Május 18. Húsvét 5. vasárnapja „B” Jn 15,1-8

Május 18. Húsvét 5. vasárnapja „B” Jn 15,1-8

A biológusok organizmusnak nevezik az élőlények fizionómiai egységét, az ember, az állat, a növény szövettani egységét, a szervek egymásra hangoltságát. Tudják ezt az orvostanhallgatók, de érezzük valamennyien, amikor megbetegszik egy testrészünk, szenved attól az egész szervezetünk. Jézusnak a szőlőtőről szóló hasonlata az utolsó vacsorán elhangzott búcsúbeszédébe iktatva olvasható. Mondanivalója a keresztény embernek vele való szoros életközössége.
1. „Én vagyok az igazi szőlőtő, Atyám a szőlőműves.” Jézus sokszor, és sohasem véletlenül kezdi szavait „Én vagyok” bevezetéssel. Én vagyok a jó Pásztor, én vagyok az élet Kenyere, én vagyok a Föltámadás és az Élet, én vagyok az út, az igazság és az élet, itt pedig: én vagyok az igazi szőlőtő. Ez a forma bemutatkozása a láthatatlan, mindenható Istennek, amint Mózesnek is ezt mondta a csipkebokorban: Én vagyok, aki vagyok!” (Kiv 3,14) Ebből az utóbbi hasonlatból kiolvasható az Ószövetség ismert képe, Izrael a szőlőhegy, amelyet Jahve ültetett, mint kiválasztott szőlővesszőt. Ennek ellenére kevés öröme telt benne: vadszőlő lett belőle (vö. Jer 2,21). Izajás próféta költői énekében megszemélyesítve beszél Istenről és szőlőjéről: „Mit kellett volna még tennem szőlőmmel, azt vártam, hogy cselekedete igaz legyen, s íme gonosz” (5,1-7). Ezzel a keserű tapasztalattal szemben Jézus határozott, ünnepélyes öntudattal jelenti ki: ő az Újszövetség gyökere, ő a szőlőtő, a mennyei Atya pedig a szőlőműves. Ebben az értelemben hangzanak el Jézus más hasonlatai is Isten országáról: a munkásokról a szőlőben (Mt 20,1-8), az emberről, aki két fiát küldte a szőlőbe dolgozni (Mt 21,31-41). A szereplő személyek: a mennyei Atya, egyszülött Fia, és a tanítványok, akik közösségben vannak vele. Mindezzel Jézus egy új kinyilatkoztatást fogalmaz meg: ő az igazi szőlőtő, akihez tanítványai tartoznak, s végül is ebben a szőlőben az Atya nem csalódik. - „Minden vesszőt, amely nem hoz gyümölcsöt, lemetsz rólam... kivetik, elszárad, összeszedik, tűzre vetik és elég” (2.6.v). A vesszők a tanítványok, akik közül a gyümölcstelenek sorsa meg van pecsételve. Erről már Keresztelő János is beszélt: „Kivágnak és tűzre vetnek minden fát, amely nem terem jó gyümölcsöt” (Mt 3,10), vagy más összefüggésben maga Jézus: „Előbb a konkolyt szedjétek össze, hogy tűzre kerüljön, a búzát pedig gyűjtsétek csűrömbe!” (Mt 13,30) Jézus öntudata itt még határozottabb: az utolsó vacsora szeretettől áttüzesedett hangulatában is rámutat a kárhozat lehetőségére. Nem részletezi, nem fenyeget vele, de kijelenti: az elszáradt vesszők sorsa a tűz, a megsemmisülés. – Majd pedig az igazi szőlővesszőkről olvasunk: „Ti már tiszták vagytok a tőlem kapott tanítás hatására”. Egybecseng e szavakkal az, amit Jézus a lábmosáskor mondott Péternek: „Aki megfürdött, annak csak a lábát kell megmosnia, akkor egészen tiszta lesz. Ti tiszták vagytok, de nem mindnyájan” (Jn 13,10). Igazi kinyilatkoztatás ez: „Ti már tiszták vagytok”. Mégpedig a tanítás által, a Jézussal való közösség által, amit az apostolok közvetlenül kaptak Jézustól, mi pedig a keresztség bűnöket lemosó, megtisztító fürdőjén keresztül. Ezt a gondolatot zárja le a mondat: „Aki bennem marad és én őbenne, az sok termést hoz. Mert nélkülem semmit sem tehettek”. Jézus a leghatározottabb öntudattal mondja ezt. A benne való megmaradás, a legszorosabb hozzá tartozás az élet feltétele (a gyümölcsöző, üdvöt hozó életé). Nélküle igazából semmi maradandót, hiteleset, boldogítót nem tehet az ember. A szőlővessző elszárad, ha nem a tőkéből nő ki, és nem tartozik szervesen, organikusan hozzá. A zárszó is ezt erősíti meg: „így lesztek a tanítványaim”.
2. Az olvasottak „meditációra”, elgondolkodásra sarkallnak: - Ez a mai világ is egy szőlőhegy, Isten ültette, ki is akar hozni valamit belőle. Kérdés, hogy ha az ószövetségi nép történetében nem lelte Isten a kedvét, mert a termés elmaradt, vajon az Újszövetség népe meghozza-e az igaz gyümölcsöt, beváltja-e a hozzá fűzött reményeket? A keresztények társadalma tényleg krisztusi tetteket hoz létre, vagy csak hivatkozik rá, közben másokat kizsákmányol, átlép, megaláz? Isten nem mond le új népe gyümölcshozó tetteiről, hanem számon kéri rajtunk. - A gyümölcstelen vesszők sorsa a kárhozat. Az öntörvényű, a hittől, egyházától elszakadó embernek tudnia kell, hogy „leszárad”, kivetik, elpusztul. Az Egyház így Jézus nyomán még a húsvéti időben sem hallgathat a végső halál lehetőségéről, a kárhozat valóságáról, sőt könyörög: „ments meg minket a kárhozattól” (I. kánon), vagy a pap egyéni imádságában az áldozás előtt minden szentmisében: „ne válják ítéletemre és kárhozatomra”. A bűnnel könnyen megalkuvó embernek szüksége van arra, hogy figyelmeztessék: „elaknásított területen jársz!” Vigyázz, elszakadtál az életadó gyökértől, elszáradsz, kivetnek, elkárhozol! Nagy Szent Teréz egyik legnagyobb kegyelemnek tartotta életében, amikor látomásában szembesült a kárhozattal, amelybe jutott volna Isten kegyelme nélkül. - Jézus nélkül semmit sem tehetünk. Ami igazán lényeges, ami hasznos, ami jó, ami javunkra válik, azt csakis benne, hozzá nőve, belőle erőt merítve tudjuk megtenni. Példa lehet ennek igazolására a betegápolók, a tanítók, a nevelők, az önzetlen szentek sora, akik Pál apostollal vallják: „Tagjai vagyunk (Krisztus) Testének” (Ef 5,30). „Halálának hasonlósága által egybenőttünk vele” (Róm 6,5). Minden szentmisében a Mi Atyánk előtt a szent színek fölemelésével egy időben mondjuk: Õáltala, ővele és őbenne, hiszen imánkban, munkánkban, szeretetünkben mindent így akarunk tenni!
3. Az elszakíthatatlan Krisztushoz tartozás példája, a XIV. századi domonkos nővér, Sienai Szent Katalin, egy gyapjúfestő 25-ik gyermeke volt, aki gyermekkorától olyan erősen ragaszkodott Krisztushoz, hogy egy zilált, ingadozó, harcokkal teli világban az egyház belső megújulásának, a pápa Avignonból való hazatérésének és a városok kibékülésének lett az eszköze. Írásait minden tanulatlansága ellenére (analfabéta volt, tollba mondta műveit) az olasz irodalom klasszikusai között tartjuk számon. Tudta, kihez kell ragaszkodnia. Hű maradt a szőlőtőhöz, Jegyeséhez, életadó Krisztusához. Erre hív minket is a mai evangélium. Egyéni imádságunkban, áhítatunkban szemlélni akarjuk életünk tápláló gyökerét, az Igazi Szőlőtőt, hogy szívünkből, értelmünkből és akaratunkból ragaszkodjunk Hozzá! Pákozdi István/MK