Miért sírt Mária Máriapócson? - Keresztes Szilárd püspök szentbeszéde a máriapócsi búcsún

Keresztes Szilárd püspök szentbeszéde a máriapócsi Nagyboldogasszony napi búcsún augusztus 14-én.

Máriapócson jubileumi évet tartunk. Száz éve, 1905. december 3-án történt, hogy a csodatevő máriapócsi kegykép harmadszor könnyezett. Nagy ünnep ez számunkra, van időnk elgondolkozni rajta egy esztendőn át. És van időnk arra, hogy ebben az évben különösen megkérdezzük magunktól, miért könnyezett Mária ezen a szent helyen?

Miért sírt Mária Máriapócson? Mert ember volt, érző szívű, igazi ember, aki tudott sírni. Az evangéliumban olvassuk: „Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak” (Mt 5,4).

Boldogok, akik sírnak, mert a sírás nagyon nemes emberi tulajdonság. Igazán sírni csak az ember tud, mégpedig csak az az ember, aki teljes értékű emberi életet él. Sírni az tud, aki tudatában van a maga emberi méltóságának és szabadságának. Tudatában van annak, hogyan kellene élnie ebben a világban, szabadon, békességben mindenkivel. Isten szabad embereknek teremtett minket, hogy lelkiismeretünk szerint döntsünk és éljünk. Sírni csak az tud, aki érzi a szeretetnek mindent felülmúló hatalmát, a szeretetet a családban, a rokonságban, a szomszédokkal, mindenkivel. Sírni csak az tud, aki tudja, hogy Isten őt fiának teremtette és váltotta meg. Milyen nagy az ember méltósága, szabadságban és önérzetben, szeretetben és Isten gyermekeinek boldog tudatában! Felemelő érzés és boldogság! De ha az ember azt tapasztalja, hogy ezek a mindent felülmúló emberi értékek sérelmet szenvednek, ha őt szabadságában, emberi méltóságában, szeretetében vagy istengyermeki méltóságában megsértik, akkor képes annyira megrendülni, hogy sírásra fakad, hogy könnyezni kezd. Az embernek a kiváltsága ez, mert igazán sírni csak az tud, aki valódi emberi életet él, önérzettel és szabadon, szeretetben és Isten gyermekeinek a méltóságában. Milyen nagy dolog, aki így tud sírni. Boldogok, aki sírnak, mert bennük még megvan ez a jó érzés.

A mi világunk, sajnos, nem tud sírni. Vannak emberek – és sajnálattal gondolunk arra, hogy sokan vannak –, akiknek a lelkében már nincsenek meg ezek a nemes értékek, akik nem sokra becsülik az embert, nem tartják nagyra a szeretetet, és – főleg – nem értékelik azt, hogy minden ember Isten gyermeke. Az ilyen embernek, aki csak a napi hasznot, a robotot, az állandó hajszát ismeri, az ilyen embernek a lelke megkérgesedik, a szíve már nem nyitott, már nem tud igazán és őszintén sírni. Az ilyen ember vagy lázadozik, és a sírása ezt a kétségbeesett lázadozást fejezi ki, vagy pedig elfojt magában mindent, és úgy tesz, mintha felülkerekednék ezeken az érzéseken. Milyen szegények azok az emberek, akiknek már nincsenek könnyeik! Mennyire kell sajnálni azokat, akik nem tudnak szívük mélyén megrendülni, hogy sírjanak!

Mária, a mi édesanyánk sírt, mert ember volt. Az emberek között is a legkiválóbb. Isten őt teljesen tisztának, szentnek alkotta. Benne semmi sem gátolta az emberi szabadságot. Õ emberi méltósága mellett azt is tudta, hogy emberként Isten egyszülött Fiának az Anyja lehetett. Õ egészen közel állt Jézushoz, benne megvolt minden, amit mi emberek szeretünk, tisztelünk. A földön nála különb csak egy volt, a mi Urunk, Jézus Krisztus. Hogyne érezte volna át ő ennek az életnek minden baját! Hogyne tudta volna ő, hogy Isten másként gondolta el ezt a világot! Mária sírt, mert érezte, hogy megalázzák az embert, és ez őt is érinti. Mária sírt, mert meg akarta mutatni - nemcsak a kereszt alatt, de itt Máriapócson is csodatevő kegyképében -: Isten így szeret, Isten gyengéden szeret. Jézus Anyja értünk és velünk együtt sírt.

Miért sírt Mária Máriapócson? Mert Mária mindenkinél jobban szereti az ő egyszülött Fiát, Jézus Krisztust, és neki mindenkinél jobban fáj az, ha az emberek nem teljesítik Krisztus akaratát. Láttuk Mária életében, milyen figyelmesen kísérte végig Jézust. A kánai menyegzőn csak egy volt a kívánsága, azt mondta a szol¬gáknak: "Amit nektek mond, cselekedjétek" (Jn 2,5). Mária a maga életével, a köz¬benjáró imádságával állandóan ezt mondja nekünk is, mint édesanya arra figyel¬meztet, hogy éljünk úgy, ahogy Jézus mondta, cselekedjünk úgy, ahogy Jézus elvárja, gondolkodjunk és beszéljünk Jézus szavai, az evangélium szerint. Ez az ő anyai kívánsága, és ez az ő anyai öröme.

De Máriának látnia kellett azt is, hogy földi életében hányan lenézték, megvetették az ő Jézusát. És végül látnia kellett, hogy elfogták, megkínozták, megölték. Milyen lehetett Máriának a keserve, a sírása a kereszt alatt, amikor látta, hogy szenved az, aki számára a legfontosabb, Jézus, amikor látta, hogy ártatlanul, gonosztevőként elítélik azt, aki a legtökéletesebb, legártatlanabb ember volt, Isten egyszülött Fia, a világ Üdvözítője. Milyen lehetett Máriának a sírása, amikor hallotta, hogy kigúnyolják, káromolják Fiát azok, akik őt keresztre feszítették? Milyen lehetett Máriának a szomorúsága, amikor látta, hogy az apostolok közül csak egy maradt ott a kereszt alatt, János, a többiek mind elmenekültek? Mennyi szenvedés zuhant rá, amikor beteljesedett a jövendölés: „A te lelkedet is tőr járja át” (Lk 2,35). Mária sírt, mert szenvedett Jézusa.

De ugyanaz a Jézus, aki értünk meghalt és feltámadt, aki dicsőségben ül az Atya jobbján, most is köztünk él egyházában, tanításában. És ha Mária szétnéz ezen a világon, akkor lát minket. Minket, akik nem mindig követjük Jézus szavát. Látja egyháza életét, amelyet sokszor széthúzás, vitatkozás bont meg belülről. Látja egyházának életét, amelyet a történelemben sokféle támadás ér, és néha a létét látjuk veszélyeztetve. Mária mindezt látja, de Mária minden jelenség mögött Jézus sorsát éli át, a Jézus egyházát érő minden támadás vagy botrány mögött csak egyet lát, egyszülött Fiát, aki szenved a kereszten. Amikor Mária látja, hogy egyházában hogyan szenved Krisztus, amikor látja, hogy egyháza hűtlensége vagy széthúzása mennyire nem tetszik Fiának, akkor Mária nem tud mást csinálni, mint imádkozni és sírni.

Boldogok, akik így sírnak. Boldogok, akik a maguk sírásában Jézus sorsát, az evangéliumot, az egyház sorsát siratják. Boldogok, akik nincsenek annyira lefoglalva a maguk bajával, hogy csak saját magukért tudnának sírni, hanem akik érzik ennek a világnak minden baját, akiknek fáj az, ami rosszul megy az egyházban. Nekünk sírni kell és nem lázadozni vagy botrányt okozni, amikor Krisztus egyházát valamilyen baj éri. Ez azoknak a lelkülete, akik közel állnak Jézushoz. Nekünk Jézust kell siratni mindenben. Megvan-e bennünk ugyanaz a lelkület, amit Mária mutatott nekünk? Értjük-e, hogy minden bajunkban Krisztusért kell sírnunk? Így kell látnunk és megsiratnunk azokat a bajokat, amelyek családunkban vannak, a gyermekek szertelenségét vagy elpártolását. Meg kell siratnunk egyházközségünk gyengeségét. Meg kell siratnunk, ha azt látjuk, hogy közöttünk nem egyetértés van, hanem széthúzás. Megsiratni, nem megszólni és megítélni, hanem könnyeinkben megmosni kell minden bajt, ami ér minket. És ha látjuk egyházunk sorsát, ha látjuk ennek a világnak tragikus gondolkodását, ennek a világnak külső látszatra hittől, Krisztustól, egyháztól elpártolt lelkületét, akkor nekünk, hívő embereknek az első feladatunk az, hogy bánkódjunk, sírjunk és imádkozzunk, ahogy Mária tette. Jó nekünk itt Máriapócson, mert megtanulhatunk igazán sírni, megtanulhatjuk, hogy a sírásban mindig a magunk üdvösségéért és a világ üdvösségéért kell bánkódni és imádkozni.

Miért sírt Mária Máriapócson? Mert az édesanyánk, és az édesanya mindig együtt örül és együtt sír gyermekeivel. Tudjuk, hogy örül velünk, de itt, Máriapócson inkább annak vagyunk tanúi, hogy ő velünk együtt sírt. Volt miért sírnia, mert ő ismeri gyengeségünket, bűneinket. Mária az erős édesanya, aki segíteni akar. De amikor látja, hogy mennyire tehetetlen, mert az emberek nem fogadják meg Jézus szavát, akkor nem tud mást tenni, mint sírni.

Azért jövünk Máriapócsra, mert itt olyan könnyű sírni, itt senkinek nem szégyen az, ha sír és könnyezik, mert Mária is ezt teszi velünk. Máriapócs a kegyelem helye, ahova az emberek azért jönnek, hogy meggyónjanak, megáldozzanak, hogy a bűneik bocsánatot nyerjenek. Itt mindennapi látvány az, hogy a zarándokok sírva, könnyek között tartanak bűnbánatot. Meg kellene ezt tanulni mindenkinek, nemcsak itt, Máriapócson. Boldogok vagyunk, hogy Máriapócson a mi édesanyánk megtanít bennünket sírni.

Mária sír, nemcsak a bűneinkért, de sír minden bajért, ami az embereket érinti. Sír azért, mert szegénység van, munkanélküliség. Sír azért, mert látja, hogy a közélet, a politika, mennyire elpártol Krisztustól. Sír azért, mert a világban széthúzások, háborúk uralkodnak. Sír azért, mert az emberek nem úgy élnek, ahogy emberként kellene élniük. Mária sír és imádkozik. És aki őszintén tud sírni magának vagy embertársainak bármilyen baja miatt, az tud imádkozni, az a maga szűkös kereteiben tud segíteni is. A világot nem a nagy szólamok, nem a hangzatos politikai programok mentik meg, hanem a jószívű emberek, akik igazán tudnak örülni és igazán tudnak sírni, akik nemcsak látszólag segítik embertársaikat, de a szívükkel, a lelkükkel akarják építeni azok életét.

Itt vagyunk Máriapócson, és Máriával mi is elsiratjuk ennek a világnak minden baját. Ezen a helyen jobban megértjük, hogy kereszt által lett a világ üdvössége. Az üdvösség könnyekben születik, a kereszt alatt is, Máriapócson is, a mi lelkünkben is.

Miért sírt Mária? Hogy tudjunk mi is sírni, mint gyarló emberek, mint Krisztus testvérei, mint Máriának, édesanyánknak gyermekei. Hogy tudjunk sírni, és a pócsi Szűzanya képéből megértsük a sírás igazi értelmét és boldogságát.

A jubileumi esztendőben a könnyező kegyképet szeretnénk restauráltatni. Három héttel ezelőtt egy restaurátorokból, művészekből, papokból álló csoport megvizsgálta a képet, amely mostani állapotában elég rosszul néz ki. Évszázadok alatt, amíg a kép közvetlenül volt kitéve a hívek tiszteletének, lecsókolták, lesimogatták arról a festéket, szöggel tűzték rá az ajándéktárgyakat. Ilyen most a máriapócsi kegykép. De számomra ez a legvigasztalóbb ebben a képben. Mert akit igazán szeretnek, azt mindig agyonszeretik. A kegyképet nem romboló, nem tiszteletlen szándékkal, hanem kegyeletes csókokkal tették olyanná, amilyen lett. Az édesanyának, aki szereti gyermekeit, aki sírni tud gyermekeiért, mindig át van verve a szíve. Csak átszögezett szívvel lehet igazán szeretni. A Mária-kép ezt is mondja nekünk: ne féljetek sírni, engedjétek magatokat kihasználni, engedjétek, hogy a szívetek szomorú legyen, vagy éppen tőrrel átdöfött, mert akkor van hozzátok közel Isten kegyelme. Máriában az Isten kegyelme, az ő embereket sajnáló, sirató emberszeretete itt áll közöttünk. Nagy jelkép ez, amely megmutatja, hogy az Atya így szeret, a Fiú így áldozta fel magát, a Szentlélekben ennek a kereszténységnek lettünk mi mindnyájan részesei, akik Jézussal és Máriával együtt emlékezünk arra: „boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak”.