Noszlopi László: A világnézetek lélektana

Noszlopi László (1901–1990) a filozófia és a pszichológia doktora volt, 1948-ig a Pázmány Péter Katolikus Egyetem magántanára. A kommunista hatalomátvételt követően távozni kényszerült az egyetemről. Tudományos munkásságát azonban ezt követően sem adta fel. Életművében az etika és pszichológia összekapcsolására törekedett, vallotta, hogy az etikában az alapvető erkölcsi kategóriához (jóhoz) való viszonyulás a döntő.

A világnézetek lélektana című könyvében Noszlopi megállapítja: ha világnézetről beszélünk, akkor az a világ, amelyre beszéd közben gondolunk, mindig valakinek a világa. „Személy és világ egymás nélkül nem állhatnak meg, egymást fogalmilag kiegészítik. Minden emberi személynek megfelel egy világ, az ő világa és csak ez a világ konkrét, egyéni világ. Csak ez az egyéni világ számunkra az abszolút és valóságosan létező világ, egyébként a ’világ’ csak elvont szellem.” Világnézetre szükségünk van, többek között azért, hogy erőt adjon nekünk az alkotáshoz és cselekvéshez, valamint az élet elviseléséhez. Az életünk során gyakran felmerülő kérdésekre – miért érdemes a másoktól kapott vagy önként vállalt feladatunkat teljesítenünk, miért kell a szenvedést elviselnünk – feleletet és erőt a világnézettől várunk.

A valláslélektan kérdéseit vizsgálva a tudós szerző megkülönbözteti a metafizikai és a társadalomtörténeti egyénfelettiséget. „Metafizikai egyénfelettiség a vallásban minden, ami transzcendens: minden, amit a metafizikumból, a világfelettiségből, a szentségből és az erkölcsi értékből sikerül megragadni, és valamennyi hívőre egyaránt kötelező hittételek, erkölcsi parancsok, kegyelemeszközök alakjában megnyilvánítania. Társadalmi-történeti egyénfelettiség pedig a vallásban a szervezet, a vallásos közösség és hagyományai, amelyekbe az egyén beleszületik és hatásuk alatt áll.” Ez a kétféle egyénfelettiség azonban gyakran egymásba folyik és egymástól alig, vagy nem pontosan elhatárolható. A kettő pedig együtt alkotja a másoknak továbbadható elemet.

A különböző vallásokat illetően Noszlopi László rámutat: a vallásokban valóban sok olyan jelenség van, amely közös, és előbb vagy utóbb valamennyiben megmutatkozik. A legtöbb vallásban előfordul politeizmus, legfőbb lény tisztelete, monoteizmus, szellemhit, kultusz, vallásos mágia, szoros kapcsolat van az erkölcsiség és a vallás között, megtalálható az istenség szeretetébe és kegyelmébe vetett hit, a bizalom, a remény. Ám az, hogy a vallásokban sok a hasonlóság, nem jelenti azt, hogy ne lehetne megkülönböztetni egymástól eltérő vallásokat és vallásosság-típusokat. A szerző megállapítja: a keresztény vallás egyedülállósága abban áll, hogy lényeges vonásai nem más vallásokból eredtek, kivéve a zsidó vallást. A kereszténységnél és más vallásoknál – például a buddhizmus vagy a hinduizmus – legfeljebb a szavak, a képzetkincs, de nem az értelem, a benső összefüggés a közös eredetű. Noszlopi szerint a szavak és a képzetkincs az értelemhez, jelentéshez hasonlóan viszonyul, mint a színek és a vászon a festményhez. „Előbbieket egyaránt használja a kontár és a művész, de ami megkülönbözteti őket, az az, amit mondanak, vagyis a jelentés egysége.” A könyv szerzője több példát említ: Szent Pál apostol is beszél ama sebekről, amelyeket az Úr szolgálatában kapott, mint Jézus stigmáiról. A kereszténységnél régebbi vallásokban is előfordul, hogy bizonyos stigmák, vagy pedig az istenség szimbóluma, képe, amelyet testükön hordtak, annak segítségét biztosította a hívek hite szerint számukra. Vagy például Szent János apostol Krisztust fényes hajnali csillagnak nevezi, s a hajnali csillag már régebben is tisztelet tárgya volt egyes vallásoknál. Ugyanígy, Krisztust már az ószövetségi próféciákban is Báránynak nevezték, a babiloniaknál pedig a „bárány” csillagképének különleges jelentősége volt. Az Újszövetségben Krisztust jó pásztornak és szőlőtőkének is nevezik, de isteni Pásztor és szőlőtőke másutt is tisztelet tárgya volt. Mindezen elnevezések képletes értelme azonban a kereszténységnél nyilvánvaló – állapítja meg Noszlopi László.

A különböző pogány vallások sajátos jelenségének nevezi a szerző a lélekvándorlást, akár mint egyes egyiptomi és perzsa tanokban, a halott lelkének egy életben maradt lelkébe való beolvadás formájában, akár a tulajdonképpeni hindu lélekvándorlás gyanánt. Szerinte a lelkek egybeolvadásának tana részben a totemizmusból, részben pedig az öntudathasadásnak, kettős és többes személyiség keletkezésének jelenségéből származik. A hindu vallás meggyőződése a lélek örök halhatatlansága, de követői nem arra vágyódnak, hogy örökké tartson a lélek saját léte, a külön „én”, hanem arra, hogy minél előbb egybeolvadhassanak az őslétezővel. A keresztény vallás viszont nem az egybeolvadásnak, hanem mindenekelőtt a szeretetnek a vallása. „A szeretet is az ’én’ odaadása, mintegy feladása, mégis, itt az ’én’ megmarad és gazdagodik a másik ’én’-nel, amely a szeretetben feltárul előtte. A keresztény ember ezért ’én’-jére gondot fordít, felelősnek érzi magát lelkéért, és vigyáz, hogy annak kárát ne vallja… Egyik fölénye a többi vallással szemben, hogy a legemberismerőbb vallás, ismeri az embernek mind nagyságát, mind gyarlóságát.” Noszlopi László azonban a többi vallással szemben Jézus Krisztus utolérhetetlen személyiségében látja a kereszténység fölényét, s abban, hogy az ember igazi mivoltának teljességét a kereszténységben találhatjuk meg. A kereszténység egyedülállóságát az a körülmény is bizonyítja, hogy „más vallásoknak magasztos és becses tanait, tételeit a legalkalmasabban szintén keresztény formában fejezhetjük ki, mindezeket tehát a kereszténység magában foglalja.”

Mélyrehatóan elemzi a szerző a XX. század harmincas éveiben uralkodó gazdasági-társadalmi rendszerek és világnézetek – liberalizmus, bolsevizmus, fasizmus, német nemzetiszocializmus – természetét, s velük szemben felveti egy az evangélium szellemiségén nyugvó társadalom megteremtésének lehetőségét, s többek között azt, hogy a súlyos szociális kérdéseket a keresztény erkölcs követelményei szerint oldják meg. Szerinte a jövő fogja megmutatni, hogy puszta jelszó marad-e a „keresztény” elnevezés, vagy pedig „sikerül-e a törekvéseket a régi, már meglévő irányzatokba való visszaeséstől megóvni, és valami új politikai világnézetté válni, amely a keresztény erkölcs követelményeiből is a régieknél többet tud megvalósítani.” Noszlopi nem tartotta eleve reménytelennek, hogy a „keresztény rendiség” létrehoz egy keresztény liberalizmust, amely „helyes közép” lett volna az első világháború előtti liberalizmus és az 1930-as évek antiliberalizmusa között, ám figyelmeztetett a krisztusi tanítás egyediségére és egyetemességére: „Nem szabad… felednünk, hogy a keresztény világnézet nem társadalombölcseleti tan, vagyis nem lehet egyetlen társadalmi rendszerben sem a keresztény társadalmi berendezkedést látni. A kereszténység társadalom felett áll, valamennyi társadalmi berendezkedéshez szól.”

A szerző számára a keresztény embereszményt a szentek testesítik meg, akikben „a bárány szelídsége az oroszlán királyi vadságával, a gödölye a csörgőkígyóval, a legnagyobb alázat a legmagasabb öntudattal, a korlátlan szeretet a bűn izzó gyűlöletével egyesül… Rózsaszínű optimizmus és sötét pesszimizmus, az ész megismerőképességének igen nagyra becsülése és az ész tehetetlenségének tana, a szellemi életnek, az érzéki-anyagi pompának megszentelése és lemondó aszkézis, harciasság és az ellenségeskedések kioltásának hajlama, békeszeretet mind korlátlanul érvényesülnek a kereszténységben, de a maguk helyén. Így a kereszténység valódi mivolta a gyakorlatias idealizmusban jelölhető meg” (Szent István Társulat, 2012).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír