Nürnberg, 1946 – A történelmi per filmeken

A nagyhatalmak már 1942 júniusában elhatározták, hogy a háború végén felelősségre vonják azokat, akik a világégésért okolhatók. Londonban 1943 októberében alakult meg az Egyesült Nemzetek Háborús Bűnöket Vizsgáló Bizottsága, még a Szovjetunió nélkül, a nem sokkal később kiadott háromhatalmi nyilatkozatot viszont már ők is aláírták. Kezdetben a britek és az amerikaiak is a statáriális megoldás hívei voltak, ám sajátos módon ezt az elgondolást Sztálin valójában sohasem támogatta. A kommunista diktátor a bírósági eljárást szorgalmazta, valószínűleg a harmincas évek kirakatperei lebeghettek a szeme előtt. Az Egyesült Államok hivatalos álláspontja 1945 közepére szilárdult meg, most már egy nemzetközi – amerikai, brit, francia és szovjet – bíróság létrehozása mellett volt.

Az amerikaiak nagy és látványos pert akartak, míg a többiek tartottak attól, hogy a vád is kellemetlen helyzetbe kerülhet, ha túl mélyre ásnak. Az eltérő jogrendszerek összefésülése sem volt egyszerű: végül az amerikai mellett döntöttek, csak esküdtek nélkül. Helyszínnek Nürnberget választották. Szimbolikus jelentősége mellett – itt hirdették ki a nácik a hírhedt zsidóellenes törvényeket, és ebben a városban rendezték meg néhány évig gigantikus díszletek között a náci párt napját – az is fontos szempont volt, hogy Nürnbergben még állt olyan, a bombázások ellenére épen maradt épület, jelesül az Igazságügyi Palota, melyet alkalmasnak találtak a per lebonyolítására.

A Londonban, 1945. augusztus 8-án megszületett egyezmény szerint a felállítandó törvényszék illetékessége a béke és az emberiség elleni, valamint a háborús bűncselekményekre terjedt ki. Szövegét úgy fogalmazták meg, hogy ne lehessen érveket felhozni az eljárás törvényessége ellen. Azt csírájában el akarták fojtani, hogy egyes kérdéseket a védelem akár csak az említés szintjén is előhozzon. Például, a Szovjetunió kezdetben a Német Birodalom szövetségese volt: vajon a Molotov–Ribbentrop (Sztálin–Hitler)-paktumot miként kell értékelni a háború befejezése után? Emellett a szovjetek részt vettek Lengyelország elfoglalásában, bekebelezték a balti államokat, és megtámadták Finnországot. A szövetségesek sem kímélték a civileket, végeztek ki hadifoglyokat, nem beszélve a brit terrorbombázásokról vagy az atombomba bevetéséről, mely tettek elkövetése akár bűncselekményként is értékelhető. De a német Altmark teherhajó és az Ulm aknaszedő tengerészeinek lemészárlását sem lehetett megemlíteni, mint ahogyan azt sem, hogy a britek tervezték a semleges Norvégia megszállását. Az utóbbi az összeesküvés kategóriájába esett volna. De az a kérdés is felmerült, hogy vajon lehet-e visszamenőleg alkalmazni egy törvényt, például a londoni cikkelyeket.

A per előkészítése során – ezt a folyamatot az amerikai Robert H. Jackson amerikai főügyész irányította – több száz tonna iratot és nagy mennyiségű mikrofilmet dolgoztak fel. A kiszemelt vádlottakat kaotikus viszonyok között, a legkülönfélébb helyekről szedték össze. Mindegyiküknek volt védőügyvédje, a per során felszólalhattak, és a korszakban egyedülálló szinkrontolmácsolást biztosítottak számukra. A Nemzetközi Katonai Törvényszék testületébe mind a négy nagyhatalom egy bírót, annak helyettesét és egy ügyészt delegált. A bíróság elnökévé a brit Geoffrey Lawrence-t választották. A vádirat négy fő pontot említett: béke elleni bűncselekmények, emberiesség elleni bűncselekmények, háborús bűncselekmények és összeesküvés az előző három elkövetésére. A sajtó rendkívül nagy figyelemmel kísérte az eseményeket, a tudósítók között volt például Louis Aragon, Ilja Ehrenburg, John Dos Passos, John Steinbeck, Willy Brandt, Hans Habe és Erich Kästner is.

A bíróság 1946. szeptember 2-án vonult vissza ítélethozatalra, és október 1-jén hirdettek ítéletet. (Robert Ley még 1945 októberében felakasztotta magát.) Tizenegy kötél általi halálos ítéletet hoztak, ám csak tízet hajtottak végre, mert Hermann Göring időközben öngyilkos lett. Hét vádlott börtönbüntetést kapott, három személyt felmentettek. A náci szervezetek közül elítélték a legfelső állami vezetést, a Gestapót, az SD-t és az SS-t, ami azt jelentette, hogy akik ezeknek tagjai voltak, már ezzel bűncselekményt valósítottak meg.

Yves Simoneau 2000-ben készült filmjében Robert H. Jacksont Alec Baldwin, David Maxwell-Fyfe brit helyettes főügyészt Christopher Plummer, Göringet Brian Cox, míg Burton C. Andrus ezredest, a börtön parancsnokát Michael Ironside alakította.

A Nürnberg a per minden fontosabb részletét igyekezett bemutatni. Középpontjában az „erkölcsösség és a barbárság” összecsapása áll. A meglehetősen hosszú film első felében Jackson és Göring válik a két oldal szimbolikus figurájává: az előbbi a jog, az emberiesség és az igazságosság képviselője, ezzel áll élesen szemben a Reichsmarschall cinikus pökhendisége. Bár az iratok ismertetése és a tanúvallomások is súlyos teherként nehezednek a vádlottakra, az igazi áttörés akkor következik be, amikor bemutatják azt a filmet, amit a náci táborokban vettek fel.

Később fontos szerepet kap Albert Speer (Herbert Knaup) is, aki nemcsak a saját, hanem a német nép nevében is vállalja a felelősséget. A vádlottak többsége ugyanakkor nem érzi bűnösnek magát, arra hivatkoznak, hogy ők csak parancsot teljesítettek. A koncentrációs táborokban elkövetett rémségekről pedig azt állítják, hogy nem tudtak róluk.

James Vanderbilt nemrég a mozikba került, jórészt Magyarországon forgatott filmje is azt a címet kapta, hogy Nürnberg, bár ezúttal nem a per körülményei, hanem Göring (Russell Crowe) és Douglas M. Kelley pszichiáter (Rami Malek) kapcsolata került a fókuszba. Az utóbbi azért veti bele magát lelkesen a munkába, mert úgy gondolja, most majd meg lehet fejteni, hogyan lesz valakiből háborús bűnös szörnyeteg. Meglepődve tapasztalja azonban, hogy Göring érző szívű családapa, és lassan arra is rájön, hogy a rendkívüli intelligenciával rendelkező Reichsmarschall az orránál fogva vezeti. A film fordulópontja, amikor Kelley a zsidó származású tolmács (Leo Woodall) hatására átadja naplóját Jackson főügyésznek (Michael Shannon), aki ennek segítségével próbálja megtörni a rátarti nácit. Ennek van halvány alapja, hiszen a közreműködő pszichológusok – akiknek az volt az elsődleges feladatuk, hogy a lelki egészség megőrzésével segítsenek életben tartani a foglyokat – orvosi titoktartási kötelezettségüket megszegve érzékeny információkkal látták el a vádat.

Egy katolikus lapban nem mehetünk el szó nélkül a film egy rövid jelenete mellett. (Ezt egyébként a Parlamentben forgatták.)  Jackson azért keresi fel XII. Piusz pápát, mert úgy gondolja, az egyházfő jóváhagyásával rá tudja venni az elnököt a per lefolytatására. Amikor a pápa ezt – valójában a már előre elhatározott halálos ítéleteket – nem akarja támogatni, a főügyész felhozza, hogy a Vatikán évekig hallgatott, ezzel pedig legitimálta a nácik tetteit. Figyelemre méltó, hogy hiába cáfolták meg már oly sokszor ezt a toposzt, mégis újra meg újra előkerül.

A film alapjául Jack El-Hai A náci és a pszichiáter című dokumentumregénye szolgált. Ebből kiderül, hogy Kelley valóban szerette volna megfejteni, hogyan működik a „náci elme”. A valóságban „két erősen magabiztos, öntelt ember feszült egymásnak”. A Nürnbergben Russell Crowe hozza is ezt a figurát, Rami Malek viszont rossz választás volt Kelley szerepére, Crowe mellett erőtlen és gyenge. Sok, Kelley-re jellemző motívumot vagy elhagynak, vagy csak éppen megemlítenek – mint például a Rorschach-tintafoltteszt használatát vagy azt az elemet, hogy Kelley profi bűvész volt. Az pedig hátborzongató, hogy Kelley később ugyanolyan módon lett öngyilkos, mint Göring.

A gonosz hétköznapi – üzeni a film –, a náci vezetők pedig pszichológiai szempontból normálisak voltak – fogalmazza meg a könyv. Kelley – legalábbis addig, amíg még kíváncsi volt a világ arra, hogy mit tapasztalt Nürnbergben – mindig azt állította, „bárki, bárhol és bármilyen kultúrában felállíthatna egy, a nácihoz hasonló rezsimet”. Gustave Gilbert, a Kelley-nél jobban ismert, szintén Nürnbergben tevékenykedő pszichológus megnyilatkozásai nyomán évtizedekkel később ismét fellángolt a vita, ám a szakemberek végül nem találtak semmi olyan pszichológiai torzulást, ami kifejezetten a náci háborús bűnösök sajátja lenne.

A nürnbergi per később sok más eljárás mintájául szolgált, ezek száma meghaladja az ezret is.  Közéjük tartozott az Amerikai Egyesült Államok kontra Josef Altstötter és társai ügy, melynek során a birodalmi igazságügyi minisztérium tisztviselői és bírái ültek a vádlottak padjára. Többek között ők voltak felelősek – az eugenikus törvényeken keresztül – a náci „faji tisztaság”-program végrehajtásáért és előmozdításáért. Stanley Kramer 1961-ben készült, Ítélet Nürnbergben című filmje ezt az esetet vette alapul, ám sok mindenben változtatott az eredeti ügy részletein. Haywood főbírót Spencer Tracy, Ernst Janning egykori német bírót Burt Lancaster, az ügyészt Richard Widmark, míg a vezető védőügyvédet Maximilian Schell alakította – méghozzá remekül.

A film nagy része a tárgyalóteremben játszódik, ahol az ügyész és a védőügyvéd parázs vitája során súlyos kérdések kerülnek elő. Ez az alkotás egy olyan aspektusra irányítja rá a figyelmet, ami a harci cselekmények mögött húzódott meg. A film fő kérdései: Vajon a náci rezsim működtetői miben és milyen fokon felelősek? Mikor jön el az a pillanat, amikor ki kell lépni a rendszerből? Megteheti-e ezt valaki, ha az életét arra tette fel, hogy a hazáját szolgálja?  Mennyiben számít, hogy az állam törvényei mit írnak elő? Hiszen a bírók a törvény alkalmazói, nem pedig a megalkotói. Emellett a társadalmi környezet az egyén mozgásterét is behatárolja. Az ügyész a gyilkosságokban és atrocitásokban való bűnrészességgel vádolja a bírókat, akik pont a jogot és az igazságosságot csúfolták meg azzal, hogy a sterilizációs és fajvédelmi törvények alkalmazóivá váltak.

„Az igazi vádló ebben a perben valójában maga a civilizáció” – jelenti ki Haywood. A vád pedig „a rendszer aktív, tudatos támogatása, egy olyan rendszeré, amelyben a gyilkosságokat, a rablást és a kegyetlenkedést az egész nemzetre kiterjedően államilag szervezett formában törvényesítették”. A film egyik kulcsjelenetében a főbíró elmegy oda, ahol a nácik évente megrendezték nagyszabású gyűléseiket. A szétbombázott Nürnberg mellett látható az épen maradt óváros is, mely a háború előtti múltat szimbolizálja: azt az örökséget, amire talán lehet majd építeni. A vádló és a vád tárgya is világosnak tűnik. De ki ül valójában a vádlottak padján? Az egykori ügyészek, bírók, vagy inkább maga a német nép? „Létezik olyan, hogy cinkos, aki ugyanúgy elítélhető, mint a bűn valódi elkövetője” – állapítja meg a főbíró. Ám Haywood a tárgyalótermen kívül megismert német emberektől azt hallja, hogy ők semmit sem tudtak az atrocitásokról. Bár ebben erősen kételkedik, arra rá kell döbbennie, hogy nem volt mindenki náci, azok, akik a hétköznapi munkájukat végezték nem feltétlenül rajongtak Hitlerért.

Az Ítélet Nürnbergben arra is rámutat, hogy az igazságosság fennkölt eszméjét milyen könnyen feloldják a politikai érdekek. Az alapproblémát pedig máig sem sikerült megoldani, hiszen a második világháború után is követtek el háborús bűncselekményeket, ám ahhoz, hogy valaki bíróság elé álljon, a vesztes oldalra kellett kerülnie. A győzteseket ma sem vonják felelősségre.

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. január 25-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.