Lelkes keresztények

„Mindnyájan együtt voltak az emeleti teremben…” (ApCsel 2,1). A feltámadás utáni 50. napi események ezen mondatát hívom segítségül, hogy néhány, a pünkösdi ünnepre hangoló gondolattal szolgálhassak minden kedves olvasó számára.

Még papnövendék koromban egy burgenlandi kis faluban jártam. Az ott szolgáló osztrák atya ezt mondta egyszer: „Gyere, mutatok neked egy érdekes házat!” Elvitt egy faluszéli takaros, kertes házhoz, ahol huszonéves fiatalemberek tettek-vettek. Biztos nem szerzetesek – gondoltam rögtön –, hisz öltözékükben, megjelenésükben inkább suhancoknak néztek ki… Kérdezősködni kezdtem róluk. Elmondták, hogy önellátó gazdálkodást folytatnak, dolgoznak és imádkoznak, és azt se hallgatták el, hogy megpróbálják elviselni a falubeliek rosszallását. Nem sokat értettem az egészből, vajon miért nem nézik őket jó szemmel, mi a baj velük. „Ez a Coenacolo” mondta az atya, de nem igen mertem elárulni magam, hogy nem teljesen világos a számomra, mi ez az egész. De mikor hazaérkeztem, alaposan utánanéztem…

Bár az evangélisták beszámolóiból nem derül ki egyértelműen, hogy Jézus hol költötte el az utolsó vacsorát, a keresztény hagyomány azt az emeleti termet nevezi coenaculumnak, ahol Jézus ránk hagyta az Eucharisztiát, és valószínűleg szintén ez az a terem, ahol a tanítványok titokban összegyűltek, illetve ahol megszületett az Egyház is, az apostoloknak és Máriának, Jézus anyjának jelenlétében.

De kik voltak azok, akik összegyűltek? Jézus édesanyját leszámítva egytől egyig bűnös, gyarló, esendő emberek. És még ők akarják tanítani az egész világot? Részegesnek beállított, egyszerű, tanulatlan emberek akarnak ilyesmire vállalkozni? Ha a Szentlelket nem kapták volna meg, és a Lélek nem lakott volna bennük, akkor ezekre a nekik szegezett kérdésekre talán ugyanúgy válaszoltak volna, mint nagycsütörtök éjszakáján, amikor meghunyászkodtak, és nemmel válaszoltak. A Szentlélek erejével viszont megszületett bennük az igen, a bűnből sikerült nekik életre támadni (vö. Róm 6.).

Nem véletlen, hogy éppen Coenacolónak nevezik számos országban azokat a rehabilitációs otthonokat, ahol olyan fiatalokat fogadnak be, akik a kábítószer rabjaivá váltak, de gyógyulni szeretnének. Feljebb én is említést tettem rá, hogy az adott település lakói is rossz szemmel néztek a betelepült „új” lakókra: „Mit akarnak itt ezek a drogosok?” Ők pedig erre egytől egyik azt válaszolják: élni! Élni akarnak, félelem és megkötözöttség nélkül. Ha nem is mindegyiküknek, de azért sokuknak sikerül. Sikerül a bűnből új életre támadni. Nem önerőből, és természetesen nem is a lekicsinylő, becsmérlő megjegyzések hatására, hanem a coenákulum csodálatos titka által. Hogy mi ez a titok?! „Ők mindannyian állhatatosan, egy szívvel-lélekkel kitartottak az imádságban.” (ApCsel 1,14). Ezt a pünkösdi titkot és egyben jókívánságot szeretném megosztani a kedves olvasókkal: tüzesítse át a mi lelkünket is az imádság, legyünk valóban lelkes keresztények! Nagy szükség van rá az egyre lelketlenebbé váló világunkban…

Szerző: Fekete Szabolcs Benedek 

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír