Ölelés vagy műpuszi!? – Pécsi Rita a ballagásról, búcsúzásról, személyességről

„Ne sírj, mert vége lett! Mosolyogj, mert megtörtént!” (G.G. Marquez)

Ballagunk. Lassan, néha inkább visszafelé szeretnénk menni. Talán ezért is nevezzük ezt a napot „ballagásnak”. Érdekes, hogy miért nem búcsúzásnak? Pedig igazából ilyenkor minden az utóbbiról szól, éppen ezért jelentős. Búcsúzunk. Ha jó volt, akkor természetesen fáj. Jól tudjuk, a szeretet fájhat. Lehet, hogy csak ilyenkor döbbenünk rá, hogy amit oly sokszor szidtunk, kritizáltunk, milyen jó is volt! Sajnáljuk talán, hogy nem értékeltük eléggé mindazt, ami olyan természetesnek tűnt, és most mégis nemsokára a múlté lesz… ezt most jó lenne kifejezni.

Kár, hogy „wellness kultúránk” ennyire fél a (jótékony) fájdalomtól is. Könnyebb és – furcsa módon – gazdagítóbb lenne, ha hagynánk fájni.

Tulajdonképpen így keletkezett a ballagási ünnep a búcsúzás köré. Ezért hiányzik, ha most elmarad, és ezért szeretnénk mindenképpen átélni. Szükség is van erre, találjuk meg a módját!

Sajnos a jelenlegi körülmények nem segítik ezt, mert a személyességet, a jelenlétet semmilyen ravasz technika nem pótolja. Most tudatosan is, elevenen át kell(ene) élnünk a találkozást, a kapcsolatok vonzását, erejét, hogy mindazt, ami ezekben az években valóban számított, magunkkal vihessük. Mit szoktunk ilyenkor felidézni? Semmiképpen nem a teljesítményeket, az adatokat… Csupa személyes élményt, emléket, embereket, történeteket, találkozásokat, sírós-nevetős pillanatokat – EGYMÁST. Amit adtunk és kaptunk egymástól, és Attól, Aki minket életünk egy igen fontos szakaszában egy kis időre összeterelt. Megünnepeljük, megörvendezzük, újra ízleljük, meg-megrendülünk, és ami érték volt benne, abba belekapaszkodunk. Furcsa összehangolódást élünk ekkor át, lélektől-lélekig. Nem is tudjuk kifejezni igazán. Segítségül hívunk hát minden közvetítőt: zenét, költészetet, retorikát, ajándékokat, virágot, az öleléseket, a véget nem érő kézfogásokat, a tekintetek egymásba fonódását. Magunkkal visszük, ha igazán átéltük. Valóságosan is.

Lehet, hogy most készítünk egy-két klipet, megpróbálunk egy „mintha-együttlétet” a technika segítségével megteremteni, de tudnunk kell, hogy ez soha nem lesz képes még arra sem, amit egy poros udvaron, kicsit kuszán megszervezett „offline” együttlét jelentett volna.

Akkor mi legyen?

Nézzünk szembe a valósággal, és legyünk alkotói a jövőnknek! Most nem lehet találkozni – vagy csak „képletesen” –, de tudunk várni. A vágyakozás nagy teremtő erő! A hiány, mégha fáj is, fogékonyabbá teszi a szívet. Ne féljünk tőle! Miért ne jöhetnénk össze valamikor később? Miért ne búcsúzhatnánk el egymástól pár hét múlva? És akkor talán már arról is lesz némi tapasztalatunk, hogy elindult bennünk egy új élet. A veszteség nyomán ugyanis az élet nagy törvényei szerint mindig új élet keletkezését sejthetjük. És a születés vajúdása bizony az élet velejárója. A búzamag csak akkor hoz kalászt, ha a földbe vetjük, a természet őszi-téli meghalása nélkül nem várhatunk zsendülő tavaszt, és így van ez az emberi kapcsolatainkkal is. Átrendeződnek, ami nem volt számottevő, az megmarad kellemes emléknek, ami a szívünkig ért, annak pedig az idő nem számít.

Visszatekintve bizonyára nem az lesz a fontos, hogy mindez hányadikán is történt, hanem a „találkozás törölhetetlen ténye”. Erre érdemes várni, ezt érdemes keresni – és megtalálni. Most nem segítenek a bevált szokások, lehet, hogy nemcsak új időpontot, hanem új formát is kell teremtenünk.

De nem mindegy, hogy mit keresünk: a tartalmat vagy csak a formát! A köntöst vagy a személyt, aki viseli?

Ahogyan nem szeretnénk ballagásunkra művirágot kapni, úgy ne elégedjünk meg ezen az életfordulón egy „műbúcsúzással” sem! Ölelés vagy műpuszi….!?

A személyességet nem pótolja semmi, „Az ember olyan lény, aki csak a másik kezéből, szeméből, öléből kaphat kenyeret, poharat, tudást, örömöt – mindent.” (Ancsel Éva)

Egyáltalán nem fontos, hogy milyen volt,
vagy, hogy milyen lesz
utolsó találkozásunk.
Csupán egy fontos:
A Találkozás Törölhetetlen Ténye.

(Fodor Ákos)

Fotó: Thaler Tamás

Magyar Kurír