Mindennapi hegyeinket mászd meg velünk ma! – Suhajda Szilárd emlékére és a magunk emlékeztetésére

Tiszteld a hegyet!

A hegymászás alapszabálya, hogy tisztelni kell a hegyet. Ha a hegymászást mint közkedvelt metaforát a szeretni tanulásra, a jóban való kitartásra, a kísértések elleni küzdelemre, a talentumainkban való növekedésre és a hitben való bátorodásra vonatkoztatjuk, az intelemhez magától értetődően hozzátartozik az is, hogy tiszteljük egymás hegyeit is.

Suhajda Szilárdnak a Mount Everest volt a Mount Everestje, a csúcs, amihez és amire szeretett volna fölérni, amiért annyi erőfeszítést tett, amiért valószínűleg nagyon nehéz áldozatokat is hozott.

Suhajda Szilárd küzdelmét extrémsportnak nevezzük, miközben bizonyos értelemben mindennapi is. Mindennapi, mert mindannyiunk belső hegymászásait idézi.

Mindannyiunknak megvan a maga Everestje, mindenki a saját „nyolcezreseit” mássza, csak ezeket a hegyeket nem – vagy csak részben – látjuk. Nagyon sok esetben nem is magunknak választjuk őket, mászunk, kaptatunk, mert muszáj. A mindennapi hegymászók becsületesen és szeretettel törekednek nevelni egészséges, beteg, fészekaljnyi, egyke, neurotipikus, sajátos nevelési igényű gyermekeiket. A nyarukat kertészkedés helyett kemoterápiás kezelésekkel töltik. A mindennapi hegymászók hirtelen egyedülálló szülőkké, idős szerettük egyedüli ápolójává válnak, úgy próbálnak helytállni. Feldolgozhatatlan traumákat, testi-lelki sérüléseket igyekeznek – magukban vagy másokban – gyötrelmes belső munkával gyógyítani. A mindennapi hegymászók 24-36 órás műszakokban ugyanazzal a gyengédséggel próbálnak világra segíteni újabb és újabb újszülötteket. Estéről estére szenvedéllyel és alázattal akarnak klarinétozni egy zenekarban. Türelemmel és koncentrálva igyekeznek vezetni a hetvenkettes trolit, méltatlan körülmények között is derűvel, bölcsességgel akarják oktatni a fiatalokat, szépségre és rendre törekedve takarítják a sekrestyét, évtizedekig szolgálnak időseket, fogyatékosokat, hajléktalanokat, és

közhely, de van, akinek az a Mount Everestje, hogy csak ma ne igyon.

Ha jártunk is már hasonlón, tévedés, hogy ismerjük egymás hegyeit! Hiszen még a magunkét sem tudjuk feltérképezni teljesen. Az első, amit megtehetünk annak érdekében, hogy mindenki fölérjen a magáéra: tiszteljük egymás hegyeit! Akkor is, ha azt gondoljuk, a másik elkerülhette volna azt a hegyet. Akkor is, ha a mi szemünkben pici dombocskának tűnik a hegy. Akkor is, ha azt gondoljuk, már „nem itt kellene tartanunk”, már sokkal magasabb, „méltóbb” csúcsok felé kellene kapaszkodnunk. Tiszteljük a hegyeinket!

Jónak lenni, jó hegyen

Suhajda Szilárdnak a Mount Everest volt a Mount Everestje. Ez a világ legmagasabb pontja, mindenki ismeri, sokan két néven is, látunk róla fényképeket, olvasunk róla történeteket, van, aki kisebb-nagyobb mértékben meg is közelíti. A világ tetejéhez mind másként viszonyulunk, ám a Mount Everest mindünknek ugyanazokat a kérdéseket teszi fel.

Van-e „hegyem”, mi az én Mount Everestem? Van-e valaki velem kötélpárosban, van-e serpa az életemben, vagyok-e én segítője valakinek? Én tűztem-e ki magam elé az éppen taposott magaslatot, vagy most egy „rám mért” hegyre vagyok kénytelen fölérni? Ha én tűztem ki: jól választottam-e meg a célt? Az enyém-e ez a küzdelem valójában? Akár igen, akár nem, el tudom-e fogadni, hogy ezen a hegyen vagyok, és itt és itt tartok? Szeretettel veszek-e részt az utamon fölfelé, tudok-e saját kicsi célokat iktatni egy nem szabadon választott élethelyzetbe is? Aztán: tudok-e valaki másnak a hegyén „Csavardi Samu” lenni, kísérve szeretni? Tudom-e, hogy a hegymászásnak ugyanúgy része a helytállás (néha sokkal de sokkal nagyobb erő kell hozzá, mint a haladáshoz!), a visszaereszkedés, a megpihenés táborban, bivakban, a segítségkérés?

Mi, keresztények azt a kérdést is „hallhatjuk” legbelül: Jézussal járom-e a hegyemet, és járok-e Jézus hegyein is a magaméi mellett?

Ferenc pápa azt mondta budapesti apostoli látogatása során a fiataloknak, hogy aki mer, az nyer, legyünk főszereplők a saját életünkben. Én azt sejtem, hogy ez sokszor nem látványos csúcsok meghódítását, vagy egyetlen, hatalmas cél életen át való gyűrését jelenti – talán a saját életünkben betöltött főszerep akkor lesz igazán a miénk, ha ez egy bő szívvel, jó lélekkel vállalt mellékszerep valaki máséban.

A hegy tornyosul fölénk, nem mi egymás fölé

Sokmindennel nem lehetünk tisztában Suhajda Szilárd életéről, döntéseinek indítékairól, a halálának körülményeiről. Két dolgot viszont biztosan tudunk: Suhajda Szilárd elhunyt, felesége és kisgyermeke számára pedig ez most a legmélyebb szomorúság időszaka. Ezt, nem többet. Ezt a két dolgot tudhatjuk biztosan, akár van tapasztalatunk a hegymászásról, akár nincs, akár nyomon követtük Suhajda Szilárd életpályáját a nyilvánosságban, akár nem. Erre a kevés, de biztos tudásra pedig keresztényként, kereszténynek lenni törekvő emberekként egyszerűen nem lehet más a válaszunk, mint az együttérzés, a gyengéd részvét, a figyelmes hallgatás, a hallgató figyelem, az (akár mindezek általi) imádság Suhajda Szilárdért és a családjáért.

Semmilyen formában nem lehet ítélkezés a reakciónk. Az élet vége, akárki életének vége(ssége) – akár egy nyolcezres hegycsúcs – nem az a pont, ahol a mi kezünkben van az ítélkezés joga.

Suhajda Szilárd és a Mount Everest története lehet felkavaró, lehet megindító, megrázó, mi pedig sokszor félünk a belső megrázkódtatástól. Talán érdemes mégis megengedni, hogy mélyen megérintsen minket: keressük benne azt, ahol a történet által Jézus Krisztus felé fordulhatunk. Próbáljuk meg értékítélet nélkül, hálával szemlélni Suhajda Szilárd életét, aztán a magunkét is, és engedjük meg azt a formálódást, ami által a hegyeinkkel kapcsolatos kérdéseinkre egyre inkább Jézustól tudjuk majd kérni és elfogadni a válaszokat. Hogy olyan bizalom szülessen meg (újra és újra) bennünk, ami azt mondatja velünk: Urunk, mindennapi hegyeinket mászd meg velünk ma! Segíts, hogy bízzunk Benned, hogy jó döntéseket hozhassunk a völgyben, a szakadék szélén, a lankás részeken, a gerincen, a csúcsközelben – tartsunk bárhol is. Segíts előbb-utóbb elérkezni oda, hogy Veled menjünk föl a Te hegyeidre, akármelyikre: a sziklára, ahová a Kísértő vitt, a boldogmondások hegyére, a Golgotára.

Fotó: Pixabay

Magyar Kurír