Pál Ferenc: A magánytól az összetartozásig

Pál Ferenc római katolikus pap, mentálhigiénés szakember hivatásában gyakran találkozik olyanokkal, akik nem tudnak kapcsolatokat kialakítani, vagy ha mégis, azok nem bizonyulnak tartósnak. Legújabb könyvében arra keresi a választ, mi az, ami ellehetetleníti a hosszú kapcsolatra irányuló törekvéseinket, miért jellemez egyre többeket a magány vagy az elmagányosodás, akár a kapcsolatokon belül is?

A magyarországi kutatások szerint a felnőtt népesség 50 százaléka tud csak biztonságosan kötődni. A lakosság felének tehát komoly kötődési zavarai vannak, „erős sebződés a bizalomban, kötődésben, intimitásban.” Ezek rendszerint a negatív gyermekkori élményekből származnak, rendezetlen szülő-gyerek viszonyból, szeretetlen, veszekedős apa-anya-mintákból. A könyv szerzője rámutat: ha valaki nem tud biztonságosan kötődni, még nem vált esélytelenné a párkapcsolatban, „azonban tudatosságra és fokozott erőfeszítésekre lehet szüksége, hogy ne sebzettsége irányítsa az életét, hanem ő adjon szabadon választ a gyöngeségeire.”

Pál Ferenc hangsúlyozza a korszellem társkapcsolatokra gyakorolt jelentős hatását is. Ennek következményeként ma az elköteleződésre vagy a hűségre gondolnak sokan úgy, „mint értelmetlen, fölösleges, idejétmúlt dologra.” A korszellem olyan erősen hathat ránk, hogy megdöbbenéssel és elutasítással reagálhatunk pozitív dolgokra is, ha azok eltérnek attól. A szerző felidézi, hogy egyik ismerőse szinte kultúrsokként élte meg, hogy amikor partnere bemutatta a családjának, a hangulat meghitt volt, a család tagjai közvetlenül beszélgettek egymásal, mindenki figyelt a másikra. Ilyet addig ő még soha nem tapasztalt.

A könyv írója Martin Seligman, a pozitív pszichológia ismert képviselője nyomán a jóllét öt forrását nevezi meg. Ha megelégedetten szeretnénk élni a társkapcsolatban, ebben az ötben érdemes gyakorlottá válnunk:

Az első a pozitív érzések, érzelmek átélése. Pál Ferec felidézi, hogy Olofsson Placid piarista szerzetes tíz évet töltött ártatlanul a Gulágon, ahol embertelen körülmények között rabtársaival örömolimpiát rendeztek, napi 16-17 órás öröm jellemezte a győzteseket. Megemlít egy tibeti szerzetest is, aki több évtizedes, kegyetlen börtönlét után a kérdésre, hogy mi volt számára a legnehezebb, azt válaszolta: „Amikor kezdtem elveszíteni az együttérzésemet a fogvatartóimmal.” A magas spirituális intelligenciával rendelkező személyeket a pozitív érzelmek túlsúlya jellemzi a negatívakkal szemben, attól függetlenül, hogy melyik vallás követői.

A második forrás az elmélyültség. Ez az énközpontúság felülmúlása, annak képessége, gyakorlata, hogy önmagunkról megfeledkezve, önmagunkat átadva vegyünk részt kapcsolatban, cselekvésben, munkában, találkozásban, mindenben.

A harmadik forrás az értelmes élet. A jóllétnek feltétele, hogy lássuk az értelmét annak, amiben vagyunk, amit teszünk, ahogy élünk. A kötet szerzője egyértelműen leszögezi: mivel Isten teremtményei vagyunk, mindannyiunk életének feltétel nélkül van értelme. Ezért azt elsősorban nem megkeresni, hanem megtalálni, megnevezni érdemes.

A negyedik forrás az eredményes, gyümölcsöző élet. Ez nem azonos a sikerrel, a győzelemmel, még ha ma mindenki a győzelemre törekszik. „A hatékonyságból ugyanis gyümölcs születik, olyan eredmény és teljesítmény, ami lehet akár kicsi is, mások által nem értékelt, mégis sokat jelent nekünk.”

Az ötödik forrás mások javára lenni, kapcsolatokban élve. Előmozdítani mások jóllétét. „Fontosabb, hogy olyan embernek bizonyuljunk és tarthassuk magunkat, akire lehet számítani, mint hogy mi számíthassunk másokra.” A segítség, a szívesség, a másokért cselekvés emeli a leghatékonyabban a jóllét szintjét.

Pál Ferenc igyekszik eloszlatni néhány hiedelmet, így többek között azt is, amikor abban bízunk, hogy a társunktól meg fogjuk kapni mindazt, amire szükségünk van. A tapasztalat azonban az, hogy „Nem létezik olyan ember, beleértve a szüleimet, a gyerekeimet, a házastársamat, a barátaimat és a testvéreimet, aki képes lenne megadni nekem azt, amire szükségem van. Ilyen ember nincs.” Az is téves felfogás, amikor azt mondjuk, hogy egész életet szeretnénk élni, jogunk van hozzá. „Jézus sem élt le egy egész életet. 33 éves korában meghalt, gyerekei nem voltak, sem felesége. Barátai, tanítványai becsapták, elhagyták. Nem volt egész az élete. Ő maga mondta: ’Beteljesedett.’ Senkinek sem egész az élete – mégis élhetünk teljes életet.”

A lelkipásztor szerző azt is megemlíti, hogy gyakran hallja még az önmagukat hívőknek tartóktól is, hogy csalódtak Istenben, mert bíztak abban, hogy megadja nekik, amit kértek tőle, de nem így történt. Ez valójában azt jelenti, hogy nem hittek Istenben. Ugyanis ha valóban hiszek az Úrban, „nem csalódom benne akkor sem, ha rossz dolgok történnek velem. Éppen azért, mert hiszek benne. Tulajdonképpen maga a csalódás mutatja a bizalomnak a hiányát.”

Pál Ferenc kutatásokra hivatkozva állítja: akkor élhetünk hosszú távon elégedett életet, ha a céljaink egybeesnek a legmélyebb vágyainkkal. Ezekre pedig nemcsak életünk legcsodálatosabb, legfelemelőbb élményeiben, hanem legnehezebb, legfájdalmasabb perceiben is ráébredhetünk. „Ezért a mélypontok, krízisek nagy kincset rejtenek, nélkülük hajlamossá válhatunk a felszínes szükségletek és vágyak alapján kitűzni az életcéljainkat.” A kutatásokból az is kiderül, hogy akik spirituális életcélokkal rendelkeznek, boldogabbak, mint azok, „akik nem irányulnak tudatosan is a náluk több felé” (Kulcslyuk Kiadó, 2014).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír