Páduai Szent Antal – Isten szónoka

Az ifjú Fernando jártas a Bibliában, a görög és a latin nyelv ismeretében, emellett a lovagi játékokban is a legjobb. Unokaöccsével és egyben legjobb barátjával, Nunóval együtt hadi dicsőségről ábrándoznak, az a tervük, hogy belépnek a Szent György-lovagrendbe, és részt vesznek a keresztes háborúban, „mint Roland és Olivér.” Szerelmi viszály tör ki azonban köztük, Nuno nem tudja elviselni, hogy a szerelmének hitt Teresa Fernandót szereti, aki viszonozza a lány érzelmeit. Ezért Nuno kiprovokál egy párbajt. Fernando életveszélyesen megsebesíti őt, s ettől megrendülve felajánlja Istennek: vezeklésül a rokona életéért, lemond minden földi javáról, szerelméről, Teresáról is, és szerzetesnek áll. Ezt követően Nuno hamarosan felépül, Fernando pedig betartja az Úrnak adott ígéretét, s leteszi a szerzetesi fogadalmat. Mivel előkelő családból származik, egyházi karrier várna rá, de ő nem erre vágyik. Legfőbb törekvése, hogy teljes hittel és lélekkel szolgálja Krisztust, mindenkor teljesítse az Õ akaratát.

Antal vívódó lélek, gyakran érzi úgy, hogy képtelen elszakadni a világi hívságoktól, hogy a múlt árnyai utána nyúlnak. Egy különlegesen válságos pillanatában konfessziószerű vallomást tesz szerzetestársának, Pedrónak, aki később az egyházzal szembeforduló katarok egyik vezető prédikátora lesz: „Mert én is olyan vagyok, mint ők, olyan vagyok, mint mindenki, kitéve a gyengeségeimnek, a kísértéseknek… Azt hittem, ha belépek a rendbe, megtalálom a békét, megtanulom, hogyan szolgáljam Istent, de nem így történt. Ezek a falak nem védenek meg semmitől. Ide is behatol a külvilág a pénz és a hús erejével, és ugyanazok a kérdések visszhangoznak itt is, mint odakint. És nincs válasz, Pedro. Nincs semmilyen válasz.”

Átéli Antal az Istentől elhagyatottság érzését is, azt, hogy lelkileg kiüresedett, hiányzik belőle a szeretet. Amikor megjelenik apja temetésén, magányát látva egykori szerelme, Teresa megkérdezi tőle, miért ilyen lopózva, titokban jött el a szertartásra. Antal válasza ekkor is nyomasztó kétségbeesettségről, kilátástalanságról árulkodik: ”Mert szégyellem magam. Mert apán énmiattam halt meg. Mert szegény anyám magára maradt, és te boldogtalan vagy. Isten semmit nem törődik velem. Arra ítélt, hogy olyan ember legyek, aki nem képes szeretni senkit. Felejts el engem, Teresa! Felejtsetek el mindnyájan!”

Antal rengeteg gyötrődés, önkínzás, szenvedés révén, különböző lépcsőfokokon keresztül jut el a megvilágosodásig, annak felismeréséig, hogy Krisztus mit kíván tőle. Először teljesen el akar szakadni a világtól, a szerzetesi magányban kívánja szolgálni Istent, majd egy ideig abban a hitben él, hogy az Úr arra szemelte ki, hirdesse az evangéliumot Afrikában, s ferences szerzetestársaihoz hasonlóan a vértanúhalál legyen az ő sorsa is. Antal mélységesen megrendül a ferences rend megalapítójának, Assisi Ferencnek az intelmétől: ha szeretni akarunk, legyünk egyszerűek és tudatlanok, hiszen e két erény az, amely megóv bennünket a gőgösségtől. Hogyan is lehetne ő tudatlan a rendkívüli műveltségével és kivételes szónoki képességével! Ferenc halálakor Antal hozzá fohászkodik, hittel remélve, hogy „Isten szegénykéje” közvetíti kérését az Úrhoz: „Látod, miként tévelygek, és nem tudom, mi Istennek a szándéka velem. Õ tudja, hogy el akarok futni a világ elől, és számtalanszor újra cselekvésre szólít.” Végül Ferenc áldozatos élete, halálon túl is ható krisztusi tanúságtétele ébreszti rá Antalt, mi az ő igazi hivatása. Így szól ferences testvéreihez: „Tudjátok jól, mi az ő kívánsága. Vigaszt hozni a világra, harcolni az igazságtalanság ellen, irgalmasságot cselekedni..., szeretetet hirdetni az emberek között… És munkálkodni, hogy kifizessék az adós családok adósságait. Kiszabadítani bebörtönzött testvéreinket.”

Mindvégig hűséges társa Antalnak Julianus, az egyszerű, de tiszta lelkű ferences szerzetes. Julianusra tökéletesen illenek Jézus szavai a Nyolc boldogságból: „Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa… Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert ők kielégülést nyernek… Boldogok a tisztaszívűek, mert ők meglátják az Istent.” (Mt 5,4.,6.,8) Antal és Julianus kölcsönösen és pozitívan hatnak egymásra. Julianust tragikus csapások érik, mielőtt csatlakozna a ferencesekhez, elveszti feleségét és gyermekét is. Az ördög kísértéseitől időnként meggyötört Antal mindig kiöntheti a szívét neki, Julianus az ő „lelki házőrzője”, aki lelkének a romlatlanságával rávezeti lassan Antalt, hogy mit jelent szépen prédikálni, úgy, hogy Krisztus igéje a legegyszerűbb embert is megérintse. Antal pedig abban segíti Julianust, hogy megértse, mivégre van a világon. A tanult és ékesszólásáról messze földön híres Antal, valamint az írni-olvasni sem tudó Julianus tevékenysége példázata annak, hogy mindenki a saját talentumának megfelelően szolgálhatja Istent, akinek kicsi adatott, az kicsiben, akinek nagy, az nagyban, ez önmagában nem jelent minőséget, mindenkinek megvan a küldetése. Ahogy Julianus megfogalmazza: „Én is szeretnék mindenkit a Jézus Krisztus hitére téríteni, de én csak egy mekegő kecske vagyok… És ha az Úr kecskének teremtet, hát kecskeként szolgálom. De ha ugyanő Antalt csalogánynak teremtette, hát csak volt valami szándéka vele, hát nem?”

A filmben ábrázolt Antal Jézushoz hasonlóan, nem zárkózik el a bűnösöktől sem, a „Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek” és az „Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot” (Mt 9,12-13) szellemében. Így elfogadja a több családot is kíméletlenül nyomorba döntő uzsorás, Amerigo vacsorameghívását. Sőt, még meg is kísérti Istent, amikor eszik az uzsorás által kizárólag neki felszolgált mérgezett levesből – mindezt azért, hogy az uzsorás ismerje be bűnösségét. Antal bízik az Úr kegyelmében, s a krisztusi tanítás szellemében, gyűlölködés és harag helyett megáldja az ő életére ilyen megátalkodott módon törő Amerigót. Feléje fordítva mondja: „Kívánom, hogy Isten olyan csodát tegyen a lelkeddel, amilyet tőlem vártál egy tányérlevessel.” S az eredmény nem marad el: Amerigo ott ül Antal halálos ágyánál, vele együtt imádkozza a főpapi imát, s közli, hogy minden vagyonát az özvegyeknek és a város szegényeinek adományozta. Antal megbocsátó szelídségének hatására lelkileg teljesen új emberré vált, sorsa a Lukács evangéliumában szereplő vámosra, Zakeusra emlékeztet. (19,1-10)

A film gyönyörűen fényképezett, a csodálatos tájak Isten végtelenségét, mindenütt jelenvalóságát illusztrálják. A filmben ábrázolt Antal megvalósítja azt, amit nem sokkal halála előtt mond, a fáról prédikálva, testileg már súlyos betegen, de lelkileg egy pillanatra sem megtörten, sziklaszilárd hittel: „Ne bátortalanítson el, hogy hosszú az út, ami az Úrhoz vezet. Az Isten, aki parancsol a szélnek, a víznek, képes kiűzni a fejedből a rossz gondolatokat. Belép majd a te ajtódon, leül majd a te asztalodhoz, és megmutatja neked a békét, a szeretetet. Rajtad múlik, hogy ez a béke és szeretet a kezedben a legfényesebb fegyver legyen, és akkor megválthatod a világot, ahogy elrendeltetett.”

Páduai Szent Antal – Isten szónoka (olasz film, 2002., 103 perc)
Írta és rendezte: Umberto Marino
Főbb szereplők:
Daniele Liotti: Páduai Szent Antal
Enrico Brignano: Giulietto
Vittoria Paccini: Teresa
Glauco Onarato: Martino
Forgalmazza: az Etalon Film Kft.

Magyar Kurír