Jezsuiták üldözése régen és most

Az első részben megemlékeztünk a Loyolai Szent Ignác által 1540-ben alapított Jézus Társasága küldetéséről, mai feladatairól, XVI. Benedek beszédét idézve, amelyet 2008-ban a legutóbbi Rendi Nagygyűlés tagjaihoz intézett – szerepel a megemlékező gondolatok második részének elején. „Mindenütt az Egyházban, még a legnehezebb és legtávolabbi területeken is, ideológiák útkereszteződéseinél, társadalmi lövészárkokban, az égető emberi követelmények és az evangélium örök üzenete között, a jezsuiták ott voltak és vannak” – idézte VI. Pál a jezsuitákról mondott szavait Benedek pápa.

Éppen mivel küldetésüknél fogva a jezsuiták élvonalban harcolnak, sokszor frontközi helyzetekben, lövészárkokban, kezdettől fogva a századokon át ki voltak téve az üldöztetésnek. Az első század hódításai, a missziókban és az oktatásban elért ragyogó sikerek, világméretű terjeszkedés után jött a tragédia: évekig tartó rágalomhadjárat után, a katolikus Bourbonok és a szabadkőművesek nyomására, a rend 1773-as feloszlatása XIV. Kelemen pápa által. Az intézkedés okairól, következményeiről sokat írtak a történészek – fejti ki Szabó Ferenc SJ.

Egy bekezdést idéz a francia történész/újságíró, Jean Lacouture Jésuites (Jezsiták) című kétkötetes monográfiájából, az I. kötet utolsó fejezetéből, ahol Jézus Társasága feloszlatását tárgyalja: „Jézus Társasága kivégzése az európai katolikus monarchiák és a pápaság által a felvilágosodás századának egyik legmegrendítőbb epizódja. E történelmi tény kinyilvánítja egyszerre a felvilágosult „filozófia”-párt hatékony Európa-szintű stratégiáját és az abszolút hatalmak öngyilkos hivatását: előkészítették, siettették a nagy megpróbáltatást, amely húsz évvel később elsöpörte vagy mindörökre meggyengítette őket. A másik érthetetlen tény: 1773. július 21-én, két századdal és 33 évvel az után, hogy III. Pál pápa ünnepélyesen jóváhagyta Jézus Társaságát, egy másik pápa, XIV. Kelemen, sürgetve, hajszolva, fenyegettetve a négy nagyon keresztény uralkodó, Lisszabon, Párizs, Madrid és Nápoly királyai által, eltörölte az Ignác által alapított Társaságot.”

Figyeljük meg – hangsúlyozza Szabó Ferenc – a hangsúly a két pápán (a jóváhagyó III. Pálon és a feloszlató XIV. Kelemenen) és a nagyon keresztény uralkodókon van.

A jezsuitákat az említett országokból már előzőleg kiűzték, most a Dominus ac Redemptor kezdetű brévének engedelmeskedve az egész világon feloszlott a rend, a jezsuiták vagyonát államosították, templomaikat, intézményeiket, könyvtáraikat elkobozták, szétszórták.

Jövőre emlékezünk arra, hogy kétszáz évvel ezelőtt, 1814. augusztus 7-én VII. Pius pápa Sollicitudo Omnium Ecclesiarum kezdetű bullájával visszaállította a jezsuita rendet.

A történelem során később is a mai napig, a világ valamelyik részén sokszor üldözték, üldözik a jezsuitákat és más szerzetesrendeket is, legutóbb Kelet-Közép Európában, a kommunista diktatúra idején.

Az 1950-es magyarországi eseményekre emlékeztetve a következőket emeli ki a gondolatok szerzője, utalva Gergely Jenő Az 1950-es egyezmény és a szerzetesrendek feloszlatása Magyarországon (Vigilia, 1990) könyvére is:

1950-ben a szerzetesrendek feloszlatásáról (és az államosított katolikus iskolák helyzetéről) Rákosi Mátyás hosszú tárgyalásokat folytatott Czapik Gyula egri és Grősz József kalocsai érsekekkel, valamint más egyházi vezetőkkel (Mindszenty József bíboros koncepciós pere már lezajlott). Érdekes adalék: amikor a diktátor Rákosi minden áron ki akarta kényszeríteni az egyezményt, érvelésében hivatkozott a jezsuita rend 1773-as pápai feloszlatására is, meg a szerzetesek más országokban történt betiltására. Az ateista Rákosinak példaképül szolgáltak a keresztény uralkodók! A tárgyalások jegyzőkönyvei között találunk egy feljegyzést „a szerzetesrendek elleni mozgalomról” (Gergely 122–124), amely nyilvánvalósan a kormánybizottság, Rákosiék számára készült hivatkozási anyag, történelmi vázlat. Rákosi tehát – a történelmi példákon is okulva – jól tudta, hogy a kihalásra szánt vallás és Egyház gyengítésére fontos eszköz a katolikus iskolák államosítása és a szerzetesrendek szétszórása, kiváló szerzetesek elítélése koholt perekkel és bebörtönzéssel. Rendtársaim közül nagyon sokan megjárták a kommunisták börtöneit – fogalmaz Szabó Ferenc, utalva az Üldözött jezsuiták vallomásai című kiadványra is.

Ismeretes, hogy 1950 nyarán, amikor a háborús hisztéria tetőpontjára hágott, Rákosiék döntő lépésre szánták el magukat. 1950 folyamán – több hullámban – drasztikus módon az ÁVH irányításával internálták előbb a határsávból, majd máshonnan is a férfiszerzeteseket és apácákat. Ez is azt a célt szolgálta, hogy tárgyalóasztalhoz kényszerítsék a püspöki kart. Könyvében Gergely megjegyzi: Rákosi gyakran hivatkozott II. József intézkedéseire, aki egyes rendektől megvonta a működési engedélyt. Az 1950-ben aláírt megállapodásból következően számos fontos, az Egyház életébe mélyen vágó intézkedésre került sor, de a legfontosabb a rendek felszámolása volt.

Mindszenty József előre látta a hidegháborús fordulatot és a „népi demokratikus” hatalmat személyi diktatúrává változtató kommunista pártvezetőség szándékát, ezért váltotta fel kezdeti, tárgyalásra kész magatartását a kemény ellenállással. Gergely Jenő az említett dokumentumkötet bevezetőjében írja: „Az 1950-es megállapodáshoz vezető tárgyalások jegyzőkönyveiből kitűnik, hogy a hatalom nem kompromisszumra, modus vivendi-re, békés egymás mellett élésre törekedett, hanem győzelemre és az egyház alávetésére, soha nem látott ’államegyháziság’ létrehozására tört”.

„A katolikus egyház élén 1945 őszétől olyan főpap állt Mindszenty József esztergomi érsek, bíboros hercegprímás személyében, aki karizmatikus ihletésű következetes szilárdsággal, és nem a praktikum kínálta politikai kompromisszumokkal akarta védeni és érvényesíteni az egyház addigi pozícióit, jogainak és intézményeinek állagát és épségét” – idézi ismét a történész Gergely Jenőt Szabó Ferenc.

1948-ban „a Rákosi által meghatározott menetrend szerint útszéli hangvételű propaganda kampányt indítottak Mindszenty ellen”. A Kominform átal összehangoltan „folyt a hadjárat az imperializmus eszközének minősített egyház ellen. Így Varsótól Prágán és Budapesten át Zágrábig nagyjából azonos vádakkal folyó koncepciós perek alkalmazásával távolították el a megegyezés akadályainak megtett főpapokat (míg a ’kisebbekkel’ szemben inkább az internálást alkalmazták). A hatalom úgy vélte, hogy a katolikus egyház együttműködése adminisztratív eszközökkel kényszeríthető ki. Ennek legsúlyosabb megnyilvánulása volt Mindszenty József bíboros 1948. december 26-i letartóztatása.”(…) „A szégyenletes koncepciós perrel eltávolították az egyház éléről az új hatalom legkeményebb ellenfelét, de ez az eljárás a kibontakozást nem segítette elő, hanem fokozta a félelem légkörét, s növelte az egyháziak és a hívők passzív rezisztenciáját.”

Vatikáni Rádió/Magyar Kurír