JÚNIUS 13.: ÚRNAPJA „C”-ÉV

Az ünnep helye a liturgikus évben a Szentháromság vasárnapja utáni csütörtök. Azonban a püspöki konferenciák megkapták a lehetőséget, hogy lelkipásztori szempontok miatt áthelyezhették az utána való vasárnapra. Nálunk is ez történt.
A 12. században nagyon elterjedt Berengar, Tours-i kanonok (+1088) tévtanítása az eucharisztiáról. Tagadta Krisztus jelenlétét, és csak jelképes jelenlétet vallott. Bár többször letette az igaz hitvallást, de minden alkalommal visszavonta. Ebben a légkörben nagy jelentősége volt annak a magán-kinyilatkoztatásnak, amelyben Szent Julianna, Ágoston-rendi apáca részesült. Az Üdvözítő azt a szándékát közölte vele, hogy Szentháromság vasárnapját követő csütörtökön külön ünnepe legyen Krisztus Testének és Vérének. Õ ezt 21 év múlva mondta el lelkiatyjának, és csak 37 év múlva, 1246-ban ünnepelték meg először Úrnapját Lüttich városában.
IV. Orbán pápa (1261-64) csak akkor rendelte el az ünnepet, amikor 1264. nyarán tudomására jutott, hogy Bolsenában egy pap kezében átváltoztatáskor a Szentostya vérezni kezdett. A szomszédos Orvietóban tartózkodó pápának megmutatták a véres korporálét, és ekkor elrendelte az ünnepet. Hirtelen bekövetkezett halála miatt azonban a végleges rendelkezés csak 1312-ben született meg. Ebben a lelkileg és szellemileg is nehéz században hihetetlen erőforrást jelentett az eucharisztia ezen kiemelkedő ünnepe. Az ünnephez később kapcsolódott a körmenet is. Először csak kehelyben, illetve áldoztatókehelyben viszik az Oltáriszentséget, később már szentségtartót készítenek különleges díszítésekkel. A barokk korban indultak fejlődésnek a körmenetek, amelyek megmaradtak mind a mai napig. Az Oltáriszentséget rendszerint a miséző pap, vagy püspök vitte díszes baldachin alatt. Az utcák díszítése is az ünnepléshez tartozott. Szebbnél szebb virágszőnyegeket készítettek, és négy oltárnál álltak meg útközben, ahol egy-egy evangéliumi részletet olvasott fel a pap, majd áldást adott, utána folytatódott a körmenet. Ennek rendjét a Rituale tartalmazta, amely mind a mai napig érvényben van.
Az ünnep kezdőéneke is az eucharisztiára utal, amelyet a 80. zsoltárból idéz az egyház: A gabona javával táplálta őket az Úr, és jóllakatta mézzel a sziklából. Az olvasmány a királyok fölött győzelmet arató Ábrahám és Sálem királyának, Melkizedeknek találkozóját mondja el (Ter 14,18-20). Melkizedek az igaz Isten papja megáldja Ábrahámot: Áldott legyen Ábrahám a magasságbeli Isten előtt. És áldott legyen az Isten, aki kezébe adta ellenségeit. Ábrahám elismeri az áldást azzal, hogy tizedet ad mindenből. A válaszos zsoltárt a 109. zsoltár, amely már túlmutat a Messiás király felé, aki minden hatalom birtokosa lesz.
A szentlecke az Eukarisztia alapításáról szól. A legelső szövegtanú, amely megörökíti az utolsó vacsorán történteket úgy, hogy ebből már nyilvánvaló az ősegyház ünneplő gyakorlata is (1Kor 11,23-26).
Az ünnephez – bár nem kötelező – hozzá tartozik a szekvencia, amely a mise szövegeivel együtt Aquinói Szent Tamás (+1274) csodás alkotása. Az Eukarisztia csodás titkáról szól az ünnepi ének. Bár utal az utolsó vacsora eseményére, de végig – mondhatjuk – az Eukarisztia magasztalásáról szól. A manna a választott nép számára eledel volt a pusztai vándorlás során. Így ez a Kenyér „vándorutunk erőssége”. Az evangélium pedig az egyik kenyérszaporítás (Lk 9,11b-17) elbeszélése.
A mise könyörgése az eucharisztia és a megváltás kapcsolatáról szól. Itt hagyta Urunk ajándékként e csodálatos Szentséget, amely Urunk szenvedésére emlékeztet. De az emlékezésnél többet jelent, mert általa a megváltás gyümölcseiben részesülünk. A felajánló könyörgésben a béke és az egység ajándékáért könyörgünk, mert az Eukarisztia képes mindkettőt biztosítani számunkra. Az áldozás utáni könyörgés pedig előre mutat az örök élet felé. Nem véletlenül valljuk az Eucharisztiát az örök élet kenyerének.
Erre az ünnepre két prefációból választhat a miséző. Az első a legrégibb szakramentáriumokból való karácsonyi prefáció. Még az V. Pius pápa féle Misekönyv is Úrnapjára a karácsonyi prefációt használta, a VI. Pál pápa féle misekönyvben azonban külön, az Oltáriszentségről szóló prefációként szerepel. A címe: az Eukarisztia Krisztus áldozata és szentsége. A második prefáció az eucharisztia gyümölcseiről szól: táplál, megszentel, szeretetben összekapcsol, kegyelemmel tölt el. Ez a prefáció teljesen új alkotás.
Az ünnepi szentmise után következik a körmenet. Számunkra elsősorban az örök élet felé zarándoklásra hívja fel figyelmünket. Ezen a zarándokúton kísérőnk Urunk, aki még ezzel is tanítja híveit. De egyben tanúságtétel Urunk Jézus Krisztus mellett. A közömbössé és ellenségessé vált világunkban számos helyen elmaradt, de mintha a hívek ismét megéreznék ennek jelentőségét. Budapesten több templom között tartják, de a hírek szerint Hollandiában is újból elkezdik. Rómában II. János Pál pápa újította fel.
Oltáriszentséget köszöntő énekkel indul a körmenet. Hagyomány szerint négy oltárnál áll meg a menet, ahol egy-egy evangéliumot énekel a pap. Az első állomásnál Krisztus jelenlétét valljuk meg az eucharisztiában. A második állomás tanúságot tesz arról, hogy a mise áldozat, ahol jelenvalóvá lesz Urunk örökérvényű, egyetlen áldozata. A harmadik felhívja figyelmünket az örök élet kenyerére, amely lelkünk tápláléka. A negyediknél elmélkedhetünk arról, hogy az Eukarisztia életünk vigasztalása. A liturgia ünneplésére válaszunk a hálaadás éneke, a Te Deum lehet. Köszönet, hála az elnyert ajándékokért, amelyekre jobban oda kell figyelni.
Lelkünkben sokáig csengjen vissza és újítson meg az ünnep sok szépsége, meggyőződéssel vegyünk részt rajta. Visszhangozza lelkünk több mint hat évtizeddel ezelőtt tartott budapesti Eucharisztikus Világkongresszus himnuszát: Győzelemről énekeljen napkelet és napnyugat. Ámen. Verbényi István/MK