Kölcsöntesó a nagycsaládban – Anyák napi találkozás

Ági az anyaság széles spektrumát és megannyi árnyalatát átélte már, noha még krisztusi korba sem lépett. Anyák napja alkalmából az ő történetét osztjuk meg az olvasókkal.

Ági egy szalagavatón találkozott a leendő férjével, 2016 áprilisában házasodtak össze. Mindketten hatgyermekes családból jönnek, így nem csoda, hogy sok gyermekkel képzelték el a közös életüket. Ági szeret kicsikkel foglalkozni, óvónő lett. Egy évet dolgozott a szakmájában, mielőtt a gyerekeik megszülettek volna.  

Fájdalmasan alakult az első várandósság, a magzatot félidős nagy babaként elveszítették. Férjével együtt mentek át a váratlan tragédián. Áginak azóta is sokszor eszébe jut ez a baba. Amikor a következő gyermekét hordta a szíve alatt, félidőig nagyon izgult, hogy minden rendben legyen. „Könnyű dolgunk volt vele, jó baba volt. Császármetszéssel született, a szívhangja miatt azonnal cselekedni kellett. Elaltattak a műtéthez, emlékszem, mennyire rosszul voltam utána. Másfél évvel később a kislányunkat szintén császárral szültem. A harmadik babával december 25-ére voltam kiírva. Szerettem volna esélyt adni annak, hogy természetes úton jöhessen világra, de nem ragaszkodtam hozzá mindenáron” – emlékszik vissza Ági. Nagyon kevés orvos vállalja, hogy két császármetszés után a kismama természetes úton szüljön. Főleg karácsonykor. Ági sok nőgyógyászt végigtelefonált. Az orvosok elutasították, mondván, hogy akkor szabadságon lesznek, nem vállalják. Volt azonban még egy orvos a lista végén. Férje bátorította Ágit, hogy őt még hívja fel. Nem volt hiába, készségesen vállalta a szülés kísérését. A kisfiú így természetes úton jött a világra, de nem sírt fel, a születése után elvitték. Ági a negyedik gyermekével élte át először, hogy milyen érzés, amikor az újszülött babát azonnal odaadják neki.

Bár mindig sok gyereket szerettek volna, Ági mostanában már érzi a fizikai határait. „A negyedik gyerekünk hamarosan hároméves lesz, most először fordult elő velem, hogy nem szoptattam és nem is vártam babát.

Az anyaság betölti az életemet, úgy érzem, ezt most kell kiélveznem. Látom, milyen nagyok lettek már, milyen hamar elrepülnek ezek az évek.

Igazából csak a felszínen tudok háborogni, ha például nem jutok el valahová a gyerekek miatt. Szívesen vagyok itthon, szeretem, ha itt minden rendben van, mindenkinek jól mennek a dolgai.”

Sok édesanya egy idő után felteszi magának a kérdést: de hol vagyok ebben az egészben én? Annyira a „mi”-ben gondolkodik már, hogy szinte elvész, teljesen feloldódik benne. „Anyák körében sokszor előjön ez a téma – mondja Ági. – Én mindig úgy képzeltem el az életem, hogy lesznek gyerekeim és állataim, de nem gondoltam volna, hogy az álmom tényleg megvalósulhat. És valóra vált! Volt bennem nyitottság a nevelőszülőségre és az örökbefogadásra is. Amikor megkaptuk a nevelt babát, nagyon mélyen érintett, hogy ez most a valóság!”

Talán egy másik szomorú veszteség is szerepet játszott abban, hogy Ágiban megszületett egy kisgyermek befogadásának vágya. A harmadik gyermekük után is volt egy vetélése, a terhesség korai szakaszában. Akkor, mint kiderült, ikrekkel volt várandós.

De nem csak ilyen fájdalmak vezettek a nevelőszülőséghez. Az élet váratlanul megajándékozhatja az embert egy érzéssel, vággyal.

„Egyszer esett az eső, a kicsik nagyon be voltak pörögve a lakásban – mondja Ági. – Amikor kiszabadultak a kertbe, önfeledten játszani kezdtek, én pedig néztem őket: kell ennél több egy gyereknek? Úgy éreztem, elférne itt még egy, de gondoltam, inkább csak akkor, ha a többiek már nagyobbak lesznek. Körülnéztem a környezetemben, de nem találtam nevelőszülőket. Gondoltam, biztosan megvan ennek az oka… Aztán egyre erősebb lett bennem az az érzés, hogy ennek most van itt az ideje, később nehezebb lenne visszacsöppenni a kisbabázásba. Ahogy töprengtem, még az is felvetődött bennem, hogy normális-e ez a gondolatom. Lehet, hogy valamit nem csinálok jól itthon? Mennyire veszem el a saját gyerekeimtől az időt és az energiát, ha nevelőszülőként befogadunk a családunkba egy kicsit?”

Áginak kétségei voltak, s hogy dönteni tudjon, tavaly elvégezte a Fiat 90 lelkigyakorlatot. Várta, hogy a végére egyértelmű választ kap majd, de nem jött biztos útmutatás. Mindenesetre elkezdte a nevelőszülői képzést.

„Mire megkaptam a tanúsítványt, addigra már több pszichológiai vizsgálaton mentünk keresztül, és körbefotózták a házunkat is, hogy megfelelőek-e a körülmények. Azt mondták, november végén már biztosan lesz gyerekkiajánlás. Elmondhattuk, milyen korú gyereket szeretnénk befogadni. Először újszülöttet kértünk, de amikor várandós lettem, számolgattunk, és arra jutottunk, nem biztos, hogy bírni fogjuk, ha egyszerre lesz itthon egy pár hónapos baba meg egy újszülött. Ezért azt mondtuk, hogy kicsit nagyobb legyen a baba, egy év körüli.

Határidőt szabtunk magunknak: ha decemberig adnak valakit, vállaljuk, utána már nem biztos. De azért minden héten alkudoztunk, hogy ha még most hívnak, akkor befogadjuk a kisgyereket.

Január közepe körül nagy hó volt, két szánkóval mentem a gyerekekért a suliba meg az oviba. Akkor értesítettek. A kicsi még nem volt egyéves.”

A kisbaba az értesítés után bármelyik nap a családba kerülhet, végül Ágiék mentek el érte. A vér szerinti szülőknek, akik jelenlegi körülményeik között nem tudják nevelni gyermeküket, kéthetente van lehetőségük arra, hogy találkozzanak vele egy meghatározott helyen, és telefonon érdeklődhetnek iránta a nevelőszülői hálózatnál. „Mindig igyekszem, nehogy fáradt vagy éhes legyen a kicsi, amikor találkoznak, hiszen az édesanyjának kéthetente az az egy órája van vele. Ugyanakkor érzelmileg nem könnyű ez.”

A befogadott gyermek nagyon mosolygós, kedves kisbaba. Arra számítottak, hogy sokat fog sírni, de végül nem így lett. Nem volt intézetben, családtagok látták el, mielőtt Ágiékhoz került.

A nagy változásra, hogy „kölcsöntesót” kapnak, a gyerekeket is fel kellett készíteni. „Azt mondtuk nekik, hogy amíg az anyukája nem tud vigyázni rá, addig itt lesz velünk.

Január óta van nálunk, és még egyikük sem mondta, hogy inkább vigyük haza. Isteni csoda, hogy ilyen kisbabát kaptunk! Azért voltak és vannak nehéz éjszakáink, mert nem mindig alszik jól, jött a foga. Most már nagyon kötődik hozzánk és a kölcsöntesóihoz is.”

Néhány héttel azután, hogy a kislányt befogadták, Ági érezni kezdte, hogy a növekedő pocakja miatt már nem könnyű emelgetnie őt. „Szinte az a nehezebb nekem, amikor a nagyobbak iskolában, óvodában vannak, és csak a két kicsi van itthon, mert olyankor nem könnyű lekötni őket. Hálás vagyok a Jóistennek, hogy számíthatok a környezetemben lévő anyukákra, ha szükségem van rá.”

A nevelőszülők nem örökbefogadó szülők. Mindig számolniuk kell azzal, hogy a gyermek egyszer elkerül tőlük. „Nem tudjuk, mennyi ideig lesz velünk. A férjem emiatt ódzkodott az egésztől. Én is félek, hogyan érinti majd a gyerekeket, ha egyszer elkerül tőlünk. Szokták kérdezni tőlünk, tervezzük-e, hogy örökbe fogadjuk őt. A nevelőszülőségnek nem ez a célja, de ha itt lesz velünk tizenhat évesen is, és érzelmileg ez esne jól neki, gondolkodás nélkül azt mondanánk: legyen!

Amíg ránk van bízva, addig tudunk vigyázni rá.

Sokszor halljuk örökbefogadó szülőktől, mennyire hálásak a nevelőszülőknek, mert pár hónap is sokat számít, amit családban tudott tölteni a kicsi.”

Ágiék a gyerekek pedagógusait is értesítették a változásról. „Az ovistársak és az osztálytársak anyukái sokszor mondják: hallják, hogy van kölcsöntesó, mert a gyerekeink büszkén mesélik. A nagyokkal meg is beszéltük, mit feleljenek, ha valaki kérdezi, mi történt nálunk. A környezetünkben persze olyanok is akadnak, akik csodálkoznak, hogy minek kellett nekünk még egy gyerek, nem félünk-e attól, hogy egyszer majd a fejünkhöz vágja: nem vagy az anyám… Sokan kérdezik azt is, hogy fog szólítani minket, hiszen a többiektől azt hallja, hogy apa, anya. Ha nagyobb lesz, biztosan meg fogjuk különböztetni, hogy tudja, ki az igazi anyukája.”

„Szeretném, ha a nevelőszülőség szépségét mások is meglátnák – mondja végül Ági. –

Nem azért csináljuk, mert mi jobbak lennénk, vagy könnyebben menne nekünk.

Bennünk is volt félelem, tartottunk attól, mi van, ha kudarcot vallunk. Úgy éreztük, a Gondviselésre bízzuk magunkat, ezért imádságban kértük a Jóistent, hogy mutassa meg, helyesen tesszük-e, ha befogadjuk őt. Napról napra kapjuk a megerősítést, hogy jó úton járunk.”

A pici érkezése óta alig telt el néhány hónap, de már családtagként tekintenek rá. A gyerekeknek is könnyű volt megszeretni és elfogadni őt. Az édesapák általában később kezdenek kötődni a gyerekekhez, mint az édesanyák, de Ágiék családjában ez nem így alakult: a kicsi rengeteget van a nevelőapukája kezében, és már nemcsak a saját gyerekeik nagyon apásak, hanem ő is. Olyan erősen kötődik a kölcsönszüleihez, hogy még az is lehet, éppen ő lesz a legféltékenyebb a májusban születendő babára.

Fotó: családi archívum

Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2026. május 3-i számában jelent meg.