Mane nobiscum Domine – Maradj velünk, Uram!

Vatikán: Október 8-án pénteken délben hozták nyilvánosságra II. János Pál pápa Mane nobiscum Domine (Maradj velünk, Uram!) kezdetű apostoli levelét, amelyet a Szentatya az Eucharisztia évére írt, s amelyet október 7-én, Rózsafüzér Királynőjének ünnepén látott el kézjegyével a Vatikánban.

A pápa figyelmeztet: az Eucharisztia évében a keresztényeknek még erőteljesebben kell tanúságot tenniük Istennek a világban való jelenlétéről, előmozdítva a párbeszéd kultúráját, a közösségvállalást, a szolidaritást, így megteremtve a béke nagy iskoláját.

Az új apostoli levél az emmauszi tanítványok evangéliumi elbeszéléséből indul ki, amelyben a feltámadt Jézus útitársnak szegődik a Jeruzsálemből Emmausz felé tartó tanítványok mellé, akik nem ismerik fel õt . Amikor leszáll az est, a tanítványok kérlelik: „Maradj velünk, Uram, mert esteledik már!” (vö. Lk 24,29). Jézus az Igét, a Szentírást magyarázza a tanítványoknak, de a találkozás akkor válik teljessé, amikor az Ige fényénél megjelenik az a fény, amely „az élet kenyeréből” fakad, s amely a nagy ígéret beteljesítése: „Íme, én veletek vagyok mindennap, a világ végéig” (vö. Mt 28,20).

„Így az emmauszi tanítványok ikonját szemlélve elmélyülünk az Eucharisztia titkában, amely az egyház életének a középpontja, ahogyan azt az egyházatyák, a zsinatok és elődeim tanítása nyomán Ecclesia de Eucharistia kezdetű enciklikámban már kifejtettem” – írja a pápa. Ezért  hirdette meg a Szentatya az Eucharisztia évét, amely „A III. évezred Fénye és Élete az Eucharisztia” jelmondattal a guadalajarai Eucharisztikus Világkongresszussal kezdődik 2004. október 10-én, s magában foglalva a 2005. augusztus 16. és 21. között megrendezendő kölni Ifjúsági Világtalálkozót, a rendes általános püspöki szinódussal zárul, amelyre 2005. október 2. és 29. között kerül sor. Most kiadott apostoli levelével a Szentatya – a Rózsafüzér éve után – ezekhez a nagy jelentőségű eseményekhez szeretne támpontokat adni. Az apostoli levél négy tematikus fejezetből áll.

Az első fejezet „A zsinat és a Jubileum nyomdokain” címet viseli. Ebben a pápa a – Gaudium et spes kezdetű zsinati dokumentumban (nr. 22) található (nr. 22) – gondolatból indul ki, miszerint Jézusban nem csak Isten, de az ember misztériuma is feltárul. A Szentatya erről szól első, Redemptor hominis kezdetű enciklikájában, csakúgy, mint tíz évvel ezelőtt megjelent, a Nagy Jubileumot meghirdető Tertio Millenio Adveniente kezdetű enciklikájában is. Ezért különösen is fontos az Eucharisztia tisztelete, amelynek fontosságát – a vasárnap megszentelésével – a Dies Domini kezdetű apostoli levelében is kifejtette a pápa.

A Novo Millennio Ineunte kezdetű apostoli levél éppen ezért emelte ki, hogy mennyire fontos Jézus arcát szemlélni. Ezt máriás lelkülettel kell tennünk, vagyis Máriával kell szemlélni Jézus arcát – írja most a szentatya. Ezért is jelképértékű, hogy a Rózsafüzér évében tette közzé a pápa Ecclesia de Eucharistia kezdetű enciklikáját, amelyben rámutat: a Rózsafüzér éve és az Eucharisztia éve között belső kapcsolat áll fenn, kiemelve, és ez utóbbi az egész folyamat megkoronázása, betetőzése.

A második fejezet címe: „Az Eucharisztia a fény misztériuma”. Az emmauszi elbeszélésben az áll, hogy Jézus megmagyarázta a tanítványoknak az Írásokban mindazt, ami őrá vonatkozik. Ebből kiindulva megérthetjük, mit jelent az, hogy az Eucharisztia a fény misztériuma. Krisztus – János evangéliumának szavaival élve – a fény, a világosság, amely a világba jött (vö. Jn 8,12). Ám az Eucharisztia színe alatt Jézus rejtve van jelen, hisz az lényege szerint mysterium fidei, hitünk szent titka.

A szentmisében a két asztal – az Ige és az eucharisztia asztala – között szoros kapocs áll fenn, s nem véletlen, hogy Isten szava megelőzi az áldozati liturgiát. Jézus szavaira lángra gyullad az emmauszi tanítványok szíve, s feléled bennük a vágy, amit így fejeznek ki: „Maradj velünk, Uram!” A zsinat felismerte az Ige asztalának fontosságát, azonban most, negyven évvel később meg kell kérdeznünk magunkat: felkészülünk-e arra a liturgikus ünneplésben, a csöndben és az elmélkedésben, hogy Isten szava valóban megérintsen és megvilágosítson minket?

Az emmauszi tanítványok ezután a kenyértörésben ismerik fel Jézust – ha a lelkük már lángol, ha már megvilágosodtak, akkor a jelek „beszélni” kezdenek. A jelek által tárul fel a misztérium az emberek előtt. Természetesen mindig megvan az emberben a kísértés, hogy az Eucharisztiát redukálja saját dimenzióira, holott valójában ő az, akinek meg kell nyílnia az Eucharisztia dimenzióira – írja a szentatya, emlékeztetve az Ecclesia de Eucharistia kezdetű enciklikában foglaltakra.

Az Eucharisztia ugyanakkor közösség is, amely az Úr asztala körül valósul meg, amelyen megjelenik az az egyszeri, mindörökre szóló áldozat, amelyet Krisztus a Golgotán beteljesített. Egyszersmind az Eucharisztia Krisztus végső eljövetele felé irányítja tekintetünket, s így a keresztény életet reménységgel tölti be. Az Eucharisztia eme dimenziói azonban egy közös szempontban találkoznak: ez pedig Krisztus „valóságos” jelenlétének misztériuma. Ez a kifejezés nem azt akarja jelenteni – ahogy arra VI. Pál pápa rámutatott –, hogy Jézus máshol nincs valóban jelen, hanem azt, hogy az Oltáriszentségben teste vére valóságában, lényegileg van jelen.

A pápa részletesen kifejti, mit jelent helyesen ünnepelni, imádni és szemlélni ezt a misztériumot. Az egyházi zene ebben éppoly fontos szerepet játszik, mint a Római Misekönyv általános rendelkezései, a szentségi katekézis, a személyes lelkiélet megerősítése a Jézus valós jelenlétébe vetett hit által, a belső vonzódás kialakítása, a szentmisén kívüli szentségimádás, vagy az imádság, mint például a Rózsafüzér is. Ezért a szentatya felhív mindenkit, hogy ebben az évben különös módon is ünnepeljük meg Úrnapját, Krisztus Szent Testének és Vérének ünnepét.

A harmadik fejezet „Az Eucharisztia, a közösség forrása és megjelenése” címet viseli. „Maradjatok énbennem, ahogy én is tibennetek” (Jn 15,4) – János evangéliumának ez a gondolata feltárja előttünk: az Eucharisztia által lehetővé válik, hogy már itt a földön részesedjünk a mennyországban, vagyis az Istennel való közösségben. Ez a közösség a Szentlélek kiáradása által valósul meg. Pál apostol írja: „Mi ugyanis sokan egy kenyér, egy test vagyunk, mivel mindnyájan egy kenyérből részesülünk” (1Kor 10,17). Az eucharisztikus misztériumban Krisztus közösségként, kommunióként építi fel az egyházat, azon példa szerint, amelyet főpapi imájában így fogalmazott meg: „Legyenek mindnyájan egyek. Amint te, Atyám bennem vagy s én benned, úgy legyenek ők is eggyé bennünk, hogy így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem” (Jn 17,21).

Az Eucharisztia azonban nem csak forrása, hanem legnemesebb megjelenése is a közösségnek, amely felmutatja, mennyire igényes az a közösség, amelyet Jézus elvár tőlünk. Ez a közösség hierarchikus, de ugyanakkor testvéri – fogalmaz a Szentatya. Az Apostolok Cselekedetei mutatják fel az ideált, ott ugyanis az áll, hogy az első tanítványok „egy szív, egy lélek” voltak (vö. ApCsel 4,32). Az Eucharisztia Éve során ezt az ideált kell mind jobban megközelítenünk. A közösség elsődleges megnyilatkozása az, amikor a püspök a székesegyházban a papsággal és a hívekkel egyetemben ünnepli az Eucharisztiát. Ám emellett szükség van más jelentőségteljes alkalmakra is, amikor plébániai szinten éljük meg az eucharisztikus ünneplést, így növelve a hívekben a közösség tudatát. Ennek igen lényeges alkotóeleme a vasárnapi szentmise iránt tanúsított mind nagyobb figyelem, ahol a plébániai közösség különféle rétegei, csoportjai együtt vannak jelen.

A negyedik, utolsó fejezet címe a következő: „Az Eucharisztia, a misszió alapelve és terve”. Az emmauszi tanítványok a Jézussal való találkozás után rögtön útra kelnek, hogy hírét vigyék az apostoloknak. Ez emlékeztet bennünket a tanúságtétel és az evangelizáció fontosságára. Pál apostol írja: „Valahányszor ugyanis e kenyeret eszitek, és e kehelyből isztok, az Úr halálát hirdetitek, amíg el nem jön” (1Kor 11,26). Az Eucharisztia tehát a hit hirdetésére indít, ahogyan ezt a szentmisét lezáró búcsú – „Menjetek békével!” – is kifejezésre juttatja. Ám az Eucharisztia nemcsak alapelve e missziónak, de egyszersmind a terve is, hiszen az Eucharisztia valójában egy életforma, egy életmód, amely Krisztusból a keresztény hívőbe lép át, s belőle kisugározva hat a társadalomra és a kultúrára.

A misszió tervéről szólva azonban nem feledkezhetünk meg az Eucharisztia szó eredeti jelentéséről sem, ami nem más, mint: „hálaadás”. A hálaadás által kifejezésre jut, hogy az emberi lét nem érthető, nem igazolható az Istenre való hivatkozás nélkül. „Ezért az Eucharisztia évében a keresztényeknek még erőteljesebben kell tanúságot tenniük Istennek a világban való jelenlétéről, felépítve az ’Eucharisztia kultúráját’, előmozdítva a párbeszéd kultúráját, a közösségvállalást, a szolidaritást, így megteremtve a béke nagy iskoláját” – fogalmaz a pápa. Az igazabb és testvériesebb társadalom építése révén az Eucharisztia éve az emberekért végzett szolgálattá is válhat.

„O Sacrum Convivium, in quo Christus sumitur! – Ó szentséges lakoma, Krisztust vesszük rajta!” – ezekkel a gondolatokkal kezdi az apostoli levél zárását a szentatya. Az Eucharisztia előtti csodálatból született az Ecclesia de Eucharistia kezdetű enciklika s az Eucharisztikus-év terve is. Apostoli levele végén a pápa közvetlenül fordul a püspökökhöz, papokhoz, diakónusokhoz, leendő lelkipásztorokhoz, szerzetesekhez, lelkipásztori kisegítőkhöz és minden világi hívőhöz, majd a fiatalokhoz, megújítva meghívását a kölni Ifjúsági Világtalálkozóra. Végezetül pedig a Jézus szent testét szülő Szűz közbenjárását kérve apostoli áldását adja mindannyiukra.

Vatikáni Rádió/Magyar Kurír