Napi sajtószemle

Külföldi hírek

A Magyar Nemzetben (33.o.) Érszegi Márk Aurél Szétszórt ereklyék című, többrészes tanulmányának nyitó írásában olyan, fontos vatikáni eseményeket idéz fel, amelyek ötszáz évvel ezelőtt történtek: 1506-ban Della Rovere bíboros II. Gyula néven lépett Szent Péter trónjára, ez az esztendő a Svájci Gárda létrehozásának, a Vatikáni Múzeum megnyitásának és az „új” Szent Péter-bazilika építkezésének kezdete. A cikkíró rámutat: a Vatikán számos kezdeményezéssel emlékezik meg e jubileumokról, amelyek közül kiemelkedik a Svájci Gárda május 6-ai, mai ünnepsége, XVI. Benedek jelenlétében.

Határon túli és hazai hírek

Ugyancsak a Magyar Nemzetben (32.o.) Fáy Zoltán Szulejmán ajándéka címmel idézi fel, hogy a fiatal, mindössze 25 esztendős pozsonyi káplán, Knauz Nándor 1856-ban érdekes kutatásokba kezdett a a pozsonyi Szent Márton-dómban: azonosította az Alamizsnás Szent János-kápolnában található érseksírokat, majd tovább nyomozott, és három évvel később sikerült megtalálnia Pázmány Péter elfelejtett nyughelyét is. Felfedezése országos érdeklődést keltett, ám a sír pontos helye időközben ismét feledésbe merült. A lapnak Hargittay Emil irodalomtörténész elmondta: egy szerencsés véletlennek köszönhető, hogy több mint 300 évvel a temetése után ismét érdeklődés mutatkozik Pázmány Péter sírja iránt: „Meglátogatott 2004-ben a piliscsabai Pázmány Péter Katolikus Egyetemen Jozef Halko, a pozsonyi Szent Márton-dóm káplánja, és megkérdezte, tudjuk-e, hol van Pázmány sírja. A kérdés szokatlan volt, különösen a pozsonyi dóm káplánjától, hiszen tudvalevő, hogy Pázmány Pétert – végrendeletének megfelelően – a Szent Márton-székesegyházban temették el. Azt azonban nem tudjuk, hogy pontosan hová. Ezzel a kérdéssel indult meg a kutatás. A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen alakult egy nemzetközi kutatócsoport, amelynek elnöke Fodor György rektor, tagja Kránitz Mihály rektorhelyettes, Kafer István és jómagam. Nagyszombati részről is ilyen módon, rektori, rektorhelyettesi és kutatói szinten képviseltetik magukat. Többször tanácskoztunk, és elhatároztuk, hogy a Pázmány halálától a XIX. századi sírfeltárásig minden fontos forrást közzéteszünk szlovákul és magyarul, illetve ha az írás eredeti nyelve latin, akkor latinul is… a fő cél a sír megtalálása.” A professzor szerint kizárható, hogy Pázmány Pétert a Szent Márton-dóm szentélye alatt húzódó egyik kriptába temették volna, „hiszen a sírfeliratokon mindenütt a Pálffy család tagjainak neve látható. Későbbi kutatások alapján átvizsgáltuk a lehetséges források egy részét, és ezek az adatok arra utalnak, hogy a szentély más területén kell keresnünk a sírt. Az első fontos adat Pázmány végrendelete, amelyben az áll, hogy a Szent Márton-székesegyházban helyezzék örök nyugalomra. Pázmány egykori bizalmasának, Dobronski György jezsuitának a leírásából azt is tudjuk, hogy ’sub epitaphio’ temették, vagyis az Alamizsnás Szent János ereklyéit tartalmazó mauzóleum elé. Bár az emlékmű ma már nincs meg, Dobronoki leírása fontos fogódzó.”Hargittay Elemér emlékeztet rá: Knauz Nándor 1859-ben végzett ásatásai során megtalálta Lippay György érsek holttestét, s az ő végrendeletében az a kérés olvasható, hogy Pázmány mellé temessék. Ez pedig tulajdonképpen önmagában is elég bizonyíték, hogy a másik koporsóban Pázmány Péter földi maradványai vannak: „Pázmányt nagyon egyszerűen, fakoporsóba temették el, ’sine pompa’, balzsamozás nélkül. Knauz ír az akkor 222 éves holttestről is, és szerinte a festmények alapján jól felismerhető a prímás. Tehát a jelek szerint a főoltár előtt kell keresni Pázmány sírüregét. Mindez azért fontos információ, mert a Szent Márton-dóm különböző pontjain körülbelül félszáz sír található, tehát nem könnyű az eligazodás. Pázmány holttestével kapcsolatban egyébként lábra kapott egy minden alapot nélkülöző mendemonda, amely szerint az érseket élve temették el, csak tetszhalott volt, majd felébredt, szabadulni akart, és lerágta az ujjait. Ezzel szemben Pázmány nagyon betegen és öregen halt meg, két héttel később temették el, mindez tehát kizárható.” Az irodalomtörténész azt tartaná a legjobbnak, ha sikerülne azonosítani Pázmány Péter sírját, „tudományos vizsgálat kezdődhetne, hogy a legnagyobb esztergomi érseknek méltó kultuszhelye legyen. Ehhez a szlovák és a magyar egyház összefogása szükséges.”

A Magyar Hírlapban (17.o.) Tóta W. Árpád A másik orca című cikkének témája, hogy a KDNP a Fidesszel szoros frakciószövetségben, de önálló képviselőcsoportként vesz részt az új Országgyűlés munkájában. A cikkíró véleménye, hogy a KDNP létezése „mind a Fideszen belül, mind azon kívül arra az elméletre épül, hogy Magyarország keresztény ország, de legalábbis jelentős számú választó a keresztet keresi a közéletben meg a szavazólapon. A katolikusok saját kutatásai szerint az egyház tanításai szerint élő polgárok aránya tizenvalahány százalék. Ez a parlamentbe jutáshoz elegendő is volna – ha feltételezzük, hogy ezek egydimenziós emberek, akik semmi mást nem akarnak, minthogy a pártjuk nevében szerepeljen a keresztény szó, a címerében a kereszt, politikai képviseletüktől pedig annyit várnak, hogy valaki a nevükben buzizzon szakadatlanul. Illetlenség lenne ilyet feltételezni a keresztény magyarokról. A KDNP ettől függetlenül, mint eddig, ez után is bízvást számíthat a magyar katolikus főpapságra, minthogy abban Várszegi Asztrikon kívül nincs egyetlen ember sem, aki felfogta volna, hányat írunk, és hol vagyunk. Maga a kereszténység ennél persze sokkal több, a világ legnagyobb vallásáról, kétmilliárd emberről lévén szó, csak itt nálunk, ahol a modernitás csúcsa kiírni az állomásra, hogy mikor ment el a metró, itt kicsit minden más. Itthon elég lesz ez is a kereszténydemokráciának, míg Rómában mindjárt kotongyárat szentel a pápa… Át lehet így is ugrani a küszöböt…, lehet szinglizni, technózni, szektázni, liberálisozni…, aztán lehet majd zsémbelődni megint, hogy valakik kompromittálják a kereszténységet, és lehet kiátkozni azokat a keresztényeket, akik ebből nem kérnek. A keresztény értékekre most nem a liberálisok jelentenek veszélyt, hanem az a kereszténydemokrata mozgalom, ami itt kinéz. Ha a kereszténység a Semjén-félék hitbizománya lesz a közéletben, akkor előbb-utóbb azon veszik észre magukat, hogy kevesebben vannak, mint a melegek.”

Az április 24-ei Népszabadság és a május 3-ai Magyar Nemzet után ma a Magyar Hírlapban (18-19.o.) Wágner Éva Himnusz-szobor számos titokkal címmel foglalkozik azzal, hogy május 7-én vasárnap avatják fel V. Majzik Mária Magyar örökség-díjas szobrászművész Himnusz-szobrát Budakeszin. A cikkíró két dolgot emel ki: az alkotás csaknem 40 millióból valósult meg, az összeget közadományokból gyűjtötték össze, valamint azt, hogy az alkotás szakvéleményeztetése vitatott, ugyanis a Képző-és Iparművészeti Lektorátus állítása szerint minden, az ország területén elhelyezett köztéri szoborra szakvéleményt kell kérni tőlük, amit a Himnusz-szobor alkotói elmulasztottak. Kertész Péter, a lektorátus területi referense nem is látta az alkotást. Elmondta: „Nem zsűriztük a szobrot, mivel az önkormányzat erre nem kért fel minket.” Azzal kapcsolatban, hogy a budakeszi önkormányzat két másik szakvéleményt fogadott el, Farkas Attilának, az Országos Katolikus Egyházművészeti és Műemléki Tanács titkárának és az önkormányzat által létrehozott helyi művészeti bizottságét, melynek tagja Lendvay Endre, Budakeszi fideszes alpolgármestere, s mindkét testület pozitívan értékelte az alkotást, Kertész így reagált: az előbbinek az illetékességét, utóbbinak a függetlenségét vitatja. A Magyar Szobrász Társaság vezetőségi tagja, Orosz Péter látta az alkotást, és elmondta: „Nem tudom, és nem is akarom kritizálni a kollégák munkáját. A Himnusz egy emelkedett művészi forma, amelyet az alkotó megpróbál visszaadni, de ez nem is sikerülhet, mivel két különböző műfajról van szó. V. Majzik Mária egyébként mind a szakmában, mind a hétköznapi emberek körében elfogadott művész.” Nyilatkozik az újságnak V. Majzik Mária is. Wagner Éva itt is rákérdezett a fentiekre, valamint több kérdésben utalt rá, hogy a szobor elkészültének támogatói közül több személy – Hargitay András, Döbrentei Kornél, s a fővédnök Jókai Anna – közel áll a polgári oldalhoz. Az újságírónő azt kifogásolta, miért nem publikus, hogy kik azok a személyek, akiknek tenyérlenyomata látható a szobron. A művésznő csak annyit mondott: „Ezek egyszerű emberek és művészek tenyérlenyomatai. Van köztük egy halálos beteg kisfiúé, akinek így állíthatunk emléket. Egyetlen politikus vagy rokonom sincs köztük. Az én alkotásom, az én jogom eldönteni, hogy kinek a lenyomata szerepel rajta. Nem fontos, hogy kié. Azt akarom érzékeltetni vele, hogy a Himnusz mindannyiunké… A szobor mindenkié. Pártoktól, vallásoktól függetlenül.”

Magyar Kurír