Mustó Péter: Remény és kétség között Bogotá utcáin

Mustó Péter 1935-ben született Derecskén. Kilencéves korától külföldön élt. Franciaországban és Németországban jezsuita szerzetesnek tanult. 1963-ban Frankfurtban szentelték pappá. Tizenkét évig ifjúsági lelkészként működött Münchenben. Később szolidaritásból a bevándorló munkásokkal hónapokig mosogatott egy berlini vendéglőben. 1977-1991 között Kolumbia fővárosában, Bogotában élt. A veszélyeztetett családok megsegítésére a helybeliekkel együtt szociális intézményeket hozott létre. Élményeit, tapasztalatait a Longinus Kiadónál tavaly megjelent, Remény és kétség között Bogotá utcáin című kötetében adta közre.

Páter Mustó kezdettől fogva arra törekedett, hogy a rossznak ne csak a következményeit „gyógyítgassa”, hanem a maga lehetőségein belül próbálja megváltoztatni az igazságtalan, embertelen társadalmat, s működjön együtt olyan közösségekkel, ahol minden emberben Isten képmását látják és tisztelik. Ez a célkitűzése vezette a kolumbiai utcagyerekek közé. Ezek a gyerekek szinte kivétel nélkül csonka, szegény – többnyire mélyszegénységben élő – családból származnak, közülük sokan már egészen kiskorban, nyolc-kilenc évesen az utcára kerülnek, ahol az élet kegyetlen vastörvényei uralkodnak, s ennek megfelelően az utcagyerekek konfliktusaikat sosem szavakkal próbálják megoldani. Lopásból, rablásból tartják el magukat, nem várnak és nem is adnak kegyelmet. Egy utcagyerek „vagy megtámadja az ellenfelét, vagy idejében meghátrál. Ezenkívül számukra a késelés nemcsak a konfliktuskezelés egyik formája, hanem önbecsülésüket, gőgjüket, hősiességüket is bizonyítja.” Ezek a gyerekek a halál állandó közelségében élnek, a bosszúból elkövetett gyilkosságok mindennaposak közöttük, de őket is bármikor megölhetik. A könyv szerzője szerint ezek a fiatalok „nem bíznak semmiféle igazságszolgáltatásban. Az egyetlen, akihez bizalommal fordulnak, csak az Istenük. Ezért még lopás előtt is keresztet vetnek, vagy egy fohászt mondanak.”

Mustó Péter rámutat, hogy áthidalhatatlan a szakadék a gazdagok szűk rétege és a nagyszámú szegények között, de a nyolcvanas évek Kolumbiájában a hatalom nem sokat törődött azzal, hogy a különbség csökkenjen. A szegénység terjedésével viszont egyenes arányban növekedett a bűnözések száma. A hatalom a nemkívánatos elemek likviditásával, „patkányirtással” vélte megoldhatónak a szociális problémákat. Páter Mustó figyelmeztet: „Zsarnokok, hatalmukkal visszaélők, önző gazdagok véleménye ez. Vajon megváltozna-e a meggyőződésük, ha ők is a szegények, kisemmizettek sorsára jutnának? Ha elveszítenék a munkájukat? Belekóstolnának az éhezésbe? Kukában kotorásznának kidobott ételmaradék után? Áznának-fáznának rongyosan, piszkosan az utcákon ődöngve? Éjszaka kartonpapírral takaróznának, a hideg kövön kitéve mindenfajta erőszaknak? Ugyan hogyan vélekednének?”

A könyv szerzője nem titkolja, hogy előfordult, nem szerette egyik-másik gyereket. Így egy Delio nevű fiút, aki kilenc éves volt, amikor az édesanyját meggyilkolták, és akiről egy pszichiáter azt jósolta, teljesen alkalmatlan az önálló életre, ezért fiatalon fog meghalni, hajléktalanként. Delio sokáig se dolgozni, se tanulni nem akart, teljesen természetes volt számára, hogy másokon élősködik. Még hirdette is, hogy bolond lenne dolgozni, ha a bátyja fizeti a szállását. Delio agresszív volt, semminek nem felelt meg, amit Mustó Péter emberi értéknek látott, semmi olyannak, amit szeretni tudott volna. Ám nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy nem szereti a fiút. Erről így ír: „… ha igazán hiszem, hogy mindenki Isten teremtménye, Delio is az. Ha létrehozta, és a létben megtartja, lát valami kedvelni valót, szépet benne, amiért szeretni tudja… Ha hiszem, hogy minden ember Isten képmására van teremtve, akkor ő is Isten képmása, és a Szentlélek őbenne is működik. Ha igaz, amit gondolok, akkor Deliot nem kerülhetem ki. Ha elfordulok tőle, akkor Istentől fordulok el. Szinte fájt elfogadni annak a lehetőségét, hogy benne meglássam Isten arcát. Ha Isten teremtménye, ennek a következménye az is lehet, hogy én is felfedezhetnék benne valami kedveset, szépet, szeretnivalót. De egyáltalán található benne valami jó, valami szép? Ilyen ízlése lenne Istennek? Semmi vágyam nem volt, hogy Delióval foglalkozzak.”

Hosszú hetekbe telt, míg Páter Mustó elszánta magát, hogy leül beszélgetni Delióval: „Õ beszélni kezdett, és én csodálkozva vettem észre, hogy már nem is agresszív. Nyugodtan beszél. Az is feltűnt, hogy jobban ismeri, és kritikusabb szemmel nézi magát, mint gondoltam. Először… érintett meg az érzés, hogy Deliót tudom becsülni. Õ tanított meg arra, hogy próbáljam minden emberben Isten képmását keresni, azt meglátni, amit a Teremtő kedvelhet benne. Amikor először tört rám ez a gondolat, még megrémültem. Utólag azonban hálás vagyok érte. A Delióval való konfliktusokon keresztül többet tanultam az életről, az emberekről és a jó Istenről, mint talán akárki mástól.” A történethez még hozzátartozik, hogy Mustó Péter azóta is levelez Delióval, aki rácáfolva a pszichiáter vele kapcsolatos tragikus jövőképére, rendszeresen dolgozik, leérettségizett, családot alapított.

A könyv egyik legmegrendítőbb epizódjában egy alig tízéves kisfiú azt kérdezi a szerzőtől: „Atya, én is Isten képmása vagyok?” Ehhez kapcsolódóan Mustó Péter felidézi, hogy egyszer megkérdezte a gondozottait, szerintük jók-e a csicsergő madarak? Valamennyien igennel válaszoltak, de önmagukról egyikük sem állította ugyanezt. Tudták és érezték, jó, hogy a madarak vannak, függetlenül attól, amit tesznek, mert jó, hogy léteznek. Csak éppen önmagukra vonatkoztatva képtelenek voltak ezt kimondani. Páter Mustó csaknem másfél évtizedes tapasztalatai alapján úgy véli, az utcagyerekeket borzasztóan nehéz meggyőzni arról, hogy Isten őket is szereti, s ennek az az oka, hogy elítélik önmagukat. A szerző szerint „Olyan mélyen érzik annak a tudatnak a súlyát, hogy saját maguk és egész környezetük rossznak tartja őket. Egy jó családban nevelkedett gyerek nem tartja magát rossznak, védekezik ellene. Az utcagyerek nem képes erre, annyi minden összetört már benne. Nehezen – vagy egyáltalán nem – hiszi el, hogy egy szegény közelebb van Istenhez, mint az, aki őt elítéli. Pedig a nincstelen talán kedvesebb Istennek, mint az, aki jómódban él. Nem a tehetős, hanem a szenvedő, a magatehetetlen Isten váltotta meg a világot a keresztfán. S azok az utcagyerekek, akiknek hiányzik a család és a szeretet, akiket megítélnek, elítélnek és súlyos bűn tudata terhel, csak ők tudhatják igazán, mit jelent a megváltásban reménykedni.” Mustó Péter szerint az utcagyerekek jelenlétében az evangélium „mindig konkrét, megfogható, eleven. Tudják, kik a prostituáltak és bűnösök. Tudják, mi a remény és kétség, kilátástalanság, reménytelenség. A világosat és sötétet meg tudják különböztetni. Úgy ismerik az életet, mint a halált. Nekünk, jóllakottaknak sokkal kevesebb fogalmunk van arról a világról, amelyhez Jézus beszélt. Mi nem ismerjük Jézus hallgatóinak gondját, baját, de az utcagyerekek ismerik. Azonnal tudják, és mindjárt megértik, miről van szó. Számukra a vallás a lélek vigasza, nekik Jézus szava a színtiszta valóság.”

Mustó Péter kötete felkavaró olvasmány, pontos társadalomrajz, figyelmeztetés a mindenkori gazdagoknak, hogy fokozott felelősségük van a társadalom kisemmizettjeivel, elesettjeivel szemben. Az irgalmas szamaritánus története semmit nem veszített aktualitásából, ma épp olyan időszerű, mint Jézus korában volt. (Longinus Kiadó, 2008.)

Magyar Kurír