én veletek vagyok mindennap, a világ végéig’!” (Mt 28,20). Egy idő után pedig tény lesz számára, folyamatosan megélt tapasztalat, amit szorultságában csak félig hitt: „egy valaki állandóan mellettem volt és van: Jézus.”

Ugyanígy merít erőt az asszony férje egyik halottak napi prédikációjából, amelyben a szenvedések magasabb értelmére világított rá: „Ha nem lennének szenvedések, elmélyülés sem lenne. Ha mindig jól menne nekünk, felületesek lennénk, és nagyon függnénk ettől a világtól. Senki nem jutna el Isten országába. Ezért van a szenvedés. De Isten saját maga fogja csillapítani, és minden vágyat beteljesít.”

A fájdalom különböző fokozatait végigszenvedve születik meg benne a felismerés: „A halál születés egy új létezési formába: átmenet a sötétségből és a mulandóság határai közül az öröklét világosságába és szabadságába. Ezek az égbeszületettek – akik közül Krisztus az ’elsőszülött’ (Kol 1,18) – mindig tisztábban látják Istent (Jób 19,25-27; 1Jn 3,2).” S úgy érzi, „onnan tekintve a földi élet árnyéknak tűnik”, ezért elvesztett szeretteink „ide nem kívánkoznak már vissza.”

Hannelore Risch a legmélyebb fájdalomból kapaszkodik fel a Krisztusba vetett hite segítségével, személyes tapasztalatból írja: „Bár a belső sebek lassan hegednek, s a veszteség érzése örökre megmarad, Isten mindig megvigasztal!” Visszaemlékezése vigaszt és reményt jelenthet azok számára, akik hozzá hasonlóan váratlanul elvesztették a hozzájuk legközelebb álló személyt, s útmutatást azoknak, akik segíteni szeretnének másokon, de nem tudják, hogyan. (Szent István Társulat, 2011.)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír