Jerry London: Bíbor és fekete

Jerry London filmje J. P. Gallagher A Vatikán Vörös Pimpernel-je című regényéből készült. Az eredeti történetet a magyar származású, de gyermekkorától kezdve Angliában élő Orczy Emma bárónő írta, Vörös Pimpernel címmel. Franciaországban a legvéresebb jakobinus uralom idején, 1793-ban Robespierre parancsára százával végeztek ki nemeseket, csupán a származásuk miatt. A Vörös Pimpernel (mezei tikszem) álnevet viselő angol arisztokrata, Sir Percy Blankeney azonban a legfurfangosabb eszközökkel sok francia nemest megmentett a guillotine-tól.

J. P. Gallagher regénye és a belőle készült film a II. világháború idején játszódik, Rómában. 1943-at írunk. A németek megszállják az Örök Várost. Schulz tábornok és Kappler ezredes, a római rendőrfőnök kihallgatást kér XII. Pius pápától. Határozott, kemény lépésekkel lépkednek az audienciára, gőgösen, öntelten, mint akik tudják, hogy mindent megtehetnek, hiszen egy győztes hatalom képviselői. A katolikus egyházfő várakoztatja őket. A várakozás egyre kínosabb, a két náci tiszt kissé zavartan tekint egymásra. Végül megjelenik a pápa, kimért, hűvösen udvarias. XII. Piusnak közleményt kellene kiadnia, hogy az SS milyen fegyelmezetten és önmérsékletet tanúsítva viselkedik, ez a feltétele, hogy a Vatikán semlegességét és függetlenségét továbbra is megőrizhesse. A pápa megkérdezi: „A közleményben szerepelni fog, hogy az ön kívánságára adtam ki?” Nincs válasz, de Kappler, hogy jóindulatát kifejezze, közli a pápával: az incidensek elkerülése érdekében fehér vonalat húznak a Szent Péter térre, közvetlenül a bazilika elé, amit a német katonák nem léphetnek át. Az audiencia végeztével a pápa a távozó német tisztek után néz, s mint aki tökéletesen tisztában van a realitásokkal, azt mondja államtitkárának: „Kappler ezredes előre tudta, hogy beleegyezem. Kettőjük közül ő a veszélyesebb. Ez a fehér vonal nem arra való, hogy a saját legényeit kordában tartsa, hanem minket figyelmeztet, meddig mehetünk el, hol a határ.”

A film fő alakja Hugh O’ Flaherty, ír bíboros, a Vatikán Kánonjogi Intézetének vezetője. Középkorú, magas, jó kiállású ember, bokszedzéseket vesz, szereti a társaságot, fogadásokra jár, amelyeknek központi alakja, egyes vélemények szerint inkább playboy, mint főpap. Mindez azonban csak a látszat. Valójában Flaherty másokért élő főpásztor, az egyetemes irgalom szellemében cselekszik. Több mint négyezer üldözöttet rejteget, kolostorokban, magánházakban. Életmentő munkáját többen segítik: a szép özvegy, Francesca, két pap, Morrosini és Vittorio atyák, több apáca s a menekültek közül is néhányan. O’ Flaherty számára minden menekült egyforma, fajra és származásra való tekintet nélkül. Amikor Kappler parancsba adja, hogy a római zsidóknak egymillió lírát és száz font ékszert kell összegyűjteniük harminchat óra alatt, mindent megtesz, hogy sikerrel járjanak, s elsőként ő mutat példát, leveszi nyakából a feszületet ábrázoló nyakláncát.

O’ Flaherty élete kockáztatásával menti az üldözötteket, de elutasítja az erőszakot, szigorúan ragaszkodik az ötödik parancsolathoz: „Ne ölj!” Amikor a befogadott és elbujtatott katonatisztek egyike felveti, hogy harcolhatnának fegyveresen is, s Morrosini atya egyetértőleg közbeveti, hogy a katonák „elvághatnák a telefonvonalakat. Robbanthatnának utakat, hidakat… Szállítmányokat”,  O’ Flaherty ellentmondást nem tűrően figyelmezteti: „Morrosini testvér! Állj be közéjük, ha akarsz! Mi itt nem vagyunk partizánok, nem robbantunk vonatot… Tisztázzuk egyszer s mindenkorra, mi papok vagyunk, és kötelességünk segíteni mindenkin, akit veszély fenyeget, a háború áldozatain, de ölnünk azt nem szabad!”

O’ Flaherty-nek nincsenek illúziói a németek kegyetlen módszereit illetően, s igazi reálpolitikusként elfogadja, hogy ezen nem tudnak változtatni. Ez azonban nem azt jelenti, hogy meghátrálnak. Amikor Morrosini atya kifakad, hogy szégyenszemre bujkálniuk kell, azt mondja: „Most a németek csinálják a törvényt. Mi pedig nem tehetünk mást, minthogy kijátsszuk őket, ahogy lehet.” O’ Flaherty tehát megvalósítja Jézus intelmeit: „Legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok” (Mt 10,16).

Hasonlóan próbál lavírozni XII. Pius is, óvatosan, megfontoltan viselkedik ebben a végletekig kiélezett helyzetben. A film érzékletesen mutatja be, hogy a pápai hatalomnak, helyzetéből és küldetéséből adódóan, százszor is végig kell gondolnia, hogy mit tesz, hiszen minden cselekedetét fokozott figyelem kíséri, baráttól és ellenségtől egyaránt. A Vatikán és a pápa – hiába a feje a világ legnagyobb egyházának –, tehetetlen a mindent elborító erőszak ellen. XII. Pius tisztában van azzal, hogy milyen sokan várnak segítséget a Vatikántól – a filmben többször elhangzik, hogy a menekültek végső menedéke a Vatikán, ha senki más, de az egyház biztosan segít az üldözötteken –, azonban tisztában van azzal, hogy ennek a segítségnek komoly korlátai vannak. A pápa sejti, hogy O’ Flaherty menti a rászorulókat, bár a részletekről nincs fogalma. Az egyik jelenetben szelíden figyelmezteti: „A papnak lelkiismerete parancsol. Csak annyit kérek, ha bármit cselekszik, ne feledje, hogy a Szentszék semleges. Nem vagyok felelős a papjaim tevékenységéért, és ha annak során bármi bajuk esik, segíteni sem tudok. Nincs rá módom.”

Egy másik beszélgetésben XII. Pius a Vatikán pincébe rejtett, csodálatos kincseit mutatja meg O’ Flahertynek, Leonardo, Raffaello képeit, kegytárgyakat, Szent Ferenc, Sienai Szent Katalin ereklyéit: „Közel kétezer év történelme van itt. És ez a kincs, az emberiség közös kincse most egy bombabiztos pincében fekszik. Elrejtve a sátán gonoszsága elől.” A pápa próbálja meggyőzni O’ Flahertyt, hogy az egyház egyetemes érdekeit nézze, hiszen Hitler azt fontolgatja, lerohanja a Vatikánt és egyházi bábállamot csinál Lichtensteinből. Az, hogy ez bekövetkezik-e, attól is függ, hogy a megszálló hatóságok mennyire tartják veszélyesnek a Szentszék működését. Vagyis, hogy milyen mértékben segítik az üldözötteket. XII. Pius vallja, hogy az egyház feladata harcolni a Gonosszal, ha szembekerül vele, és bár a kompromisszum elvileg nem lehetséges, a gyakorlatban igen óvatosan megfontoltan haladni előre. Ám ebben a vészhelyzetben nincs mindig idő a dolgok mérlegelésére, van amikor azonnali cselekvésre van szükség, annak szem előtt tartásával, hogy az emberi élet szentsége mindennél előrébb való. O’ Flaherty nyíltan kimondja: „Szentatyám, látni az emberek szenvedését és hátat fordítani neki… Kérem Szentségedet, gondolja meg, hogy e percben négyezer embert bújtatok itt, Rómában, és a városon kívül, és felelős vagyok értük!” A pápa ekkor mélyen megrendül. Feljajdul: „Olyan sokat?!” Egy pillanatra mintha habozna, majd hangjában szeretettel és az isteni gondviselésbe vetett reménnyel mondja: „Én elmondtam, amit az értelem diktál, de ön cselekedjék szíve szerint. Hallgasson a lelkiismerete szavára, és a mi Urunk vezesse és óvja minden lépését!”

XII. Pius azonban nagyon határozott is tud lenni, ha a helyzet úgy kívánja. Mereven elzárkózik, amikor Kappler azt követeli tőle, hogy adja ki neki O’ Flahertyt, hogy kihallgathassa. Ez egyenlő lenne a halálos ítélettel. A pápa azonban nemet mond, nagy lelkierőről tesz ekkor tanúbizonyságot.
A mélyen hívő és egész életét az üldözöttek megmentéséért, ennek szolgálatába állító, az erőszak ellen fondorlatosan, de békésen küzdő O’ Flahertyvel élesen szemben áll Kappler ezredes. A kiváltságos helyzetet elfogadó, szépséges feleségének és két, elkényeztetett gyermekének felidézi, hogy gyermekként már járt Rómában, s akkor végérvényesen belészeretett, elhatározta, egyszer még visszatér ide. Most itt vannak, és többé már el sem mennek innen. Õutána a fia lesz Róma rendőrfőkapitánya, majd az ő fia. A Harmadik Birodalom pedig, szemben a Római Birodalommal, örökké állni fog. Kapplerban szemernyi irgalom sincsen, mindazokat, akik szembeszegülnek vele, kíméletlenül megsemmisíti. Számára nem léteznek isteni törvények, egyetlen célnak rendel alá mindent, hogy maximálisan érvényesítse a német érdekeket. Parancsára kínozzák meg Morrosini és Vittorio atyákat. Szószegő is, mert a zsidóságot likvidálják, noha azt ígérte nekik, nem lesz bántódásuk.

Ám Kapplerban mégiscsak van valami becsület, vállalja a felelősséget szörnyűséges tetteiért. Amikor nyilvánvalóvá válik, hogy a németek elvesztették a háborút, s a szövetséges csapatok napokon belül bevonulnak az Örök Városba, Rómában marad, de nem azért, hogy harcoljon az utolsó csepp vérig, hanem éppen ellenkezőleg, hogy megadja magát, megkímélve így embereit az értelmetlen önfeláldozástól. Végül sikerül kézre kerítenie O’ Flahertyt, ám nem öli meg, „De be kell vallanom, hogy igen nagy gyönyörűségtől fosztom meg magam.” Kappler számára azonban ekkor már a bosszúnál fontosabb, hogy a feleségét és a két gyerekét biztonságban tudja. Ez az egyetlen dolog, ami érdekli. Este van, a háttérben a Capitólium romjaiban is fenséges látványa. Egymással szemben áll a két ember, egyikük emberek ezreit gyilkoltatta meg, másikuk ezrek életét mentette meg. Világképük kibékíthetetlen, áthidalhatatlan szakadék választja el őket egymástól. Kappler tisztában van azzal, hogy a Harmadik Birodalom bukása totális, minden elveszett, de megbánásnak a legcsekélyebb jelét sem mutatja. Még mindig hisz benne: „Megvalósítjuk az új rendet Európában! Most kiürítjük Rómát, de ez nem jelent semmit. Visszajövünk, mert a jövő a Harmadik Birodalomé!” O’ Flaherty helyzete kiszolgáltatott, Kappler bármikor lelőhetné, de a bíborosban szemernyi félelem sincs. Figyelmezteti Kapplert, hogy minden diktátor így gondolkozott, a római császárok is: „Itt gyönyörködtek a világ egykori urai abban, hogyan tépik szét az oroszlánok a keresztényeket, de az egyház ma is él!” Kappler haragosan kiált O’ Flahertyre: „Ne merjen kioktatni, térden csúszó szoknyás! Magának ugyanaz a pápa, mint nekem Hitler!” Kapplernek ez a kijelentése szakítópróba, kettőjük vitája véget érni látszik. O’ Flaherty felháborodottan reagál: „A hajbókolás egy őrült diktátor előtt nem hasonlítható Isten szolgálatához! Egy kalap alá veszi? Istenemre mondom, elég!” A bíboros távozni készül, de ekkor már a sokáig kiszolgáltatott helyzetben lévő O’ Flaherty van fölényben. Kappler számára csak a családja a fontos, ezért fenyegetőzés helyett a főpap egyetemes irgalmára apellál. „Maga nem hagy cserben senkit, aki bajban van. Még a rühes kutyát sem hagyja ott az út szélén elveszni. Az ellenségét sem. Bujtatott szökött hadifoglyot, zsidókat, arabokat, menekülteket, akárkiket. Ez olyan megszállottság magánál…”

Amikor Kappler kimondja, hogy szeretné, ha O’ Flaherty biztonságos helyre menekítené a családját, a főpásztorban felidéződik az a rengeteg szenvedés, amit a német megszállók Kappler vezényletével elkövettek Róma népe ellen. Élesen elutasító: „Én segítsek magának, a római hóhérnak? A bocsánatot ki kell érdemelni! Kikövetelni nem lehet, mint ami jár! Nem elég, hogy koncentrációs táborrá változtatta Rómát, agyonkínoztatta két paptársamat… Át mer hágni minden isteni és emberi törvényt!” Ami pedig Kappler családját illeti: „Magához tartoznak, mint a keze! Itt élősködtek rajtunk!... Nem hallották meg a szenvedők jaját! És most maga elvárja, hogy mentsem meg őket?! Kapja csak meg, amit érdemel!” O’ Flaherty felindultan hagyja ott Kapplert. Az emberek ezreinek életét lelkifurdalás nélkül kioltó rendőrkapitány utána is lőhetne, de nem teszi ezt. Mintha elégtételt érezne, hogy a kérését elutasító bíboros ezzel bebizonyította, hogy a világ valóban egyetlen vezérlőelv szerint működik, az erősek, a mindenkori győztesek kíméletlenül eltiporják a gyengéket. Kappler hangjában szinte diadal, amint utána kiabál O’ Flahertynek: „Nem! Maga sem más, mint a többi. A vallás pedig humbug. Szeretet, megbocsátás… hazugság!... Nekem többet ne emlegessék Jézust! Nincs jóság és emberiesség sincs! Akié a hatalom, az parancsol, és megalázza a többit, az aljanépet, a csürhét! És jól teszi! És nincs Isten, az ember pedig állat!”

Kappler ezzel igazolni látja az egész életét, felmentve érzi magát szörnyűséges tetteinek a súlya alól, hiszen egy Isten nélküli világban valóban csupán egyetlen dolog számít, a győztesek részéről az erő maximális érvényesítése a gyengébbek fölött. Ha pedig fordul a kocka, és a legyőzöttek kerekednek felül, következik a bosszúállás az átélt szenvedések miatt. Egy ilyen világban nincs helye megbocsátásnak, irgalomnak. Ám váratlan fordulat következik: amikor Kapplert háborús bűnösként kihallgatják, a tiszt közli vele, hogy a családját valaki külföldre menekítette. Ha Kappler megmondja, hogy ki volt az, aki ezt megszervezte, és hol van a családja, enyhítő körülmény lesz a számára. A rendőrparancsnoknak azonban fogalma sincs semmiről, a megdöbbenést kifejező arcát látjuk, egészen közelről. Érezni, hogy nem csupán sejtés, hanem bizonyosság benne, hogy ki volt az, aki segített, de képtelen ezt elhinni. Majd megtudjuk azt is, hogy Kapplert a börtönben senki nem látogatta, a családja sem, csupán egyetlen ember, O’ Flaherty bíboros, aki tökéletesen megvalósítja Krisztusnak a mindenkire – az ellenségre is – kiterjedő szeretetparancsát (Mt 5,33-38), és a szamaritánus egyetemes irgalmát ((Lk 10,25-37). Még az olyan szörnyűséges bűnöket elkövető gyilkos, mint amilyen Kappler volt, is kerülhet olyan helyzetbe, amikor irgalomra szorul, s akkor ezt nem szabad megtagadni tőle. Szükség van az igazság érvényesítésére, és ez meg is történik, hiszen Kapplert a bíróság életfogytiglani börtönre ítéli. Emellett azonban szükség van a krisztusi irgalomra is. O’ Flaherty megvalósítja azt, amit Jézus fogalmaz meg: „Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek” (Mt 9,13). S végül az egykori rettegett római rendőrparancsnok O’ Flaherty bíborostól veszi át a katolikus szentségeket.

Hugh O’ Flaherty bíboros élő példája a mindenkori segítőkészségnek. Élete vezérlőelve volt, hogy aki irgalomra szorul, az számíthat az ő segítségére. Minden korban, a legkegyetlenebb vészkorszakokban is vannak ilyen emberek, akik vállalva a veszélyt, a lelkükben élő Isten szavára hallgatva cselekednek. O’ Flaherty áldozatos életútja igazolja azt, amit XII. Pius mond neki a film végén: „Tévedtem, amikor az egyház kincseiről beszéltem, monseignuer. Az egyház valódi kincsei, amelyek megtartják, amíg a föld forog, azok a ritka emberek, akiknek Isten megsúgja, mit kell tenni. Akárcsak neked! Az Úr áldása legyen rajtad!”

Bíbor és fekete
(Amerikai-angol-olasz filmdráma, 1983., 143 perc)
Rendezte: Jerry London
Írta: J. P. Gallagher A Vatikán Vörös Pimpernelje című regénye könyve alapján David Butler
Főbb szereplők:
Hugh O’ Flaherty: Gregory Peck
Herbert Kappler: Christopher Plummer
XII. Pius: John Gielgud
Barbara Bouchet: Francesca Lombardo
Vittorio atya: Raf Vallone

Bodnár Dániel/Magyar Kurír