Kovács András Péter humorista: Merjünk emberek lenni, úgy leszünk jó keresztények

„A kereszténység szerintem a lehető legnormálisabb emberi alapállapot, hiszen józan, kedves, nyitott, elfogadó, szerethető magatartásra, békére és harmóniára törekszik magával és a világgal.” Kovács András Péter mindenben rámutat a hamisságra, a visszásságra, és humorral oldja fel a feszültségeket. Megnevettet, és üzen arról, hogyan érdemes élni. 

– Már gyerekként is kitűnt a társai közül a humorérzékével?

– Egészen kis koromtól humorral tudtam nézni az életemet. Ez mentett meg. Édesapám alkoholista volt, és ez alapvetően meghatározta a gyermekkoromat. A humorhoz el kell távolodni az adott helyzettől, és kívülről nézni rá. Ez a szemlélet segített nekem túlélni. Kisebbségi érzés és szégyenérzet volt bennem, így kompenzáltam. A humor ugyanakkor menekülés is volt. Hajtottam mások elismerésére és szeretetére, ennek eléréséhez jó eszköz volt, hogy meg tudtam nevettetni az embereket. Már az általános iskolában is az osztály bohóca voltam, és ez folytatódott a gimnáziumban. A 22. kerületben nőttem fel, alapvetően melós közegben. 1992-ben innen kerültem az akkori József Attila Gimnáziumba, abban az évben indult az első ciszterci osztály. Mi voltunk a G-sek. Heti két hittanóránk volt, osztálymiséink, lelkiatyát kaptunk Brückner Ákos atya személyében, szerzeteseket, akik hatalmas tudással és lángoló, átragadó hittel éltek közöttünk.

– Családi indíttatásra választott egyházi gimnáziumot?

– Tizennégy évesen nem választ az ember. Ahová a szüleim mondták, oda mentem felvételizni. Nagymamám szilárd meggyőződéssel képviselte a családban a vallásosságot, nagyon komolyan vette. A külvárosi templomban ülő kétszáz hívő közül is kihallatszott a hangja. Makacs ragaszkodással erőltette a szüleimnél, hogy egyházi gimnáziumba adjanak, úgy érezte, szükségem van erre.

– Jónak bizonyult ez a döntés?

– Az első pillanattól nagyon jól éreztem ott magam, holott számomra teljesen új világ volt ez. Rajtam kívül szinte mindenki budai polgári családból érkezett, de volt egy közös nevező: a liturgikus élet, ami megteremtette közöttünk a kapcsolatot. Kedves, jámbor és befogadó közösségre találtam. Egy percig sem szorongtam. Érzékenyen álltak hozzánk a tanárok, volt az egésznek egy lelkes, induló jellege. A legjobbakat kaptuk a tanárainktól, és ezt meg is háláltuk, az osztály több mint fele kitűnővel végzett negyedikben. Bennem itt érett meg az istenhit. Úgy gondolom, gyerekként a hittanóra, a mise és a ministrálás hatására annyit sikerült elérni nálam, hogy a húsvéti nyúl és a Jézuska versenyéből a Jézuska lépett az első helyre. De hogy a hit élővé, átgondolttá válik-e, és a kamasz kilép-e a legendák, a mesék és mítoszok világából, az tizenöt-tizenhat éves korban dől el. 

– Erről a megtalált hitről vallott 2019-ben, a Forrásponton, amikor úgy fogalmazott: „valami a levegőbe emel, megölel, dédelget, nagyon-nagyon szeret”?

– Egy osztálymisén éltem át, hogy megszólít Isten. Egy egész rendház fogadott minket a gimnáziumban, olyan szerzetesek, akiknek a tanítás, az értelmiségi lét, a kritikus, józan gondolkodás az életformájukhoz tartozott. Hihetetlen szellemi felocsúdást éltem meg a hatásukra. Néhány frissen diplomázott, több nyelven beszélő testvér mérhetetlen energiával állt hozzá mind a tanításhoz, mind a szerzetesi hivatáshoz. Gusztusosan, vonzóan tudtak szerzetesek lenni. Sugárzott belőlük, hogy ha az ember ezt az utat választja, nem marad le semmiről. S ha le is marad, ezer más élmény éri, ami kárpótolja. Van tető a fejük felett, étel az asztalukon, rengeteg szellemi és lelki élmény részesei lehetnek. Nagy vonzást jelentett ez számomra tizenhat évesen.

– Elgondolkodott azon, hogy a papi hivatást választja?

– Igen, ragadós volt a példa. Furcsa lelkiállapotban voltam. Volt egy lány, aki szeretett, akivel felfedezem a párkapcsolat mélységeit, de úgy éreztem, érzelmileg nagyon be kell vonódnom ebbe, és mégsem tudok, mert van egy másfajta megszólítottságom is. Ez alapjaiban határozta meg az akkori világlátásomat. Nem beszéltem róla, elhalasztottam a döntést tizennyolc éves koromra.

– Amikor is úgy érezte, nem ez az útja.

– Igen, akkor már volt bennem annyi érettség és kritikai szemlélet, hogy meg tudtam ítélni ezt. Láttam, hogy a papi hivatást választóknak komoly áldozatokat és kompromisszumokat kell meghozniuk, és hogy ez az életforma nagyobb fegyelmet követel, mint a hadsereg függelmi rendje. Úgy éreztem, én nem tudnék zökkenőmentesen élni egy ilyen szigorúan hierarchizált, az ember fejébe is belekotró rendszerben. Ez átértelmezte bennem az egészet.

– Az Egyháztól is eltávolodott ekkor?

– Az később történt. Huszonhárom éves koromig Isten közelében éltem, ez határozta meg az életemet, de egyszer csak azt vettem észre, hogy közben a hétköznapi élettől lemaradtam. Ebben az időszakban több családi tragédia történt, összezuhantam, bezárkóztam, majd mikor újra nyitottam, azt mondtam magamban: Uram, most pár évre elkanászodnék. Béklyónak éreztem a vallási kötöttségeket, tudatosan hátraléptem, és megmerítkeztem a világ bugyraiban. Eltávolodtam a katolikus közösségemtől, és kiestem ebből a közegből.

– Életidegennek érezte az elveinket?

– Mivel én nagyon komolyan vettem őket, ezért igen. Azt hallottam ki az Egyház tanításából, hogy állj készen a halálra, az üdvösségre, és én akkor úgy gondoltam, erre még ráérünk. Elvégeztem a jogi egyetemet. A jogászi lét arról szó, hogy ami elromlott a világban, azt a jog eszközeivel helyre kell tenni. Nekem tanulnom kellett erről a világról. Mindez az Istennel való kapcsolatomra semennyire sem nyomta rá a bélyegét. Humoristaként mindent iróniával nézek, keresem a dolgokban a visszásságot, a hamisságot. Egyvalamiben azonban nem kételkedem. Tudom, hogy Isten ott van az ajtó mögött, és megszólít akkor is, ha hónapokig nem nyitom ki az ajtót. Nem dorgál, nem neheztel, de mindig vár. Keresnünk kell az önfeledtséget, hogy a kötöttségek ne okozzanak bennünk görcsöket. A kereszténység szerintem a lehető legnormálisabb emberi alapállapot, hiszen józan, kedves, nyitott, elfogadó, szerethető magatartásra, békére és harmóniára törekszik magával és a világgal. Ez a legtöbb, amit egy ember elérhet. Merjünk emberek lenni, úgy leszünk jó keresztények. Minden mise elején megbánjuk a vétkeinket, de az is lényeges, hogy fogadjuk el magunkat a vétkeinkkel együtt. Nem szabad utálnunk magunkban, hogy ilyenek vagyunk.

– Fontosnak tartja, hogy igyekezzünk mindig jobbak lenni?

– Nagyon is. De mi számít jónak? Akkor is görcsösen ragaszkodom egy jó cselekedethez, ha nehezen visz rá a lélek, vagy elengedem, és hetekig derűs vagyok? Besavanyodott arccal akarok jó lenni, vagy derűs arccal elég jó? Ennek a kulcsa a mértékletesség és a fokozatosság. Nem minden képesség, tulajdonság javítható, ezt is el kell fogadni. Az isteni parancsnak meg kell felelnünk, de anélkül, hogy túl sok terhet pakolnánk magunkra. Ahogy egyik napról a másikra nem leszek izmos, úgy jó sem. Ez tudatosságot igényel, és kitartó munkát hosszú éveken át.  A gondolatokból lesznek a tettek, a tettekből a szokások, a szokásból a jellem. Úgy gondolom, nem szabad dorgálni, ha a fejlődés nem megy egyik napról a másikra.

– Hogyan éli meg a hit átadását a családban?

– Benne van a mindennapjainkban, áthatja a beszélgetéseinket. Hallanak otthon a hitről a gyerekek, látják a könyveinket, beléjük ivódik mindez. Tanulnak hittant az iskolában, és egy református cserkészetben találták meg a helyüket. Ez arra elég, hogy szokásokat alakítson ki bennük, ahogy velem is történt gyerekkoromban. Később lehet ebből valami, de az már rajtuk fog múlni. A lehetőséget és a fogékonyságot viszont nekem kell megteremtenem, ez a feladatom.

– Milyen apa próbál lenni?

– Elég jó. A legtöbb, amit adhatok, a nagyon biztos háttér. Azt szeretném, hogy a gyerekeimben szemernyi kétség se legyen: apa jelen van, nem késik, mindig lehet rá számítani. Az a fajta apuka vagyok, aki ott áll a fa alatt, ha a gyerek fára mászik. Látszólag nem csinálok semmit, de minden pillanatban kész vagyok, hogy elkapjam, ha pottyan. Nem akarok csodalényeket nevelni belőlük. Hiszem, hogy kellően kiegyensúlyozottak és biztonságban érzik magukat, így bizalommal és nyitottsággal fordulnak a világ és az emberek felé. Okos gyerekek, boldogulni fognak. Szeretném, ha az életet árnyaltan és mélységeiben tudnák látni, ha mernék érzelmekkel megélni a kapcsolataikat, bátran megfogalmazni és kifejezni, ami bennük van. Nekem állandóan résen kellett lennem, hogy egyes helyzetekben ne sérüljek, rejtegetnem kellett az érzelmeimet.

– A nevetés fontos része az életüknek? 

– Ez a legjobb feszültségoldó. A humor segítségével ki tudunk mászni olyan helyzetekből, amelyek konfliktushoz is vezethetnének. A feleségemmel soha nem veszekszünk, de tényleg soha. Tizenhárom év alatt egyszer sem kaptunk hajba, soha nem volt otthon kiabálás. Viszont játékból néha kieresztjük a hangunkat, a gyerekek pedig teli szájjal kacagnak. Jó érzés tudni, hogy nem összerezzenek, hanem nevetnek. De nem ütök el mindent viccel. A vicc sokszor arról szól, hogy az ember megspórolja magának a szembenézés tényét. A humor jó arra, hogy többet közvetítsünk vele, mint amit kimondunk, de arra is, hogy elbagatellizáljunk dolgokat, vagy akár elrejtsük magunkat. Ezért a színpadon kívül nagyon ritkán beszélek viccesen, szeretem a súlyuknak megfelelően kezelni a dolgokat.

– Milyen hatással van a humor, a nevetés az életre? Azért szeretjük, mert jókedvünk lesz tőle?

– Nagy az igény a humorra, ám valójában kevés köze van a jókedvhez. Az emberek azt várják tőlünk, humoristáktól, hogy megnevettessük őket. A nevetés endorfint és dopamint szabadít fel, ami az elégedettség érzetét kelti. De valójában mindaz, amiről évek óta beszélek, nem vicces, sokkal inkább elgondolkodtató. Nevettetek, s ezzel abban segítek az embereknek, hogy a nevetés hatására az endorfin és a dopamin kinyisson bennük olyan ablakokat, amelyek máskülönben zárva maradnának. Így könnyebben és szívesebben fogadják be a valóságot. Nem kell, hogy fergeteges jókedvvel távozzanak az előadásról, sokkal inkább az a cél, hogy egyfajta megkönnyebbülést éljenek át.

– A színpadon soha nem gúnyos, de tud görbe tükröt tartani. Meddig lehet elmenni a közönség szeretetéért?

– Bármiről lehet beszélni, bármivel lehet viccelni, ha az ember empatikusan teszi. Nem az a célom, hogy kigúnyoljak, becsméreljek valamit, hanem hogy megértessem másokkal azt, amit én is megértettem, amikor viccet csináltam belőle.  Nagyon fontosnak tartom, hogy mindig emberséggel nyúljak egy-egy témához. Igyekszem úgy rétegezni a mondandómat, hogy legyenek benne blődségek és mélységek is. Mindenki más-más réteget fog fel, attól függően, hogy hol tart az életében.

– Nemcsak nevettet, hanem el is gondolkodtat, üzen a megszólalásaival, melyeket áthat az ember, a család és az élet iránt érzett tisztelet, szeretet.  Mit szeretne átadni a közönségének?

– Nekünk, humoristáknak nagy szerencsénk, hogy a közönségünk nem öregszik velünk együtt, hanem mindig jönnek fiatalok. Az ember fiatalon szereti a humort. Egy-egy humorista számomra is olyan volt fiatalkoromban, mintha a barátom lenne. Van hitelünk a fiatalok szemében, hatással vagyunk rájuk, és ez felelősséget ró ránk. Ezt érzem, ha belegondolok abba, hogy gyerekként mennyire ki voltam téve az engem érő hatásoknak, mennyire nem volt beleszólásom abba, hogy mi történik velem, és milyen mélyen meghatározott, amit kaptam. Szeretnék a színpadon is foglalkozni ezzel a témával, hiszen a gyerekkor megélései mindannyiunkban nagyon mélyen gyökereznek. Fontos ránézni, ki mit hoz a gyerekkorából. Gondolkodom például azon, nem kellene-e társadalmi felelősségvállalás keretei között megtalálni azokat, akik olyanok, mint én is voltam. Akik gyerekként tudták, hogy amiben élnek, annak nem szabadna megtörténnie, de nem láttak kiutat, és nem is volt szabad beszélniük a problémáikról. Hánykolódnak fogódzók nélkül, miközben kifelé azt mutatják, hogy nincs baj. Nekem volt néhány fix pontom; az egyik legfontosabb, a vallás, valódi kapaszkodót jelentett. Fontos lenne, hogy az Egyház felismerje: a fiatalok hétköznapi válaszokat várnak a valódi kérdéseikre. Igaz, hogy a gyökerek és a hagyományok megkérdőjelezhetetlenek, de az intézmény sokszor lomhán és lassan reagál, védekezésként szeret régi mantrák mögé bújni, és ezzel megspórolja azt a szembenézést, amit a híveknek viszont napról napra meg kell élniük a világban. Az őseredeti alapokon kellene 21. századivá válnia az Egyháznak, ez fontos kérdés. Én megismertem Isten szeretetét. Amíg újra és újra tele tudom szívni a tüdőm levegővel, addig örömmel élem meg a létezést a világban. Elfogadom, amit adni akar, és én is adni akarok.

Szerző: Trauttwein Éva

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. január 2-i számában jelent meg.