Michael Hesemann: Sötét alakok

Az elmúlt évtizedekben – különösen húsvét táján – hozzászokhattunk ahhoz, hogy a hírnév és az anyagi haszon reményében szenzációsnak látszó állítások terjesztésével próbálják egyes filmrendezők, írók – James Cameron, Dan Brown, David Yallop, hogy csak a legismertebbeket említsük – megkérdőjelezni, sőt egyenesen tagadni a kereszténység alapigazságait, Jézus Krisztus egyetemes megváltói küldetését, vagy az egyháztörténelem vitatott alakjainak, eseményeinek egyoldalú beállításával lejáratni az egész katolikus egyházat.

Michael Hesemann szerint egész iparág él abból, hogy „megalkossa a kereszténység alternatív történetét, mely ugyan a valósággal kevés közös vonást mutat, célját azonban tökéletesen eléri.” Elemzésében rámutat, hogy az említett – és a hozzájuk hasonló – szerzők módszere végtelenül egyszerű, mindig csak azokat a momentumokat emelik ki, amelyek erősíthetik állításaik igazságait, míg a többit, a valóban lényegeseket és perdöntőeket elhallgatják. Vagy azért, mert felszínesek, nem elég tájékozottak az adott témában, vagy pedig szándékosan, eleve az a céljuk, hogy lejárassák az egyházat, bízva egyes emberek tudatlanságában, abban, hogy sokan mindenféle szenzációra kaphatók.

A kötet szerzője sorba veszi az egyes állításokat, s tényekkel cáfolja meg azokat. Így például történelmi tényként állapítja meg, hogy Jézus korában rendkívül gyakori volt a József, a Jézus, a Mária név, ezért semmi különös nincs abban, hogy ha egy régész „Jézus, József fia” feliratú sírra bukkan. Annak, hogy az ilyen feliratú sírból csak nagyon kevés van, az a magyarázata, hogy pusztán az ötven leggazdagabb család engedhette meg magának Jeruzsálemben, hogy saját sírkamrája legyen. A Szent Család azonban, előkelő származása ellenére igen szerény körülmények között élt, József, Jézus nevelőapja kézműves volt. Mikor Jézust körülmetélték, a templomban két galambot áldozott (Lk 2,24), a szegények áldozatát. Aki megengedhette magának, az a mózesi törvény értelmében (Lev 12,8) birkát áldozott fel. József Názáretből származott, minden valószínűség ellenére ott is halt meg, az evangéliumok akkor említik utoljára, amikor Jézus tizenkét éves volt. „Hogy juthatott volna el addig egy galileai tartományból származó kézműves család, hogy Jeruzsálemben előkelő sírja legyen?” – teszi fel a kérdést a könyv írója, s egyúttal arra is emlékeztet, hogy Jézus családjának nem volt sírboltja Jeruzsálemben. Ezért vállalta a Zsidó Főtanács egyik tagja, Arimateai József, hogy a családja számára készített új sírba temessék Jézus holttestét (Mt 27,57-60).

Dan Brawn A Da Vinci-kód című bestsellerével kapcsolatban Michael Hesemann többek között figyelmeztet a különböző ellentmondásokra. Brawn egy helyütt azt állítja, hogy az evangéliumok szerint Jézus teljesen átlagos ember volt, és az egyház csak évszázadokkal később, hatalmi érdektől vezérelve formálta át istenemberré. Másutt óriási hatású történelmi alaknak nevezi, akit Nagy Konstantinus és a 325-ös Niceai Zsinat nyilvánított Istenné. Szerinte több mint nyolcvan evangélium létezett. Hesemann sorban cáfolja ezeket az állításokat. Az Újszövetség több mint negyven alkalommal nevezi Jézust Isten Fiának. Csak két példa: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen” (Jn 3,16). Tamás apostol pedig, miután Jézus a feltámadása után megjelent neki, így szólította meg: „Én Uram, és én Istenem” (Jn 20,28). Kr.u. 150 körül a kor egyik legjelentősebb egyháztanítója, Jusztinosz kategorikusan kijelentette Jézusról: „Isten volt, az egyetlen, örök Isten Fia.” Ugyanebből az időből származik a Római hitvallás, az Apostoli hitvallás közvetlen előfutára: „Hiszek a mindenható Atyában; És Jézus Krisztusban, az Õ egyszülött Fiában…” S természetesen nem nyolcvan evangélium volt, hanem csak négy, de egyik sem Jézus életében született. Történelmi tény, hogy Nagy Konstantinusz hatása óriási volt a kereszténységre, de nem azáltal, hogy megváltoztatta üzenetét, hanem hogy részt adott neki a világi hatalomból. A Niceai Zsinaton pedig valójában egy teológiai vita zajlott, Alexandrosz püspök és Áriusz nevű papja között a Szentháromságról. Áriusz szerint volt olyan idő, amikor Jézus nem létezett, Isten teremtette, ezért hasonló Isten Fiához, de nem azonos vele, ahogy azt Alexandrosz állította. Ennek mondott ellene egy fiatal diakónus, Athanasziosz, a későbbi püspök, aki figyelmeztetett: ha Jézus Isten teremtménye lenne, neki is szüksége lenne a megváltásra, és nem lehetne maga a Megváltó. Végül megszületett a Niceai hitvallás, kifejezetten az ariánusok ellen, amelynek értelmében Jézus „született, de nem teremtmény, az Atyával egylényegű.”

Michael Hesemann hasonló módszereket alkalmaz a többi esetben is. Így például XII. Piusz pápa sokat bírált magatartását illetően, hogy miért nem ítélte el nyíltan a holokausztot, emlékeztet rá: erről csak hallomásból értesült. Ha mégis megtette volna, a nácik azonnal megvádolhatták volna „rémhír-propaganda” terjesztésével, hiszen szemtanúk beszámolóin kívül semmi mással nem tudta volna bizonyítani a felfoghatatlan bűntetteket. Történelmi tény azonban, hogy nem csak a pápa hallgatott Auschwitzról, hanem az egész világ. Csak 2004 januárjában derült ki, hogy a brit harci repülőgépek már 1944 augusztusában részletes pontossággal lefényképezték az auschwitzi tábort, és ezek a képek a megmenekült foglyok beszámolóit megerősíthették volna, amelyek már egy évvel korábban ismertek voltak a nyugati nagyhatalmak előtt. Már az Auschwitzba vezető vasúti sínek bombázásával is sok százezer ember életét megmenthették volna a szövetségesek, de ez nem történt meg, így még hosszú öt hónapon keresztül működtek a gázkamrák. XII. Piusz azzal is tisztában volt, hogy minden nácik elleni provokáció súlyos következményekkel jár az áldozatokra nézve. Hollandiában például az utrechti katolikus érsek pásztorlevelet olvasott fel a vasárnapi szentmisén a zsidók tervezett elhurcolása ellen. Erre válaszul a nácik deportálták a nem árja katolikusokat, köztük Edith Steint. Mikor XII. Piusz pápa értesült a holland eseményekről, épp egy zsidók elhurcolása ellen tiltakozó dokumentumon dolgozott. Ám a Hollandiából érkező hírek annyira megrázták, hogy összetépte a készülő szöveget és elégette. Ugyanakkor zsidó történészek által is elismert tény, hogy XII. Pius, a Szentszék, a vatikáni nunciusok és az egész katolikus egyház összességében 700-850 ezer zsidót mentett meg a biztos haláltól.

Michael Hesemann könyve nem az egyház igazolására és védelmezésére készült, hanem azért, hogy hozzájáruljon a történelmi igazság sokat vitatott jogának elismeréséhez. Nem titkolja, hogy az egyház kétezeréves fennállása óta pápái, püspökei, papjai, tagjai révén követett el bűnöket, tévelygéseket, „hiába jelentette gondolataikat és tetteik vezérfonalát a krisztusi tanítás, nem bújhattak ki a bőrükből, és nem szabadulhattak a társadalom szorításából. Elsősorban emberek voltak, ezért esendők is – gyakran nagyon is esendőek. Áldozatul estek a hatalom és a gazdagság kísértésének és vétkeztek.” Az igaztalan rágalmakat, a keresztény hit alapjait tagadó hazugságokat, lejárató kampányokat azonban az egyháznak és híveinek határozottan vissza kell utasítaniuk, tényekkel megcáfolniuk. Úgy, ahogy azt Micheal Hesemann teszi, szellemesen, mindvégig nyugodt derűvel, tényekkel, adatokkal alátámasztva az igazságot. A kötet szerzője szerint akármennyi csodát tett is Jézus, „bármennyi csodatétel is kötődik a szentek életéhez, az igazi csoda mégis az, hogy Krisztus egyháza az üldöztetés és szakadás évszázadain át, a tévelygések és zavarok, kifejezetten azonban tagjainak és különösen vezetőinek tökéletlensége ellenére fennmaradt.” Az egyház ugyanis minden korban képes volt a megújulásra, „és története minden pontján valódi szenteket vonultatott fel. Assisi Szent Ferencet vagy Kalkuttai Teréz anyát, Adolf Kolpingot vagy Pio atyát, Edith Steint vagy Albino Lucianit – az alázat és az önfeláldozás, a felebaráti szeret és lelkiség vitathatatlan alakjait… Tehát mégsem lehet olyan rossz, mint amilyen a híre, és nem is volt soha az. Mert az evangélium minden árulójának helyére ezrek akadtak, akik aszerint éltek!” (Szent István Társulat, 2009.)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

http://franka-egom.ofm.hu