Jézus a Messiás – Erdő Péter szentmisét mutatott be a budapesti Szent Rókus-kápolnában

A főpásztor ünnepi szentbeszédét teljes terjedelmében közöljük.

Különös öröm számomra, hogy ma itt, a Szent Rókus-plébániatemplomban mutathatom be a szentmisét. Szent Rókus pártfogását kérték városunk lakói a nagy járványok idején. 1711-ben a kuruc háborúkat követő pestisjárvány miatt a városfalon kívül járványkórházat létesítettek. Mellé kápolna épült, melyet még abban az évben Szent Rókus tiszteletére szenteltek. 1739-ben újabb pestisjárvány következett. Ebből az alkalomból a kápolnát átépítették, jelentősen bővítették. Kórház és kápolna összetartozott. Jól hitték a régiek, hogy egyszerre kell megtennünk mindent, amire az emberi tudás, a szakértelem és a segítő szeretet képes, és ugyanakkor kérnünk kell a gondviselő Isten irgalmát és segítségét is közvetlen könyörgésekkel, de úgy is, hogy üdvözült testvéreinknek, a szenteknek a közbenjárásáért folyamodunk.

Amikor a II. világháború alatt a kápolnát bombatalálat pusztította el, a kórház megmenekült. Ezért mondta az akkori plébános, Molnár Frigyes, aki kiváló gyóntató és Édesanyám családjának jó barátja volt:

„Szent Rókus feláldozta kápolnáját, de megvédte a kórház minden lakóját.”

Ennek a kápolnának az üzenete ma is időszerű. A megújuló járványveszély idején minden igyekezetünkkel dolgozzunk a betegség elhárításán, de imádkozzunk is, kérjük, hogy Isten szabadítsa meg ettől a csapástól városunkat, népünket és az emberiséget.

Péter vallomását és a „Távozz tőlem, sátán” felkiáltást Jézus ajkáról Péternek címezve a mai evangéliumi szakaszban egymás mellett találjuk. Központi része ez az evangélium történetének. Arról van benne szó ugyanis, hogy kicsoda Jézus Krisztus. Jézus korában népének vallása nem volt még olyan normatív szabályokban összefogott egységes egész, mint később, a II. század nagy krízise után. A vallási tanítók hosszas munkájának eredményeként fejlődött szabályokban összefoglalt vallássá.

Háromféleképpen is meg lehetett ragadni azt a hagyományt, ami a népi és vallási közösséget alkotta. Voltak, akik ebben az összetett hagyományban a hangsúlyt a kultuszra, az áldozatra és a templomra helyezték, akik szerint ez volt a legszentebb, és emellett még a törvény betűjét és a messiási várakozásokat is második sorba kellett állítani. Volt egy másik irányzat, fel lehetett fogni úgy is ezt az örökséget, hogy a törvényt, az életszabályt tették benne a központi helyre: a farizeusok és írástudók munkája és élete, vallásossága volt ez. Jézus vitatkozott velük. És fel lehetett fogni úgy is ezt a vallási hagyományt, hogy szent a templom, szent az Írás, de a lényeg mégis az eljövendő Messiás személye, aki Izrael küldetését összefoglalja és beteljesíti.

De hogyan várták a Messiást Jézus korában? Várták őt politikai szabadítóként és királyként. A Holt-tengeri tekercsekből egy olyan közösség képe is kirajzolódik előttünk, amely kettős Messiást várt. Várta az „ároni” Messiást, az igazi főpapot, aki majd a tiszta kultuszt adja meg az Istennek, akit úgy is hívtak, hogy az igazságosság tanítója, mert őbenne majd egyesül a törvényes áldozat és a helyes szentírás-magyarázat, a szentírás igazi értelmének a megvilágítása. De ugyanakkor vártak egy királyi Messiást is, akit Izrael Messiásának és Megváltójának, meg Dávid fiának is neveztek. Kettős Messiást vártak tehát. Sokféle volt az elgondolás Jézus korában.

Ha odafigyelünk, azt látjuk, Jézus mindenkitől különböző módon értelmezi magát. Mert egyrészt elutasítja a főpapokat, az írástudókat, az ő várakozásukat és gondolkodásukat itt, ebben a szakaszban is, hiszen megjövendöli, hogy majd elvetik és megölik őt egyrészt a főpapok, akiknek a kultusz a legfontosabb, másrészt az írástudók, akiknek az Írás betűje és a hozzárakódott hagyomány a lényeg.

De elmondja azt is, hogy akik királynak várják a Messiást, azoknak sem fog ő megfelelni. Péter ugyan megvallja, hogy a tanítványok legalább felismerték és elfogadták benne a Messiást. Nem úgy, mint a többi ember, akik hol Keresztelő Jánosnak, hol Illésnek, esetleg más prófétának vagy előfutárnak tartották Jézust. A tanítványok viszont valóban ki merik mondani, hogy ő a Messiás. Jézusnak nevelnie kell őket, hogy megértsék: nem valamelyik várakozásnak a sémájába fog beleilleni. Másmilyen Messiás lesz, mint amilyet a közvélemény szeretne, mint amire számít. Ezért hozza fel Jézus a messiási vallomás után a szenvedésnek, a megöletésnek a motívumát. Aztán lassan majd megvilágosul az Egyházban, talán majd az emmauszi úton, amikor a Feltámadott feltárja a két csüggedt tanítványnak az Írások értelmét, hogy ezt kellett elszenvednie a Messiásnak.

A tanítványok megértik, hogy benne volt az isteni ígéretben és az Ószövetség útmutatásában is ennek a szenvedő Messiásnak az alakja. Jézus a saját kortársaitól teljesen függetlenül mondja meg, hogy kicsoda ő, és nekünk nem marad más, mint tanulni Tőle, ezt megtanulni, így elfogadni, és eszerint építeni a magunk életét. Ha azt mondjuk, hogy elfogadtuk őt, hogy mi is a tanítványai közé tartozunk, akkor nem a saját önkényes elképzelésünk szerint kell járni azon az úton, amiről úgy hisszük, hogy az Övé. Hanem csöndben kell lennünk, és Rá kell figyelnünk. Újra és újra meg kell látnunk, hogy valóban mi az Ő útja. Hogy mit is akar tőlünk. Lehet, hogy ez nem lesz olyan tetszetős, mint amilyet szerettünk volna, lehet, hogy nehezebb is lesz, de ha biztosan megérezzük, hogy az Övé, akkor örömmel fogunk tudni ragaszkodni hozzá.

Ezt a tisztánlátást és erőt kérjük a magunk számára a mai szentmisében.
Ámen!

Forrás: Esztergom-budapest Főegyházmegye Facebook-oldala

Fotó: Bielik István

Magyar Kurír