A Katolikus Egyház Katekizmusa – P. Dariusz Kowalczyk SJ sorozata

Márk evangéliumának utolsó előtti mondata így szól: „Az Úr Jézus, miután szavait befejezte, fölment a mennybe és az Isten jobbján foglalt helyet” (16,19). Urunk mennybemenetele, amint azt a katekizmus elmagyarázza, azt a lépést jelenti, amely a feltámadt Krisztus dicsőségéből az Atya jobbjára felment Krisztus dicsőségéhez vezet (600). Mondhatjuk tehát, hogy Urunk mennybemenetele Jézus földi életének utolsó epizódja, amely azonban a mi idővonalunkon túl teljesedik be – ugyanis az Atya örökkévalóságába vezet el.

Urunk mennybemenetele kapcsolódik a Fiú mennyből való alászállásához. „Senki sem emelkedett föl a mennybe, csak az, aki alászállott a mennyből: az Emberfia (aki a mennyben van). (Jn 3,13) Mi a jelentősége ennek a mozgásnak: a mennyből és a mennybe? A Szentháromság második Személye miért száll alá, miért alázza meg önmagát, és utána miért tér vissza a dicsőségbe, amelyet öröktől fogva élvez? Meg kell jegyeznünk, hogy ebben a mozgásban az isteni végérvényesen egyesül az emberivel – a Fiú nem egyedül tér vissza az Atyához, hanem a saját emberségével. Jézus, a valóságos Isten, nem szűnik meg valóságos embernek lenni. Továbbra is megtestesült állapotban marad – a megdicsőült emberi természettel.

A katekizmus elmagyarázza: „A saját természetére hagyatkozva, az emberiség nem képes fölmenni ’az atyai házba’…Csak Krisztus volt képes megnyitni az ember számára ezt a fölfelé vezető utat..” (661).

Jézus Krisztus megelőz tehát bennünket az Atya dicsőséges országában (vö. 666).

Az a kifejezés, hogy „az Atya jobbján ül”, annyit jelent, hogy a Fiú tökéletesen egyenlő az Atyával istenségében, ugyanazt az egyetlen istenséget alkotják. A Fiú – mint valóságos Isten, és mint valóságos ember – egyedüli közvetítőként közbenjár értünk . Remélhetjük tehát, hogy „egy napon majd örökre vele leszünk” (666).

Vatikáni Rádió/Magyar Kurír