Josef Ernst: Máté evangéliuma – Egy teológus portréja

A szerző kiemeli: Máténál természetesen még nem beszélhetünk a későbbi dogmák értelmében Jézus lényegét érintő elképzelésekről – isteni és emberi természet Krisztus egyetlen személyében –, de az Isten Fia kifejezés Máté számára Jézus földi tevékenysége idején – és nem csak húsvét után – „már az az Isten Fia, aki részesül az isteni lényegben.” Jó példa erre Jézus megkísértése a sátán által (4,3–10), az ún. örömujjongás (11,25–27), és az a jelenet, amikor Jézust kigúnyolják a keresztje alatt elhaladó emberek (27,39–43).

Máté alapkoncepciója szerint a zsidó messiási remények beteljesedtek Jézusban, a Messiásban. A Jézus által végbevitt gyógyítások és csodák úgy mutatják be őt, mint az elérkezett Messiást, Dávid Fiát, Isten szolgáját, akit az emberek vártak. Máté számára Jézus az irgalmas Üdvözítő is, a felmagasztalt Úr, aki magára veszi az emberek szenvedéseit és hordozza betegségeiket.

A német teológus szerint Máté egyházi evangéliumot is írt, értelmezésében az Egyház „mint Jézus által felépített épület… valami új. Ahogyan Jézus – mint az ószövetségi ígéretek beteljesítője – új kezdetet hozott létre szóban és tettben történő felszabadító cselekvésében, így az általa alapított Egyház is.” Ezt az Egyházat pedig Jézus azzal az ígérettel bocsátja útra, hogy az alvilág kapui, azaz a halál hatalma sem fogja legyőzni (16,18). Vagyis az Egyház nem tűnik el, amíg a világ fennáll. „És az Egyháznak ez a múlhatatlansága és elpusztíthatatlansága, ahogy az ígéret egyes szavainak logikus összefüggéséből adódik, azon alapszik, hogy Simon Péter a fundamentuma” – írja Josef Ernst.

Részletesen elemzi a szerző Máté evangéliumának azt a részét, amikor Jézus, megáldva a gyermekeket, azt mondja tanítványainak: „Aki tehát kicsinnyé lesz, mint ez a gyermek, az lesz a legnagyobb a mennyek országában” (18,1–5). Josef Ernst szerint így lesz az örömhírből figyelmeztetés: „aki Isten előtt olyan kicsi, mint egy gyermek, az nem lehet nagy az Egyházban. Az igazi nagyság sokkal inkább a testvérek szolgálatában rejlik – így követeli meg Isten közösségének rendje.” Ugyanígy alapvető viszony a testvériség – „Ti pedig mind testvérek vagytok” (23,8) –, amely az Egyház és a közösség minden tagjára vonatkozik, de ez nem jelent felszínes, mindenkivel bizalmaskodó testvériséget, hanem „a tanítványságban rejlik a közösség minden tagjára vonatkozó testvériség alapja, amely csak Jézust ismeri el Mesternek és Tanítónak. Istennel, az Atyával szemben viszont a gyermekségben nyilvánul meg.”

A bosszú, illetve a megbocsátás témáját érintve a könyv szerzője szembeállítja egymással az ószövetségi Lámek bosszúdalát – „Leütöttem egy embert sebemért, egy ifjút sebhelyemért. Ha Káint hétszer bosszulják meg, Lámeket hetvenhétszer” (Ter 4,23–24) – és Jézus válaszát Péter kérdésére, hogy hányszor kell megbocsátanunk az ellenünk vétkezőknek: „Nem azt mondom, hogy hétszer, hanem hogy hetvenszer hétszer” (18,21–22). Itt a bosszú rendjével szembeni egyértelmű és határozott ellenszegülésről van szó, „Jézus igéje oly fontos kijelentés Máté testvéri közössége számára, melyet senki nem hagyhat figyelmen kívül. A világban jelenlevő határtalan rosszat a határtalan jóval kell legyőzni.”

A búza közé keveredett konkolyról szóló példabeszédet illetően (13,24–30) Josef Ernst hangsúlyozza, hogy az egész emberiségről van szó, s a jó és a rossz összekeveredése a mikroközösségekben is érvényesül, így Máté evangélista keresztény közösségében is voltak jók és rosszak, akik egymás mellett és egymással éltek. „Az elővételezett ítélet miatti elhamarkodott szétválasztás több kárt okoz. Akinek az Egyházban szava van – és itt nincs szó hivatalviselőkről! –, annak türelmesnek kell lennie, és be kell látnia a saját határait… Jézus Krisztus egyházában is megtalálhatók azok az emberek, akik gonoszat cselekszenek, akik tehát Isten és Krisztus parancsait tudatosan megszegik. És ezzel más keresztényeket megbotránkoztatnak, s előidézik náluk a hit krízisét és az Úrtól való elpártolást.” Az Egyház Máténál nem szentek közössége, hanem „tarka társaság”, ám az elhajlókkal szemben is toleránsnak és türelmesnek kell lennünk, az ítélet ugyanis egyedül Isten dolga.

A hegyi beszédet (5–7) elemezve Josef Ernst tényként szögezi le, hogy teológiailag a mindenkire kiterjedő szeretet parancsa határozza meg, melyben a nagyobb igazság és a tökéletesség útja példamutatóan fejeződik ki. Az ellenségszeretet pedig a központi téma és a döntő pont Jézus etikai utasításaiban. Ennek alapvető újdonsága, ahogy arra a szerző rámutat, hogy Jézus igehirdetésének tárgyszerű és tematikus központja Isten mennyei birodalma. „Ha Isten megalapítja az ő országát, akkor ott azok a törvények érvényesek, amelyek Jézus magatartásában kifejeződnek minden ember irányában, a jók és bűnösök iránt, a gazdagok és szegények iránt, a jóakaratúak és kínzóik iránt is. Isten szeretete az istenellenes világ irányában visszatükröződik Jézus tanítványainak az ellenségeik iránti szeretetében.” A döntő, továbbvezető szempont pedig, „ha értelmességére kérdezünk az értelmetlenségben”, akkor az Isten gondolkodására való utalás: „Ti pedig legyetek tökéletesek, mint ahogy a ti mennyei Atyátok tökéletes” (5,48). A könyv szerzője azonban óv bennünket e tekintetben a hazug álszentségtől, hangsúlyozva, hogy az ellenségszeretet a vasárnapi prédikációk állandó elvárásaihoz tartozik ugyan, szavakban semmi gond ennek kimondásával, a nehézségek akkor kezdődnek, amikor a gyakorlatban is alkalmaznunk kell ezt, s bizony száz esetből kilencvenkilencszer elbukunk. S bár Istennél semmi sem lehetetlen, „Mi magunk azonban nem tehetünk úgy, mintha az ellenségszeretet a világ legtermészetesebb dolga lenne.” Amit tehetünk, hogy tisztelettel figyelünk és hallgatunk az Úr szavára, s akkor „éltethet minket az a remény és bizalom,”, hogy egyszer majd az éles helyzetekben is képesek leszünk szeretni ellenségeinket, az ellenünk vétkezőket.

Josef Ernst szerint Máté evangélista személyisége a keresztény tanító vonásait hordozza, „aki elbizonytalanodott közösségének nagy koncepciójú beszédekben és tanításokban ad kinyilatkoztatást és utasítást. Máté felszólítja közösségének keresztényeit, hogy gondolják át a múltjukat, hogy képesek legyenek megérteni a jelent, s kézbe venni a jövőt.” Ezzel pedig hiteles példát mutat a mai Egyház lelkipásztorainak, tanítóinak is (Kairosz Kiadó, 2012.)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír