Jerzy Lukaszewicz: Fausztina

A lengyel Szent Fausztina (1905–1938) – polgári nevén Helena Kowalska – egy mélyen vallásos, tízgyermekes család harmadik gyermekeként született. Kiskorától kezdve az ima szeretete, az engedelmesség és az emberi nyomor iránti érzékenység jellemezte. Szülei nehéz anyagi körülményei miatt csak három évig járt iskolába, ezt követően gazdag családoknál szolgált. Tizennyolc éves korában megjelent előtte Jézus és nekiszegezte a kérdést: „Meddig fogok még szenvedni miattad, és te meddig vezetsz félre?”

Helena Kowalskát szíven ütötték Jézus szavai. Ezt követően több kolostorba is jelentkezett, de elutasították. Végül az Irgalmasság Anyja Nővéreinek Kongregációjába nyert bebocsátást. A kongregáció több házában is dolgozott, volt szakács, kertész, kapus. Naplójában részletesen ír testi-lelki szenvedéseiről, a megaláztatásokról, melyeket rendtársai okoztak neki. Jézus többször is megjelent előtte, s az Irgalmasság üzenetét bízta rá. Fausztina nővér fizikailag teljesen legyengülve, de Istennel való misztikus egyesültségben, szentség hírében halt meg, alig 33 éves korában. II. János Pál pápa 1993-ban boldoggá, 2000-ben pedig szentté avatta, és elrendelte, hogy húsvét második vasárnapja az egész egyházban az Isteni Irgalmasság napja legyen.

Jerzy Lukaszewicz filmjében Fausztina nővér földi halála után ötven évvel megöregedett rendtársa, Feliksa nővér tesz életgyónást Jézusnak, elismerve, hogy nem volt benne semmi szeretet Fausztina nővér iránt, „… az irigység vezetett, féltékeny voltam, és rettegtem a tüdőbajtól. Ezért ártottam Fausztina nővérnek… El akartam felejteni. Nem pedig megérteni. Nem akartam elfogadni, hogy az érintkezés Fausztina nővérrel kegyelem volt.” 

A filmben Feliksa nővér visszaemlékezései alapján idéződnek fel az események, de mivel Jézusnak tett életgyónásról van szó, a nővér őszintén vall mindenről, nem mentegeti magát, a történések objektivizálódnak, hiszen Fausztina nővér életének misztikus oldaláról is megtudunk több olyan dolgot, amit Feliksa nővér eredetileg nem tudhatott.

Két teljesen eltérő személyiségről van szó, s ez megmutatkozik a hithez való viszonyukban is. Feliksa nővér jómódú családból származik, Faustina nővér szegényből. Feliksa tanult, Fausztina alig három évet járt iskolába. Feliksa nővér mindent ésszel próbál megérteni, Fausztina nővérben viszont szenvedélyes vágy él, hogy lélekben egyesüljön Krisztussal. Eszünkbe juthatnak róla Jézus szavai: miután ítéletet mond a tanítását elutasító városok fölött, így dicsőíti mennyei Atyját: „Áldalak téged, Atyám, menny és föld ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és kinyilatkoztattad a kicsinyeknek!” (Mt 11,25).

Az egyik jelenetben a kolostor rendfőnöknője az ablakból nézi, amint Feliksa nővér felügyeli a rábízott lánynövendékeket. A rend reménységének nevezi, s mint mondja, legfontosabb, hogy megvan benne a lelki odaadás. Fausztina nővér közben egy hatalmas zsákot cipel, csaknem összeroskad a súlya alatt, a zsák le is zuhan a hátáról a földre. Fausztina nővér a korlátnak támaszkodik, imbolyog, áll a lábán. Az egyik nővér azonnal a segítségére siet. Feliksa nővér viszont ridegen, érzéketlenül nézi, ráparancsol a nővérre, hogy álljon be a sorba. Feliksa nővér szúrósan néz Fausztina nővérre, aki rámosolyog, tekintetében szeretet. A rendfőnöknő mellett álló Malgorzata nővér megjegyzi: „Sok év próbaidő vár még rá.” Azonnal megérzi viszont a Fausztina nővérből áradó szeretetet, jóságot, s az Úr „boldog” gyermekének nevezi.

Fausztina nővérnek az irgalmas Krisztusba vetett hite maximális és megingathatatlan. A minden napot egyhangúnak, örömtelennek érző, lábát fájlaló Marcelina nővért – aki bevallja neki, nem azért jön a kápolnába, hogy imádkozzon, hanem hogy megpihenjen – így vigasztalja: „Az Úr mindig vigyáz ránk, talál megoldást, akkor is, ha az ember nem. Ha az ember tudja, milyen jó ő, és érzi az Úr szeretetét és megbocsátását, akkor bátran feléje fordul. De ha mindezt nem gondolja végig, félni fog, nem találkoznak, és odavész.”

A Fausztinából sugárzó imádságos lélek előtt megnyílnak az emberek. Az önmaga fájdalmába temetkező Marcelina nővér is felismeri, hogy Fausztina mindenütt tud imádkozni, az Istenhez fordulást nem köti feltétlenül a templomhoz. Bárhol és bármikor lehet imádkozni, s ha az imánk őszinte, azt az Úr mindig meghallgatja. Ez a hit teljesen áthatja Fausztina lelkét.

Fausztina nővér nem válik gőgössé attól, hogy Jézus abban az emberi ésszel szinte felfoghatatlan kegyelemben részesíti, hogy többször megjelenik előtte és szól hozzá. Ezt a különleges lelki kapcsolatot mások javára kívánja felhasználni. Csakúgy, mint a szervezetét egyre jobban hatalmába kerítő fizikai szenvedést is felajánlja a bűnösök megtéréséért és a Krisztus irgalmában kételkedőkért: „… kijelentem az Úrnak, a Szentháromságnak, hogy ma egyesülvén vele, önmagam ajánlom fel áldozatként, hogy megtérítsem a bűnösöket. Főképp azon lelkeket, akik elvesztették hitüket az Úr irgalmában.”

Ez a határtalan krisztusi irgalom fejeződik ki abban is, hogy amikor a festőművész megfesti a Fausztina által látott Jézust – legalábbis megpróbálja, mert a nővér, látva a képet, így sóhajt fel – „Jézus, ki fest meg olyan szépnek, mint amilyen vagy?!”–, a képen a „Jézus, bízom benned” felirat olvasható.

Fausztina gyóntatója, a nővér látomásait kezdetben óvatos kétkedéssel fogadó, majd jobban megismerve Fausztina lelkiségét, azokat az Úr művének tekintő Sopocko atya is a krisztusi könyörületesség kezdetektől való egyetemességére mutat rá, emlékeztetve: már az egyházatyák is a könyörületességet nevezték a legkiemelkedőbb jegynek, hiszen az irgalom a szeretet mellett Jézus Krisztus tanításának központi motívuma.

Ez a hit az, ami hiányzik Feliksa nővérből. Talán mert mindent racionálisan közelít meg, s nem az örök élet dimenzióiban gondolkozik. Amikor a doktornő közli a diagnózist, hogy Fausztinának tüdőbaja van, a vilnói rendfőnöknő feljajdul, szánalommal és aggódva nézi a betegágyban fekvő, alvó nővért. Feliksa nővér viszont rémülten mered a kezében tartott fehér, összevérzett keszkenőre, amivel az imént letörölte a Fausztina szájából kibuggyant vért. Kirohan a mosdóba, a keszkenőt eldobja, kétségbeesetten, már-már hisztérikus félelemmel, hosszasan mossa a kezeit, a sírással küszködik.

Ötven év múlva már bűnbánatot gyakorol, de még mindig nem hisz Krisztus irgalmában: „Nem tudom, az Úr megbocsátotta-e a régi tettemet. Folyamatosan gyónom. A papom nyugalomra biztat. De… de én nem találom.”

A következő jelenetben a fiatal Feliksa megpróbál erőt venni a betegségtől való félelmén, meg akarja érinteni az ágyban fekvő nagybeteg Fausztinát, de az utolsó pillanatban visszarántja a kezét. Fausztina csak fizikailag gyenge, lelkiekben erős, hiszen mindig maga mellett érzi Krisztust. Így szól Feliksához: „A szeretet a kis dolgokat hatalmassá teheti. És csak a szeretet ad értelmet a tetteknek. Minél tisztább bennünk a szeretet, a szenvedés lángja annál kevesebb tápot táplál, és egyszer csak megszűnik szenvedés lenni.” Feliksa ezúttal sem mozdul el a racionalitás talajáról: „Te érted a felsőbb dolgokat is, nekem ez nem megy…” Feliksa mintha beletörődött volna ebbe, ezért nem érinti meg Fausztina válasza sem: „Merülj el az Úr szeretetében. Fáj neki a hitetlenséged.”

Fausztina lelke megnyílik az isteni dimenzió előtt, Feliksáé viszont be van szorítva a földi korlátok közé. Ezt ő is látja. Életgyónásában elismeri: „Fausztina magasra tört, én meg csak araszoltam, mint egy féreg.”

Feliksa eljut a bűnbánatig, hiszen életgyónást tesz Jézusnak. Ám változatlanul úgy érzi, a Megváltó nem szól hozzá. A film végén szomorúan vall az Úrnak: „Ötven éven át éltem, ahogy éltem. Mindig csak szaladtam. Kapusnak kértem magam, mert te egyszer szakadt kabátban érkeztél, csupa seb arccal, Fausztina nővért kerested, élelmet kértél. A nővér megismert téged. Azóta is várok a kapunál, de hozzám nem jössz el. Pedig ott vagy mindenütt.”

Pedig Krisztus megszólította Feliksát, Fausztina alakjában, csak ő ezt nem vette észre, vagy talán – az előkelő származásából, tanultságából fakadó gőgből – nem akarta észrevenni.

Feliksa arca bánatos, az ablak felé néz. Kívülről a rácsokon keresztül halvány fénysugarak szűrődnek be. Az ötven éve magában hordozott, Faustina ellen elkövetett vétkek megvallásától megtisztult Feliksa arcán szelíd mosoly jelenik meg, korábban mindig szigorú tekintetében szeretet. Talán felismerte végre Krisztus jelenlétét? Közben látjuk a sötétben a fény felé haladó Fausztina nővért, s halljuk a hangját: „Nem feledlek el téged, szegény föld. Bár érzem, hogy mindjárt elmerülök az Úrban. Ám ez nem akadályoz meg abban, hogy visszatérjek a földre, és arra serkentsem a lelkeket, hogy bízzanak Isten kegyelmében.”

Jerzy Lukaszewicz egyszerű eszközökkel, hatásvadász elemek nélkül készített lelkünket felkavaró filmet Szent Fausztina történetéből. Isten mindenkit másképpen szólít meg, van akit közvetlenül, személyesen, másokat különböző jelekkel. Amiket vagy észreveszünk, vagy nem. Többnyire nem, de ez nem változtat azon, hogy Krisztus irgalma és szeretete mindig itt van velünk, hiszen ahogy mennybemenetele előtt megígérte tanítványainak: „És íme, én veletek vagyok minden nap, a világ végéig” (Mt 28,20).

Fausztina – Az irgalmasság üzenete
(Lengyel film, 1995., 75 perc)

Rendező: Jerzy Lukaszewicz
Író: Fausztyna Kowalska
Forgatókönyvíró: Maria Nowkowska-Majcher
Szereplők:
Dorota Segda – Fausztina Kowalska nővér
Danuta Szaflarska – Feliksa nővér
Agnieszka Czekanska – A fiatal Feliksa nővér
Stanislawa Celinka – Marcelina nővér
Krzysztof Wakulinski – Michal Sopocko atya
Kiadja: Etalon Film Kft. 

Bodnár Dániel/Magyar Kurír