Mit jelent a kiközösítés?

Az Egyházi Törvénykönyv idézett pontjára utalt Joaquín Navarro-Valls, a vatikáni Sajtóiroda vezetője, annak a nyilatkozatnak a kapcsán, amelyben a Vatikán elítélte a Kínában végzett illegális püspökszenteléseket. A sajtóban sokhelyütt megjelent a „kiátkozás” híre, holott a régies, pontatlan kifejezés által sugallt „átokról” szó sincs.

A kiközösítés (excommunicatio) az Egyházi Törvénykönyv szerint a cenzúrák közé tartozik, a bűnös magatartással való felhagyást „kikényszeríteni” hivatott, vagyis gyógyító büntetés.

A XIII. század kezdetéig a kiközösítés mind a vezeklők rendjébe való tartozást jelölhette, a régi bűnbánati fegyelemnek megfelelően, mind pedig egy egész sor különböző egyházi büntetést, melyek a szentségektől való eltiltástól a társadalmi és egyházi közösségből való teljes kirekesztésig terjedhettek, főként azonban az egyházi közösség életében való rélszvétel kisebb vagy nagyobb mértékű megszorítását tartalmazták.

A XIII. század elejétől kezdve az excommunicatio tipikusan gyógyító jellegű büntetésként, azaz cenzúraként nyer jogi meghatározást.

Az 1917-es törvénykönyv megfogalmazása szerint a kiközösítés „olyan cenzúra, amely kizárja az embert a hívek közösségéből olyan hatásokkal, amelyek a következő kánonokban nyernek felsorolást, és amelyek egymástól elválaszthatatlanok”. Eszerint a kiközösítés nem magából az egyházból zárja ki az embert, hanem az egyházzal való külső közösséget érinti, vagyis a kegyelem külső eszközeiben (és így azok hatásában) való részesedést. Az egyházzal való belső közösség, a kegyelem és az isteni életben való részesedés közössége magánál a büntetésnél fogva nem szűnik meg.

A kiközösítés „olyan sajátosan gyógyító célú pozitív egyházjogi büntető szankció, melyet igen súlyos büntetendő cselekmények ellen rendeltek, és amelynek elválaszthatatlan hatásai a jogok és kötelességek gyakorlásának olyan, a Codex rendelkezéseinek megfelelő tilalmaiban állnak, melyek az egyház lelki javaiból való (szinte) teljes kizárást eredményeznek”.

A kiközösítés büntetése lehet utólag kimondandó vagy önmagától beálló. Az önmagától beálló kiközösítés működésének (hasonlóan a többi automatikus büntetésekhez) két szakasza van: az első szakasz a büntetés beállásától az egyházi hatóság ítéletéig vagy határozatáig terjed, melyben a büntetés beállásának tényét kinyilvánítják; a második szakasz a kinyilvánítás utáni idő.

A kiközösítés hatásai két csoportra oszthatók. Az elsőbe azok a hatások tartoznak, melyek minden kiközösítés szükségszerű közös velejárói, vagyis akkor is fellépnek, ha valaki önmagától beálló, de még ki nem nyilvánított kiközösítésbe esett. Ezek a közös hatások a következők:

1. Az eucharisztikus áldozat ünneplésében és bármely más istentiszteleti szertartásban való szolgálati részvétel tilalma. A szolgálati részvétel a liturgikus cselekmény végzőjének és közvetlen segítőinek szerepét jelenti, nem vonatkozik a hívőként való jelenlétre.

2. Szentségek vagy szentelmények végzésének és szentségek felvételének tilalma. A szentségeknek mind a kiszolgáltatása, mind a felvétele (tehát a házasságkötés is, ha a kiközösített kereszténnyel kívánna esküdni) tilos. A szentelményeknek csak a végzése (készítése, kiszolgáltatása) tilos, de nem a felvétele. A kiközösítés következményeként fennálló tilalom önmagában még nem érinti a szentségkiszolgáltatás érvényességét.

3. Egyházi hivatalok, szolgálatok vagy bármiféle egyházi tisztség gyakorlásának és egyházkormányzati intézkedések végzésének tilalma.

Ezeken a hatásokon kívül a kiközösítésnek, ha utólag kimondandó büntetésként szabták ki, vagy ha önmagától beállt kiközösítést már kinyilvánították, az alábbi következményei is vannak:

1. Ha a tettes a szentmisében vagy más istentiszteleti szertartásban a fenti tilalom ellenére szolgálati részvételt akar vállalni, el kell utasítani, vagy a liturgikus cselekményt meg kell szakítani, hacsak ezt súlyos ok nem gátolja.

2. Az egyházkormányzati intézkedéseket az ilyen kiközösített nem csupán meg nem engedetten, érvénytelenül is végzi.

3. A tettesnek tilos élnie a korábban engedélyezett kiváltságaival.

4. A tettes nem nyerhet el érvényesen méltóságot, hivatalt vagy más tisztséget az egyházban.

5. Nem lesz övé a jövedelme annak a méltóságnak, hivatalnak, bármilyen tisztségnek, díjazásnak, amivel az egyházban rendelkezik.

A cenzúrák természetéből adódik, hogy azokat a törvényhozónak csak a legnagyobb mérséklettel és igen súlyos cselekményekre szabad rendelnie. Ugyanezzel függ össze, hogy cenzúra csak (legalább egyszeri) előzetes figyelmeztetés után szabható ki érvényesen. Csak akkor engedhető el, ha az elkövető felhagyott a makacssággal. Ha viszont az elkövető felhagy a makacssággal, nem szabad tőle az elengedést megtagadni.

A makacssággal az hagyott fel, aki a büntetendő cselekményt valóban megbánta, a károkat és a botrányt kellően helyrehozta, vagy ezt legalább komolyan megígérte.

Ugyancsak a cenzúrák jellegéből fakad, hogy nem lehet őket kiszabni teljesen megszűnt magatartás miatt, sem pedig örökre vagy meghatározott időre. Akkor kell ugyanis feloldani őket, amikor a makacsság véget ér.

Erdő Péter: Egyházjog, Budapest, 1991, 87. §: A cenzúrák (493–495) alapján.

Magyar Kurír