Könyvajánló: Dokumentumok Grősz József kalocsai érsek hagyatékából 1956–1957

A kötethez írt terjedelmes tanulmányában Kálmán Peregrin OFM teljes tárgyilagosságra törekszik a kalocsai érsek tevékenységének megítélésében, árnyalja a róla kialakult képet. Emlékeztet rá, hogy a korábban megjelent tanulmányok Grősz József személyiségének negatívumaként róják fel, hogy 1956-ban, még a forradalom előtt nem tett határozottabb lépéseket a perében elítéltek ügyében, s erre csak 1957. március 28-án kerített sort. Ám ezt az állítást több ponton módosítják a Grősz-hagyaték dokumentumai. Az érsek a civil elítéltek érdekében valóban nem lépett fel, azonban a bebörtönzött vagy házi őrizetben tartott püspökök és más egyházi személyek szabadságáért az első püspökkari konferencia óta folyamatosan közbenjárt, és 1956 októberére összeállított egy listát is, amely a börtönbüntetésüket töltő személyek nevét tartalmazza. Ez a lista azonban néhány héten belül érvényét vesztette, mert a forradalom alatt valamennyien kiszabadultak.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc napjaiban, egészen pontosan október 25-én Grősz József békére intő buzdítást adott ki, majd rábírta Mindszenty József bíboros hercegprímást, hogy híres rádiószózatában ne mondja semmisnek az állam és az egyház közötti 1950-es egyezményt, különben egy esetleges visszarendeződés következtében még azt a keveset is elveszítené az egyház, amije korábban megmaradt. A forradalom erőszakos leverése utáni első katolikus megnyilatkozás Grősz Józseftől származik: 1956. november 9-én szólt a nemzethez, de a hírközlő szervek ezt a nyilatkozatot nem adták le. A kalocsai érsek ebben a helyzetben ismét a saját útjára lépett, nem támadta, hanem tudomásul vette a szovjet csapatok jelenlétét, sőt bizalmáról biztosította a Kádár-rendszert is. Kálmán Peregrin OFM rámutat: ez a bizalom ma már illúziónak mondható, de akkor Grősz érsek nem feltételezte, hogy az új diktatúra vezetői véres megtorlással kezdik uralmukat, hiszen első nyilatkozataik nem ebbe az irányba mutattak.

A ferences egyháztörténész tanulmányában kiemeli, hogy a katolikus egyházzal szemben nem kezdődött meg azonnal a leszámolás. A forradalom napjaiban ugyanis a püspöki konferencia nem vett részt közvetlenül a politikai eseményekben, Kádárék hatalomra jutása után pedig nem adott ki rendszerellenes nyilatkozatokat. Ezért az egyházzal való leszámolás még váratott magára, előbb a társadalom még nyíltan lázadó csoportjait gyilkolták le, zárták börtönbe. Kálmán Peregrin megállapítja: „… a kommunizmusnak az adott pillanatban nem a vallással vagy az egyház létével volt igazán problémája, hanem azzal, hogy a katolikus egyház nem szolgálta ki, nem támogatta, sőt: létével megkérdőjelezte a rendszer fennállását. Kádárék észlelték, hogy az egyház nem vállalja a szolgálóleány szerepét a rendszer gépezetében, ezért kezdték meg újbóli üldözését, a ’munkára fogást’. A megtorlás egyben az ÁEH tekintélyének helyreállítását és új klientúrájának kiépítését is jelentette, amit a hivatal forradalom alatti összeomlása tett szükségessé.”

A hatalom birtokosai 1957 januárjában jelölték ki az új egyházpolitika irányát. Ennek része volt az egyházügyi megbízottak visszatérése és a megfélemlítések alkalmazása, amelybe beletartozott papi személyek meggyilkolása – így halt vértanúhalált Grősz József tószegi gyóntatója, Kenyeres Lajos, majd Brenner János és Kováts Ferenc –, és a megfélemlítésből alkalmazott börtönbüntetés. A diktatórikus eszközök közé tarozott a hitoktatás akadályoztatása is. Kálmán Peregrin OFM a dokumentumok alapján tényként állapítja meg, hogy a kialakult helyzetben Grősz József kompromisszumra törekedett, aminek célja nem a megalkuvás, hanem az állami támadások visszaverése volt. Ez mutatkozott meg többek között a békepapok ügyében. Egyrészt közölte, hogy azok a papok (Horváth Richárd, Halász György), akik a vatikáni rendelkezéssel szembeszegültek, nem nevezhetők ki semmilyen hivatalra, mert tettükkel a Szentszéknek fenntartott kiközösítés alá esnek. Másrészt az időhúzásra is épített, arra hivatkozva, hogy Horváth Richárd ügye már a Vatikánban van, illetve azt hangsúlyozta, hogy a pápai döntés ellen a püspöki kar nem fellebbezhet. Ugyanakkor 1957 márciusára sikerült elérnie, hogy a dekrétumokban megnevezettek közül szinte valamennyien elfogadták a vatikáni rendelkezést, azok viszont, akik ezt nem írták alá, magát a kalocsai érseket támadták az állam ellenében. A püspöki kar elnöke kész volt minden olyan esetben engedni, ahol esélyt látott arra, hogy kompromisszummal pozitív irányba mozdíthat el egy ügyet. Ám abba is beleegyezett, hogy lojalitása bizonyítékaként a dekrétumokban nem szereplő, korábban elhelyezett békepapokat jobb pozícióba juttassa.

A dokumentumokból azonban az is egyértelműen kiviláglik, hogy az idő múlásával Grősz Józsefet minden irányból támadták, így „mozgástere… teljesen leszűkült, s tettei csak arra irányulhattak, hogy visszaverje vagy tompítsa a támadásokat. A békepapok hátba támadták, az állam egyre erőteljesebb politikai nyilatkozatokat követelt tőle. A Szentszék rendelkezéseinek végrehajtása pedig beindította a diktatúra erőszakszervezetét” – írja Kálmán Peregrin, egyúttal felhívja a figyelmet: Lengyelországban a második évezred prímásának nevezett Stefan Wyszynski bíboros az állammal való megegyezés kapcsán hasonlóképpen a Vatikántól eltérő álláspontot képviselt, és igyekezett úgy értelmezni a szentszéki döntéseket, hogy azok végrehajtása ne nehezítse tovább az egyház életét. Grősz József helyzetét pedig jól jellemzik következő sorai: „Most mit tegyek? Közöljem-e a dekrétumot végrehajtás végett a püspöki karral? Én nem félek, én már sok évet a köztársaság börtönében töltöttem, kész vagyok oda visszatérni. Azonban olyan kárt, amit a dekrétum végrehajtása az egyházra nézve okoz, nem vállalhatok. Most mit tegyek?”

A ferences szerzetes a Grősz-hagyaték dokumentumai alapján megállapítja, hogy az 1956-57-es esztendő fordulópont volt a Magyar Katolikus Egyház és az állampárti szocialista rendszer viszonyában. Egyházellenes volt a Rákosi- és a Kádár-rendszer is, „… az 1950-es évek egyházüldözését egy időben együtt irányították. Kádár azonban tanult Rákosi hibájából. Belátta, nem érdemes véres eszközöket alkalmazni, mert az egyház attól nem roppan össze, van annyira erős, hogy nem lehet kiirtani, a terror csak a részterületekre hat. Felismerte, hogy az adminisztratív intézkedések sokkal többet ártanak, mert azokkal az egyházi élet nagyobb egységeit lehet lefegyverezni. A rendeleti úton megvalósuló egyházüldözésben ugyanis nem tényleges vértanúk, hanem lassan elvérző áldozatok, kollaboránsok vagy annak látszó emberek szerepelnek, ami az egyház és a társadalom lelkiismeretét egyaránt tompítja. A rezsim ezt a folyamatot a püspöki kartól kikövetelt politikai nyilatkozatokkal próbálta hitelesíteni, a békepapi mozgalom igényeinek kiszolgálását pedig reprezentálni.” A püspöki karnak pedig „úgy kellett végrehajtania a vatikáni döntéseket, hogy ezzel ne provokálja az államhatalmat, a fennálló rendszer törvényeit pedig ki kellett cseleznie, hogy megőrizze a magyar egyház Róma-hűségét. Mindeközben a püspökök nem ismerték sem az állam, sem a Szentszék terveit, nem tudhatták, mi lesz a következő lépés, így kiszolgáltatottai lettek az aktuális folyamatok nyomásának.”

Tanulmányában Kálmán Peregrin arra is rámutat, hogy az ötvenes években a püspöki karnak két meghatározó irányvonala volt: az egyik a hercegprímás, Mindszenty József lelkipásztori indíttatású, egységesen katolikus társadalmi környezetét jellemző gondolkodásmód, a másik pedig az egri érsek, Czapik Gyula köré csoportosuló, polarizáltabb vallási közegből érkező, diplomáciai tapasztalatokkal is rendelkező főpapok szemléletvilága. A ferences egyháztörténész fölteszi a kérdést: e két irányvonal közül vajon melyik jellemezte Grősz József érseket, mint az ország második főpapját? Értékelése szerint „Grősz ténylegesen nem csatlakozott egyik csoportosuláshoz sem, hanem mindig maga elé engedte az erősebb személyiségeket… kint volt a harcmezőn, miként Mindszenty, de neki már csak a védekező háború jutott, ahonnan visszaszorították a templomkapuhoz, oda, ahonnan Czapik Gyula nyerni akart. A két főpap különbözőségét talán Beresztóczy Miklós megállapítása érzékelteti a legjobban: Czapik magyarázta a helyzetet, Grősz visszavonult, ha Róma szólt.”

A dokumentumok szerint a kalocsai érsek tökéletesen tisztában volt az egyház beszorított helyzetével. 1957. januárjában keltezett egyik levelében pl. így fogalmazott: „Tudomásul kell venni, hogy még nem vagyunk szabadok. A kormánynak módja van bárkit, aki neki kellemetlen, internálni. És módja van mindazt, amit eddig megadott vagy engedélyezett (hitoktatás) visszavonni.”  Egy hozzá intézett kérelmező levélre – Hajdók János hétgyermekes főiskolai tanár disszidálása ügyében – pedig így reagált: „A statárium, az internálási rendelet, az ellenforradalom vádja a karhatalom és a szovjet tankok kivonulása minden kis megmozdulásra, a gyülekezési tilalom, a börtönből való szabadulások felülvizsgálata, a gyorsított bírói eljárás egyre több embert tölt el félelemmel. Ilyen körülmények között a mi szavunk semmit sem ér, csak kellemetlenséget szerzünk vele magunknak…” Ám bármennyire is kompromisszumkész volt a totalitárius hatalommal szemben Grősz József, Rómához való hűsége rendíthetetlen volt. Ezt bizonyítja többek között Horváth János ÁEH-elnök egyik, ultimátumszerű követelésére írott válasza: „Ne kívánják tőlünk, a római katolikus egyház főpásztoraitól, hogy Rómával szembeforduljunk, mert az nyílt egyházszakadás volna. Akkor inkább a börtönt választjuk.”

Elolvasva a vaskos, csaknem 700 oldalas dokumentumkötetet, egyetérthetünk az előszót író Bábel Balázs Kalocsa-kecskeméti érsek soraival: „Kitűnik e levelekből, főként Grősz József válaszaiból, hogy milyen nehezen lehetett kormányozni az Egyházat a békepapi mozgalom Szküllája és a diktatórikus politikai hatalom Kharübdisze között. Ma már könnyen ítélkezünk, de erre az időszakra is áll, amit a XVII. században Bethlen János erdélyi kancellár mondott: ’Mi is tudtuk volna, mit kellene tennünk, de cselekedtük azt, ami lehetséges volt’.” (Szent István Társulat – Hamvas Béla Kultúrakutató Intézet, 2011.)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír