Ne félj, csak higgy! – Bemutatjuk Solymos Andrást, a Veszprémi Főegyházmegye újmisés papját

„Az elsősök között volt egy gyerek, aki minden hittanóra elején zavart, amivel csak tudott, de az óra végére ő lett a legügyesebb. A szünetben leguggoltam mellé, elbeszélgettünk. Megéreztem, milyen nehéz körülmények között élhet otthon, nem lát tiszteletet, nem kap szeretetet. Ezt az ellenállást kellett minden héten leépítenem, újra és újra. Egyetlen eszközöm volt: szeretettel fordultam felé.”

Solymos András a Veszprémi Főegyházmegye újmisés papja. Beszélgetésünkkor éppen véget ért a tanév. Diakónusi gyakorlata során, Hévízen egyik kiemelt feladata a hitoktatás volt, amiről szívesen mesélt.

Komáromban született, hitét gyakorló családban nőtt fel. Járt hittanra, barátkozott a ministránsokkal, de nem vett részt a közösségi életben. Első mély hitélménye a győri Szent László Katolikus Szakkollégiumhoz kötődik.

„Ott ébredtem rá, hogy senki nem küld szentmisére, magamtól szeretnék menni.”

András napi szentmiselátogató lett. A kollégiumnak és a természetjárásnak köszönhetően mélyült el az istenkapcsolata, és vált lassanként személyes istenhitté. Szokásává vált a séta. „Azóta is menedéket jelent számomra, hogy napi egy-másfél órát a természetben töltök. Ebéd után azonnal indulok, így váratlan feladatok miatt sem kell lemondanom erről.”

Építőmérnöki szakon végzett a győri egyetemen, majd egy építőipari alapanyagok gyártásával foglalkozó cégnél helyezkedett el Budapesten, és a munka mellett szakmérnöki képesítést szerzett. A győri telephelyen gyorsabban jutott volna előre, de a munkaközösség fontosabb volt számára, ezért a fővárosban maradt. Nyolc éven át dolgozott így. 2008-ban, amikor a gazdasági világválság miatt az építőipar is mélypontra került, leépítések történtek a cégnél. András egy ideig naponta ingázott Budapest és Győr között. „Ez elég fárasztó volt, sokba került, és lelkileg is kimerített” – meséli.

Újpesten bekapcsolódott az Egek Királynéja Főplébánia életébe. „Horváth Zoltán fogadott. Kezet fogott velem, üdvözölt, két csoportot is felajánlott, amelyhez csatlakozhatok, és az énekkarba is beléptem.

Befogadó közösségre találtam, nem is számítottam erre. Megerősítést jelentett, úgy éreztem, jó helyen vagyok, van miért itt élnem.

A közösségben számítottak rám, sok barátom lett. Ilyet azelőtt nem tapasztaltam.” A papi hivatás gondolata már tizennyolc évesen foglalkoztatta. Az idő múlásával aztán tovább érlelődött benne a lelkipásztori szolgálat utáni vágy, és 2016-ban igent mondott Isten hívására, jelentkezett a veszprémi szemináriumba. Úgy gondolta, szüksége van a fizikai távolságra ahhoz, hogy új életet tudjon kezdeni. Felmondott a munkahelyén, eladta a fővárosban korábban vásárolt lakását, rátette a kezét az eke szarvára.

A Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskolán tanult, majd Rómába küldték. Solymos András a Pápai Gergely Egyetem hallgatója, és a Német–Magyar Kollégiumban lakik, soknemzetiségű környezetben. Három éven át szlovákok és horvátok voltak a csoportjában, de indiai, afrikai, kínai évfolyamtársakkal is együtt tanul az egyetemen.

Rómában szentelték diakónussá, majd az Örök Városból hazatérve Hévízre került gyakorlati évének teljesítésére.  

András úgy fogalmaz: a szemináriumi évek legfőbb értékét az adja, hogy a képzés ideje alatt megérlelődik az ember istenkapcsolata, fejlődik a gondolkodásmódja. A hat év ugyanakkor nem készít fel a pasztoráció gyakorlatára – teszi hozzá. „Nyitottnak kell lenni minden emberre, keresni kell, hogy mire van igényük a híveknek. Ez mindenhol más és más, ráadásul az emberekkel való kapcsolattartás ma egyre nehezebb” – mondja. Hévízen nyolc falu tartozik a plébániájához, vasárnaponként szaladni kell egyik miséről a másikra, holott ilyenkor adódna sok jó alkalom arra, hogy elidőzzenek a hívekkel.

András atya szerint nagyon fontos, hogy az Egyház nyisson a fiatalok felé, figyelembe véve, hogy mi érdekli őket. Példát is említ: „Amikor a hittanórán számítógépes játékokra hivatkozom, azt mindig nagy mosollyal fogadják. A fiatalok vágynak a közösségre, a másokkal együtt megélt élményekre, ez az, amivel közel lehet kerülni hozzájuk” – mutat rá saját tapasztalatára. Az iskolában, ahol hittant tanított, megtalálta a gyerekekhez vezető utat. „Ahogy jobban megismertem őket, ráéreztem, mit tehetek a csoport összekovácsolásáért. Olyan egyszerű dolgok ezek, mint a közös fagyizás, vagy az, ha az ember sütit visz az osztálynak. A zalabéri iskola nem egyházi fenntartású.  Ott komoly lelki építkezésre volt szükség, és hála Istennek, a gyerekek partnerek voltak ebben. A végén úgy járultak szentáldozáshoz, hogy tudták is, miről van szó. Nagy örömet jelentett számomra, hogy a hittanra beiratkozott öt gyereket fel tudtam készíteni az elsőáldozásra.”

Hogyan találta meg velük a hangot Solymos András? Ezzel kapcsolatban a következőket mondja: „Az volt nehéz és félelmetes, hogy igazából nem kaptam erre felkészítést. Bejelentették a gyerekeknek, hogy itt van András atya, aztán becsukták mögöttem az ajtót, én meg ott álltam az osztály előtt. Több iskolában nagy létszámú osztályok kerültek hozzám. Sok fiatal paptól kértem tanácsot, de nemigen kaptam. Legtöbbször bevallották, hogy szenvednek, még a fiatalabb papok is nehézségekkel küzdenek, mert a gyerekek nagyon rendetlenek, nem figyelnek. Talán Tóth Tamás atya adta a legjobb tanácsot. Azt mondta:

Engedd meg nekik, hogy gyerekek legyenek!

Ezen túlmenően elsősorban a Szentlélek segítségére számítottam, és próbáltam megértéssel, türelemmel jelen lenni a fiatalok között. Könnyebbé tette a munkámat az is, ha megismertem, milyen családi környezetből jönnek. Igazából egy eszközöm mindig volt: szeretettel fordultam feléjük, és ez bevált.” András atya megtapasztalta azt, amit a szülők is oly sokszor: a szeretet valóban képes megoldani nehéz helyzeteket. Persze

előfordul, hogy a szigorúság a célravezető, de fel kell ismerni, amikor a jó irány inkább a türelem, a megértés és a dicséret.

András atyának több iskolában és egy óvodában voltak hittanórái. Visszatekintve úgy érzi, sokat fejlődött, és egyáltalán nem veszítette el a tanítás iránti lelkesedését. „Bárhová kerülök, biztosan vállalok majd hittanórákat. Megtapasztaltam, hogy van értelme” – mondja, és véleménye alátámasztására elmesél egy történetet: „Amikor az óvodai hittanról beszélgettünk fiatalabb és idősebb atyákkal, többen azt mondták, nem érdemes fáradni vele, mert a gyerekekben nem marad meg, amit tanítunk. Másnap az óvodában azzal fogadtak, hogy amikor a kicsik a kiránduláson a falu határában megpillantották a keresztet, odaszaladtak, letérdeltek, és elimádkozták a Miatyánkot. Az óvónő lelkesen mutatta a fényképeket. A gyerekeket senki nem küldte, maguktól tették ezt. Nekem ez bizonyíték volt arra, hogy érdemes járnom az óvodába.” András atya tudott a gyerekek nyelvén beszélni a hitről. Színezőt vitt nekik, bibliai történeteket mesélt, együtt készültek az ünnepekre, közösen imádkoztak. Úgy érezte, szeretik a kicsik, és örülnek, ha megérkezik közéjül. „Amikor megismernek, kinyílnak. Sokszor kiderül, hogy nincs apa a családban, és nagyon hiányzik nekik. Azzal, hogy a pap ott van az óvodában és a kisiskolások között, betölt egy űrt, ha csak heti néhány órára is” – fogalmaz.

Az idősek körében is tapasztalatokat szerzett Hévízen a diakónusi gyakorlata alatt. Minden hétfő délutánját a Szent Lukács Idősek Otthonában töltötte. „A pap jelenléte már önmagában óriási dolog itt. És amit az idősek mondanak, sokszor engem is megerősít. Felnézek rájuk, mindegyikük mögött egy-egy ledolgozott élet van” – mondja.  A gondozók kevesen vannak, nagyon sok a munkájuk, kimerültek, fáradtak. Nekik is segítség, ha a pap beszélget velük, „táplálja a hitüket”.

Solymos András most folytatja római tanulmányait, a licenciátusi képzés következik. Dogmatikát fog tanulni, és egy magyar pap szolgálatát veszi át egy Róma-közeli településen. „Nem tudom, mi jön ezután, de bízom a Jóistenben, és igyekszem, hogy megálljam a helyem. Sok mindenben fejlődnöm kell még, de örülök, hogy végre elkezdhetem azt, amire hat évvel ezelőtt jelentkeztem.”

„Ne félj, csak higgy!” – így szól Solymos András papi jelmondata. Egykor a biztos megélhetést jelentő munkáját, egész egzisztenciát elhagyta, és vállalta az ismeretlent. „Egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy harmincévesen, mérnökként boldogulok majd a teológiai tanulmányokkal. Amikor láttam, hogy nem lesz gond, kiküldtek Rómába, és újabb feladat állt előttem: két idegen nyelv megtanulása. Ha nem sikerült volna, akkor sem érezném úgy, hogy elvesztegettem az időt, mert olyan sok értékes emberrel találkoztam a szemináriumban.

A Jóisten mindenért kárpótol. Az ember elhagyja a biztosat a bizonytalanért, elsősorban az örök életért.

Betölt Isten szeretete, gondoskodása. Sohasem kételkedtem abban, hogy helyes az út, amire ráléptem. Bízom abban, hogy Isten segítségével továbbra is megállom majd a helyem, és hogy a jövőben minden tudásommal, papként lehetek majd a Jóisten szolgálatára.”

Szerző: Trauttwein Éva

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2022. július 17-i számában jelent meg.