Miről mesél egy hóvirágos képeslap?

A Covid-járvány miatt családunk egy részével – egyik lányunkkal, vőnkkel és unokánkkal – ezúttal csak január legvégén tudtuk megtartani a karácsonyt. Az ő mindig különleges meglepetéseik közül ezen az utókarácsonyon már első pillantásra szívembe zártam, s azóta be is kereteztettem az itt látható, 1928 húsvétja alkalmából postára adott, tehát csaknem száz esztendőt számláló, hóvirágos képeslapot.

A finom, kalligrafikus betűkkel sokkal inkább megrajzolt, mint megírt lap címzettje egy bizonyos K. Erzsike úrleány volt, aki Budapesten, a VIII. kerületben, a Jázmin utca 20-ban lakott. Tehát, stílszerűen: virágot a virágnevű utca lakójának! Teljes nevét esetleges utódai iránti tapintatból nem közlöm, azt azonban kiderítettem, hogy K. Pál asztalosmester leánykája volt, s azt is, hogy az 1928-as esztendőben – az öröknaptár tanúsága szerint – a húsvét ünnepi napjai április 7-étől, nagyszombattól április 9-ig, vagyis húsvéthétfőig tartottak.

Ami azonban már jóval húsvét előtt felkeltheti érdeklődésünket az elegáns, visszafogott és egyáltalán nem „tiritarka” lapocska iránt, az nem egyéb, mint egy kis botanikatörténet. A képen látható hóvirág ugyanis a pontosan húsz különböző hóvirágfaj egyik legjelesebbje, amely a tudományos világban latin nyelven a Galanthus woronowii, magyarul Voronov-hóvirág nevet viseli. Egyik nevezetessége az, hogy korán, akár már februárban kibújhat a hó alól, és virágai tartós szépségükben hosszasan „csengettyűznek”, nemegyszer akár április elejéig, ha nincs kora nyárias tavaszunk. Névadója és első leírója egy 1874-ben, a grúziai Tbilisziben született nemzetközi hírű botanikus, Jurij Nyikolajevics Voronov, aki pályafutása csúcsán a szentpétervári, majd a leningrádi botanikus kertben dolgozott, s itt, észak Velencéjében halt meg 1931-ben. A nevezetes orosz város tartósan hűs hőmérsékleti viszonyait ismerve, a hóvirágoknak itt meglehetősen hosszú virágzási idő adatott.

Valljuk be, e hóvirágfaj szépségéhez nem igazán illik ez az ellatinosított orosz név, s ezért – a tudós Voronov urat változatlanul nagyra becsülve – a zeneiséget, dallamosságot igénylő olvasók vigaszául említsük meg e szép, tavaszígérő virág egyik sokkal költőibb nevet viselő faját is, a Galanthus nivalist. Vagyis a kikeleti hóvirágot, amelyet 2017-ben – nagyon bölcs és kedves gesztusként – az év vadvirága címmel tiszteltek meg. Távoli kislánykoromban, otthon, Pécsett, a Mecseken nyalábszámra szedtük össze ezeket a gyönyörű, fehér-zöld harangocskákat, s botra kötözve hoztuk le a városba, ahol aszpirines (!) vízben sokszor egy hétig is épek-szépek maradtak. Ezt a „hóvirágvadászatot” azonban ma már senkinek nem ajánlhatom jó szívvel, hiszen napjainkban, érthető féltésből, e nemes növénykét tilos leszedni. S a hóvirágdézsmálás büntetési tarifája bizony nem csekély! Azt azonban bárki megteheti, aki szereti, akinek kedves ez a szerénységében is gyönyörű növény, hogy kerti változatát cserépben, virágládában vagy éppen a saját kis birtokán szorgosan elülteti.

Hiszen, ahol egyetlen hóvirág „megcsendül”, ott már várni, remélni lehet a tavaszt, s a tavasz életgyógyító, életszépítő erejét. Enyhe télbúcsúzások idején ennek a csodának már február derekától örülhetünk.

Szöveg és fotó: Petrőczi Éva

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. február 13-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.