Párbeszéd a liturgiáról: Az eucharisztikus ima

„Most kezdődik az egész ünneplés központi, kiemelkedő cselekménye: az Eucharisztikus ima, a hálaadás és a megszentelés imája. A pap felszólítja a népet, hogy emelje fel szívét az Úrhoz imával és hálaadással, s az egybegyűlteket önmagához kapcsolja abban az imában, amelyet az egész közösség nevében intéz Jézus Krisztus által a Szentlélekben az Atyához. Ennek az imádságnak az az értelme, hogy az egész közösség csatlakozzék Krisztushoz Isten csodás tetteinek magasztalásában és az áldozat felajánlásában. Az Eucharisztikus ima megkívánja, hogy mindenki tisztelettel és csendben hallgassa figyelemmel.” (A Római misekönyv általános rendelkezései, 78.)

A római katolikus teológiai és imádságos hagyomány a szentmise ünneplésében a kora középkortól kezdve sokáig az átváltoztatás és az úrfelmutatás mozzanataira összpontosított. Ez a valóban központi pillanat azonban, bár kiemelkedik onnan, mégis egy nagyobb egész része, amivel egységben érdemes tekinteni, és ilyen szemlélettel venni részt benne. Az ünneplésnek ezt a nagyobb egységét hívjuk eucharisztikus imának, más szóval kánonnak, a bizánci hagyományban pedig anaforának. Ez a bevezető párbeszédtől – a pap felszólítja a népet, hogy emelje fel szívét az Úrhoz imával és hálaadással – egészen a záródicsőítésig, görög eredetű szóval a doxológiáig – „Őáltala, ővele és őbenne...” – tart.

Ha az adományok előkészítését és oltárra helyezését tekinthetjük annak a pillanatnak, amikor Jézus az utolsó vacsorán kezébe veszi a kenyeret és a kelyhet, akkor az eucharisztikus ima felel meg annak a pillanatnak, amikor ugyanő „hálát adott”. Elnevezése a görög eukharisztein – hálát adni – igéből származik, és éppen Jézusnak erre a gesztusára utal.

Az utolsó vacsora legpontosabb és történetileg valószínűleg leghűségesebb leírását a Lukács- evangéliumában találjuk (Lk 22,14-20). Eszerint Jézus a zsidó családi istentiszteleti hagyományt követte, amelynek fontos része ünnepi alkalmakkor a kehely és a kenyér felett elmondott hálaadó ima: A családfő az ünnepi étkezés kezdetén körbead egy borral telt kelyhet, s ehhez hálaadó szavakat kapcsol. Majd megtöri és szétosztja a kenyeret az étkezésen részt vevők között, ugyancsak hálaadó imát mondva. Az étkezés végén szintén körbeadja a kelyhet, Istent áldó szavak kíséretében.

Ami Jézus Istennek mondott hálaadását megkülönbözteti a többi zsidó ünnepi lakoma hálaimájától, az nem más, mint az a különleges, bensőséges viszony, ami őt az Atyához fűzi. E kapcsolat különleges hangsúlyt kap Jézus életének ebben a kiváltságos pillanatában, életadó szenvedésének küszöbén, amikor önmagát az Atya kezébe helyezi vissza. Másrészről ebben az ünneplésben – a testét jelentő kenyérben és a vérét jelentő borban – elővételezi megváltó halálát, s annak ünneplését, az arról való megemlékezést tanítványai lelkére köti: „Ezt cselekedjétek!” Hálaadása pedig elővételezi azoknak a keresztény közösségeknek a hálaadását, amelyek a keresztre feszített és feltámadott Jézusban felismerték a Felkentet, a Krisztust. Amikor az Egyház az eucharisztikus imát végzi, Krisztus hálaadásához társul, és az Atya őbenne megvalósult üdvözítő művét áldja.

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír