Magyar tagja is volt az oberhauseni nemzetközi rövidfilmfesztivál ökumenikus zsűrijének

Az oberhauseni fesztivál Európa egyik legrégebbi rövidfilmfesztiválja, 1954-ben alapította Hilmar Hoffmann filmrendező. A rendezvény a kezdetektől a rövidfilmesek egyik fő találkozási helyévé vált: már a negyedik alkalommal, 1958-ban 29 különböző országból 190 rövidfilmet válogattak be. Itt mutatta be első munkáját Alain Resnais és Francois Truffaut is.

A találkozó mottója az első évtizedekben ez volt: „Út a szomszédunkhoz”; sok afrikai és ázsiai film mellett számos, a keleti blokkban készült munka is lehetőséget kapott a bemutatkozásra. A fesztivál fókusza a rendszerváltás után megváltozott: a kísérleti, avantgarde filmekre irányult.

Az idén 65. alkalommal megrendezett fesztiválnak öt szekciója van: nemzetközi rövidfilmverseny, német rövidfilmverseny, gyermekfilmverseny, német videoklipverseny, valamint külön szekcióba kerülnek az Észak-Rajna-Vesztfália tartományban készült rövidfilmek. Idén egyetlen magyar film szerepelt a gyermekfilm kategóriában, Gyulai Panni Broken Things című animációja.

A nemzetközi filmszemlék történetében az ökumenikus zsűri díját (Prix du Jury Œcuménique) 1973 óta ítélik oda. Először a locarnói filmfesztiválon, majd 1974-től Cannes-ban osztották ki. Oberhausenben 2000 óta tevékenykedik ökumenikus zsűri; Magyarországon először a miskolci CineFesten jelent meg 2011-ben.

Az ökumenikus zsűri alapvetően abban különbözik más zsűriktől, hogy kizárólag olyan filmeket díjaz, amelyek létezésünk olyan spirituális dimenzióit érintik, mint az igazságosság, a szolidaritás, a megbékélés, az ember méltósága vagy a környezet tisztelete. Ezek az evangéliumi értékek minden kultúrában fellelhetők. Az ökumenikus zsűri tagjait két szervezet jelöli, protestáns részről az Interfilm, katolikus részről pedig a Signis.

Nagy Dénes az ökumenikus zsűri tagjaként a nemzetközi rövidfilmversenyben részt vevő, a világ számos pontjáról érkezett ötvenkét, különbözű műfajú, képformátumú, képminőségű és hosszúságú alkotást nézett végig három zsűritársával együtt. A műfajok közül legnagyobb számban a kísérleti filmek szerepeltek, ezeken kívül zsűriztek még néhány videoklipet, animációs filmet, kisjátékfilmet és dokumentumfilmet. Utóbbi kategórián belül bemutattak hagyományos, narratív filmeket, performanszjellegű filmeket, illetve riportfilmeket. „A műfaji sokszínűség is jelzi, mennyire nehéz ennyi különböző munkát összehasonlítani, értékelni. Az egyedüli kritérium az volt, hogy egy adott munka milyen gondolatokat ébreszt bennünk, vagy hogy megérint-e minket, vagy sem” – összegezte Nagy Dénes.

A zsűri végül két díjat ítélt oda két dél-amerikai filmnek. A legjobb filmnek járó díjat a NoirBLUE – Displacements Of A Dance című brazil alkotás kapta, míg az Amelina című argentin dokumentumfilm rendezője elismerő oklevelet vehetett át.

A NoirBLUE alkotója, Ana Pi brazil fekete táncosnő, aki első afrikai útjáról készített filmet. Az út során különböző afrikai országokat járt be, és az ismeretlen városok és falvak hétköznapi terein – aluljárókban, országutak mentén, nyomornegyedekben – egy lassú, elmélyült, magába forduló táncot mutatott be. A rendező egy statívra lerakott kamerával saját magát dokumentálta. A képek alatt az alkotó saját lassú, személyes, már-már hipnotizáló hatású monológját hallani. A címben szereplő „noir” a fekete bőr színére utal, a „blue” pedig annak a kendőnek a színére, amelyet a rendező a tánc közben magára borít, és amely az eget, a tengert, a kibékülést, megnyugvást és a hitet szimbolizálja. A tánc és az utazás maga is kiengesztelődés, hazatérés, megtérés. Ana Pi a múltjával próbál kiengesztelődni, minden moralizálástól mentesen, azáltal, hogy visszatér arra a földre, ahonnan több száz évvel ezelőtt az ő családját is elrabolták és rabszolgaként Dél-Amerikába hurcolták.

Az egyik legmaradandóbb történet, amelyet Ana Pi a filmben elmesél, amikor a reptéren az útlevelét ellenőrző katona megkérdezte tőle, hogy hova valósi. Miután a rendező felel, hogy Brazíliából jött, a katona megjegyzi: „Welcome home!” („Üdvözöllek itthon!”). Egy másik helyen Ana Pi elmondja, hogy különböző országokban, különböző emberek hogyan próbáltak rájönni arra, hogy honnan érkezett: „Néhányan azt mondják: ó, te dél-afrikai vagy. Mások: etiópiai. Nem, te Kongóból származol. Nem, Mozambikból. Mások: Beninből jössz. És én csak arra tudtam gondolni, hogy igen: én mindezekről a helyekről származom.”

Az Amelina, Ruben Guzman dokumentumfilmje Patagóniában játszódik, főszereplője egy idős parasztasszony, Amelina. A film a hölgy mindennapjainak bemutatásával kezdődik. Az udvaron élő állatok, növények, gyönyörű virágok és a kert mögött magasodó hatalmas kopár hegyek látványának szemlélése közben egy időtlen világba csöppenünk. Amelina mankóval jár, léptei lassúak, bőre cserzett, arcán az évek lenyomata látszik. A film csak ezután tér át az Amelina háza mögött húzódó hegyek között évekkel ezelőtt megtalált őskori rajzokra. Amelina foglya ezeknek a rajzoknak, amatőr régészként korábban hosszan segítette a kutatókat is a lelőhelyek felkutatásában. A rajzok látványa és Amelina arca között egy örökkévalóságnyi idő húzódik. Az asszony nap mint nap szemléli ezeket a múltból ránk maradt jeleket. „Hogy mit jelentenek? Soha nem fogjuk megtudni” – mondja. A filmben a jelen és az ismeretlenbe nyúló múlt egyszerre van jelen.

Szöveg és fotó: Nagy Dénes

Magyar Kurír