A Nyomorultak I-II.

1815-ben vagyunk, Napóleon francia császár végleges bukásának évében. A waterlooi csata egyike a világtörténelem menetét alapvetően megváltoztató csatáknak. Ez az esztendő azonban ugyanilyen rendkívüli jelentőséggel bír a sokat szenvedett, a touloni fegyházban tizenkilenc évet raboskodó és most szabaduló gályarabnak, Jean Valjeannak is. Tizenkilenc éves volt, amikor kenyérlopásért öt évre ítélték, de mivel később többször kísérelt meg szökést, büntetését mindig súlyosbították, s végül csaknem húsz évet töltött el a fegyházban. A touloni fegyház parancsnoka, Javert szerint Jean Valjean igen veszedelmes bűnöző. Most, hogy szabadul, fogalma sincs, mihez kezdjen, odakint senki nem várja, magánya totális. Szívében mintha véglegesen gyökeret vert volna az emberekkel szembeni mérhetetlen gyűlölet és harag.

A gazdagok jólétére és a szegények elnyomására épülő társadalomban azonban jelen van az irgalom is. Digné püspöke, Bienvenu Myriel egyike azon ritka egyházi méltóságoknak, akik az evangélium tanítása szerint élnek. Minden vagyonát a szegényeknek adja, püspöki palotáját kórháznak rendezi be, ő maga megelégszik egy szerény kis hajlékkal.

A megfáradt és mindenhonnan elutasított Jean Valjeant Myriel püspök fogadja be éjszakára. Szemben nővérével és házvezetőnőjével, semmiféle riadalmat nem kelt benne, hogy egy volt fegyencről van szó. Myriel püspök számára olyan természetes a jó cselekedet, a szerető gondoskodás az irgalomra szorulókkal szemben, mint a levegővétel. Bár nem mondja ki, de Jézus szavainak szellemében él és cselekszik: „Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek” (Mt 9,12) Ünnepi alkalomnak tekinti, hogy egy börtönviselt embert vendégelhet meg, hiszen a csak nagyon ritka esetekben használt ezüst evőeszközöket veszi elő a vacsorához. Nem tart prédikációt, cselekszik, befogadja az éhezőt, meglátja Jean Valjeanban a szenvedő Krisztust, enni ad az éhezőnek, inni a szomjazónak.

Jean Valjeant azonban nem hatja meg a püspök jósága. Õt csak az ezüst étkészlet értéke érdekli, mennyi pénzt kaphatna érte! Az éjszaka ellopja a készletet, s eltűnik a házból. Ám a csendőrök gyorsan elfogják, s visszaviszik a püspökhöz. Õ azonban nem büntet, hanem irgalmat gyakorol. Csodálkozást színlel: Jean Valjean miért nem mondta meg a csendőröknek, hogy neki ajándékozta az ezüst étkészletet, sőt, még két, szintén ezüstből készített gyertyatartót is. Amikor kettesben marad a megdöbbent Jean Valjeannal, hangjában szeretettel mondja: „Testvérem, Jean Valjean, nem vagy többé a gonoszé, hanem a jóé. Megvásárolom tőled a lelkedet; elveszem a sötét gondolatoktól, a romlás szellemétől, Istennek adom át.”

Myriel püspök tehát úgy bocsát meg Jean Valjeannak, hogy ő rútul visszaélt a bizalmával, jóságával. Ám Myriel nem béresként, hanem jó pásztorként cselekszik, s meglátja a volt fegyencben a sokat szenvedett embert, felismeri, hogy a gyűlölet és a harag mellett lelkében ott van a jó csírája is, amit felszínre hozni fáradtság, bizalom nélkül nem lehetséges. S ha most visszakerülne a fegyházba, végleg elveszne a lelke. Jean Valjean teljesen összezavarodik, hiszen a püspök viselkedése szöges ellentéte mindannak, amit eddig a világban tapasztalt. Céltalanul bolyong, „Egész sor új érzés hullámzott benne. Amióta az eszét tudta, az emberi társadalom mindig csak rosszat művelt vele. Sohasem hallott egy barátságos szót, nem látott egy jóakaratú tekintetet. Bár szenvedés szenvedés után érte, de mikor a fegyházba került, még jó volt. A kínzás tizenkilenc esztendeje alatt vált gonosszá. Most végigszemlélte életét és irtózatosnak tűnt előtte. Hogyan éljen?”

Úgy látszik azonban, hogy Jean Valjean lelke végleg az ördögé lett, hiába cselekedett vele irgalmasan Myriel püspök. Míg az útszélen ülve azon vívódik, hogy mit kezdjen az életével, arra megy egy kamaszkorú kéményseprő. Jean Valjean elrabolja a fiú ezüstpénzét, s ő hiába könyörög neki, hogy adja vissza, durván elzavarja. Ám ez az a pillanat, amikor Jean Valjean lelkiismerete megvilágosodik, s a benne eddig uralkodó rossz végleg legyőzetik: „Lopott! Elrabolta egy gyermek nyomorúságos vagyonkáját. Ez a bűn olyan gyáva, undorító és szörnyűséges volt, hogy amikor értelme fölébredt, rémülten megborzadt tőle és irtózattal kiáltott fel: gazember vagyok! Ez az eset döntő hatással volt rá. Lelkiismerete előtt olyan világosság gyúlt fel, amilyet eddig még sohasem látott.”

Ettől kezdve Jean Valjean egész életét mások szolgálatába állítja. Gyökeresen új életet kezd, s egy kisváros, Monteruil-sur-Mer polgármestere lesz, Madeleine néven. Jólétet teremt, a munkásokkal emberségesen bánik, kórházat, menhelyet alapít a társadalom elesettjei számára. Ám az irgalmat és kíméletet többségében elvető társadalmi közeg miatt múltjától nem szabadulhat. A fent említett Javert fegyházparancsnok rendőrfelügyelő fia már-már beteges elszántsággal és szívósággal üldözi Jean Valjeant, hogy visszajuttassa a fegyházba.

Javert mindenben a tökéletes ellenpontja Myriel püspöknek. Életfilozófiája végtelenül egyszerű, abban nincs helye az irgalomnak. Csalhatatlannak tartja magát abban a kérdésben, hogy ki a gonosztevő: „A társadalom alsóbb rétegeiből kerülnek ki. Ezek mindenre képesek. Semmi jót sem várhatunk tőlük. Undorodom mindenkitől, aki átlépte a bűn küszöbét, hacsak egyszer is. Polgárok és fegyencjelöltek. Csak ez a kettő van.”

Az első összecsapás akkor zajlik le közöttük, amikor Jean Valjean – polgármesterként – nem engedi, hogy a városába rendőrfelügyelőnek kinevezett Javert fél évre börtönbe zárja az utcalány Fantine-t a közrend megzavarásáért. Igaz ugyan, hogy naplopó ficsúrok kötöttek bele durván, ő csak viszonozta a támadásukat, de Javert-t ez nem érdekli, hiszen egy utcalánynak soha nem lehet igaza a társadalmon belül élőkkel szemben. Jean Valjeannak lelkiismeret-furdalása is van, hiszen a nőt az ő gyárából bocsátották el – bár a tudta nélkül –, mivel rájöttek, hogy van egy eltitkolt kislánya, Cosette. Fantine emiatt kényszerül rá a prostitúcióra, ugyanis kislányát a Párizs közeli Montfermeil-ben kocsmát üzemeltető Thénardier házaspár gondjaira bízta, s ők egyre több és több pénzt követelnek tőle. Ha Fantine börtönbe kerül, nem tud pénzt küldeni Thénardier-éknek, ők pedig kitennék az utcára a kislányát.

Javert ekkor már erősen gyanítja, hogy Madeleine úr nem más, mint az egykori fegyenc, Jean Valjean, s feljelenti őt a rendőrségen. Közben azonban elfognak egy almát lopó férfit, aki a megszólalásig hasonlít Jean Valjeanra. Jól jellemzi Javert-t, hogy ekkor az elbocsátását kéri Madeleine úrtól, mert a hibát, hogy igaztalanul jelentette fel a felettesét, megbocsáthatatlannak tartja. Amikor ő ezt nem fogadja el, Javert méltatlankodik: „Nem szeretem a nagylelkűséget. Ez ad igazat a szajhának a polgárral szemben. A rendőrnek a polgármesterrel szemben. Ha ön az lenne, akinek tartottam, ha ön Jean Valjean lenne, akkor én most nem lennék nagylelkű önhöz.”

Jean Valjeant gyötri a lelkiismeret, hogy mit tegyen, hiszen az almát lopó férfit, akit összetévesztenek vele, visszaesőként életfogytiglanra ítélhetik. Jean Valjean arcán gyötrelem, ahogyan lelkében vívódik. Előtte a két ezüstgyertyatartó, mintha az akkor már halott püspök mennyekben lévő lelkétől kérne útmutatást. Jean Valjean végül a lelkiismerete, a benne élő Isten szavára hallgat, s feladja magát a bíróságon, noha már megígérte a halálosan beteg Fantine-nek, hogy elhozza neki a lányát, Cosette-et. Minden veszni látszik, az irgalmat nem ismerő Javert azonnal börtönbe záratja Jean Valjeant, akinek azonban sikerül megszöknie. Teljesítve a közben meghalt Fantine-nak tett ígéretét, elhozza a kislányt a vele embertelenül bánó Thénardier házaspártól, s fölneveli. Cosette a Szent Benedek rend által működtetett iskola tanulója lesz, Jean Valjean pedig álnéven a kolostor kertésze. Jean Valjean tehát élete legválságosabb pillanataiban mindig az egyházhoz tartozó személyektől kap segítséget.

A film és a regény két központi alakja mellett jelentős a szerepe van a Thénardier házaspárnak. Õk a romlottság, a kíméletlenség, a hazugság megtestesítői, saját magukon kívül mással nem törődnek. Thénardier minden helyzetből az anyagi maximumot akarja kihozni, s ebben méltó párja a felesége. Bár szegények, senki iránt nincs bennük irgalom. A kiszolgáltatott helyzetben lévő Fantine-t éppúgy kizsigerelik, mint bárki mást, aki az útjukba kerül. A waterlooi csatában Thénardier őrmesterként szolgál. A mindent eldöntő ütközet előtt elbújik, majd a csata végeztével éjszaka a halottakat fosztja ki. A halottnak hitt Potmercy báró karjáról lecsatolja az óráját, majd a mentéjét igyekszik leráncigálni róla, amikor a férfi magához tér. Azt hiszi, Thénardier megmentette az életét, s ezért végakaratában fiára, Mariusra bízza, hogy gondoskodjék e „kiváló” emberről. Thénardier-t nem hatja meg, ha valaki jót tesz vele, sőt, a jóságot rosszal viszonozza. Leveleket ír gazdag embereknek, pénzt és élelmet kunyerálva tőlük. Mivel minden cselekedetét a rosszindulat, a gonoszság hatja át, elkerüli őt Isten áldása. Mértéktelen pénzsóvársága ellenére egyre nagyobb szegénységbe süllyednek, feleségével és három gyermekével nyomorúságos körülmények között sínylődnek, Párizs külvárosában.

A filmben több evangéliumi és keresztény elem is van. Myriel püspök szamáron közlekedik, s erről eszünkbe juthat Jézus bevonulása Jeruzsálembe virágvasárnap. Emellett Jean Valjean három napig bolyong szabadulása után, amikor Myriel püspök hajlékában menedékre talál. Tudjuk, hogy Jézus a kereszthalálát követő harmadnapon támadt fel halottaiból. Jean Valjeannak pedig a püspökkel történt találkozó a lelki újjászületést jelenti, ettől kezdve a Szentlélek vezérli minden cselekedetét. Jézus mondta Nikodémusnak: „… ha valaki nem születik vízből és Szentlélekből, nem mehet be Isten országába. Ami a testből születik, az test, és ami a Lélekből született, az lélek” (Jn 3,5)

A karácsony Jézus Krisztus, a Megváltó születése, a szeretet ünnepe. Ezzel szemben karácsony éjszakáján Thénardierné ugyanolyan durván, kíméletlenül bánik a kislány Cosette-tel, mint máskor. Nem engedi játszani, dolgoztatja, s kizavarja a sötét, hideg éjszakába, hogy az erdő közepén lévő tóból hozzon vizet az egyik vendég lovának. Megmutatkozik azonban a jézusi irgalom mindenütt jelenvalósága is, hiszen a Megváltó születésének éjszakáján viszi el magával Jean Valjean a kis Cosette-et.

Jean Valjean a Cosette iránti mérhetetlen szeretetből lemond a lányról, akit a saját gyermekeként nevel. Kezdetben féltékenyen szemléli Marius és Cosette bontakozó szerelmét. A forradalmi barikádokon harcoló Marius Cosette-hez írt búcsúlevele az ő kezébe kerül. Végiggondolja: ha nem adja át a levelet, minden ugyanúgy folytatódik tovább, hiszen Marius meghal, Cosette idővel elfelejti, „és ismét kettesben lesznek. A versengés megszűnik, az élet újrakezdődik.”

Jean Valjean azonban elmegy a barikádra, s ott megmenti a súlyosan megsebesült Marius életét – a felkelők vezetőit a katonák kivégzik –, miután magával cipeli a Párizs alatt kanyargó csatornarendszeren.

Jean Valjean a keresztényi megbocsátást is gyakorolja. Amikor a forradalmárok ki akarják végezni az elfogott Javert-t, magára vállalja a feladatot. Amikor kettesben maradnak, kést vesz elő. A kétségtelenül bátran viselkedő Javert szinte diadalmasan mondja, igazolandó az egész életét: „Te is itt vagy? Gondolhattam volna… Most bosszút állhatsz! Késsel? Illik hozzád!”

Ám Jean Valjean a késsel a kötelet vágja le Javert kezéről, a szabadságát adja vissza az őt egész életében kíméletlenül üldöző rendőrfelügyelőnek. Javert-nek ez az első megrendülése. Nem érti, mi történt. A második pedig az, amikor megengedi, hogy Jean Valjean elvigye az eszméletlen Mariust a nagyapjához. Sőt, Javert segít Jean Valjeannak, együtt cipelik be az eszméletlen fiút a házba. Javert-ben ekkor minden összeomlik. Rádöbben, hogy a világképe homokra épült. Arról, amit ő egész életében meggyőződéssel hirdetett, amiben feltétlenül hitt, hogy minden bűnöző született gonosztevő, kiderült, hogy nem igaz. „Javert irtózatosan szenvedett. Õ, aki maga volt a kérlelhetetlen kötelesség, a könyörtelen szigor, ő, aki undorral fordult el azoktól, akik csak egyszer is áthágták a bűn törvény szabta küszöbét, egy bűnösek köszönheti életét. Elfogadni egy gonosztevő szívességét, és szívességgel viszonozni… Hová jutott! Kereste magát, és nem találta többé. Minden amiben eddig hitt, szertefoszlott. Úgy érezte, hogy nincs többé joga az élethez.”

Az irgalmat, így az isteni kegyelmet is egész életében elutasító Javert nem lát más kiutat, mint az öngyilkosságot, a Szajnába öli magát.

Jean Valjean megszabadul tehát legfőbb üldözőjétől, de a múltjától nem tud szabadulni. Cosette és Marius esküvője után bevallja Mariusnak, hogy gályarab volt. Egyetlen kérése van, hogy időnként meglátogathassa Cosettet-et. Marius azonban – aki nem tudja, hogy az életét Jean Valjean mentette meg – nemet mond. Szívéből hiányzik az irgalom, s az is kiderül, hogy bár forradalmi nézeteket vall, a volt fegyenc Jean Valjeannal szemben éppúgy előítéletei vannak, mint ahogy Javert-nek voltak: „Ne, inkább ne… Valahányszor eljönne, félteném Cosette-t. Jobb volna, ha elfelejtené önt.”

Jean Valjean végképp egyedül marad. A szeretett lény elvesztésétől összeomlik. Magányos otthonában már csak az a Catherine-nek nevezett baba emlékezteti Cosette-re, amit először vásárolt a kislánynak, karácsony éjszakáján. Jean Valjean egész arcára kiül a fájdalom, lelkileg és testileg is összetört. Néha elmegy Cosette-ék házához, s távolról nézi, ahogy az ifjú szerelmespár boldogan kergetőzik. Cosette boldogsága felhőtlennek látszik, mintha a róla mindig féltő szeretettel gondoskodó Jean Valjean nem is létezett volna, egyáltalán nem hiányzik neki.

Tudjuk, hogy a rossz szándék is gyakran jóra fordulhat. A romlott lelkületű és mértéktelenül pénzéhes Thénardier le akarja leplezni Jean Valjeant Marius előtt. Felkeresi őt és ajánlatot tesz neki: jó pénzért elárulja, hogy Jean Valjean megölt egy embert. Amikor ugyanis Jean Valjean a súlyosan sebesült Mariust a hátán cipelte a csatornában, Thénardier is ott volt – a harcok elől menekült oda –, s azóta is meggyőződése, hogy Jean Valjean megölte azt az embert. Marius így tudja meg, hogy az életét Jean Valjean-nak köszönheti.

S ekkor következik a lelki megtisztulás, a bűnbánat: Cosette és Marius felkeresik a haldokló Jean Valjeant, s a halála pillanatában ott térdepelnek mellette. Velük szemben pedig a két gyertyatartó, amely beragyogta a sokat szenvedett Jean Valjean életének második felét, s mutatta számára az utat, a szeretet, a másokért élés áldozatos útját. Jean Valjean pedig „Boldogan halt meg, mert bár nehéz volt a sora, mégiscsak élt. Erejét, szeretetét szétosztotta az emberek között. és olyan nyugodtan, olyan egyszerűen halt meg, mint ahogy éjszaka következik a fényes nappal után.”

A nyomorultak I-II.
(Francia-olasz-NDK-film, 225 perc, 1957)
Rendező: Jean-Paul Le Chanois

Victor Hugo azonos című regényéből írta Michel Audiard, René Barjavel, Jean-Paul Le Chanois
Főbb szereplők:
Jean Gabin: Jean Valjean
Bernard Blier: Javert
Bourvil: Thénardier
Silvia Monfort: Eponine
Béatrice Altariba: Cosette
Daniéle Delorme: Fantine
Kiadja: Etalon Film Kft.

Bodnár Dániel/Magyar Kurír